Szerk.megjegyzés:
E visszaemlékezést közreadónak tisztelettel köszönjük, Z.Sára
A KUNOK AZ ELÖZÖNLÖTT TERÜLETEKET ZAVARTALANUL KIFOSZTHATTÁK ÉS KÉNYELMES LASSÚSÁGGAL VISSZAVONULHATTAK A SZAMOS VÖLGYÉBE, AHONNAN MÁR CSAK NÉHÁNY NAPI ÚTJUK VOLT A HATÁRIG.
Valósággal csak órákon múlt, hogy a magyar sereg még utolérje Kerlésnél az elbízakodott, az elővígyázattal mit sem törődő ellenséget.
AZ ÜTKÖZET SORSÁT EZÚTTAL IS LÁSZLÓ HERCEG DÖNTÖTTE EL.
A magyar hadak ünnepíes hálaimával áldották az egek Urát, hogy nemcsak a rabszíjrafűzött foglyok ezreit és a gonoszul összeharácsolt kincseket sikerült a kunok körmei közül kimenteni, hanem e fényes győzelemmel megtaníthatták őket a magyar fegyverek tiszteletére is. Joggal remélhették ugyanis, hogy e szilaj nép egyhamar nem kiván szerencsét próbálni hazánkban.
A CSATÁBAN LÁSZLÓ HERCEG IS SÚLYOS SEBET KAPOTT, AMIKOR MÁR AZ ÖTÖDIK ELLENFELÉT TERÍTETTE LE. SEBE AZONBAN EGYÁLTALÁN NEM AKADÁLYOZTA MEG ABBAN, HOGY A FUTÓK ÜLDÖZÉSÉBEN MAGA IS TEVÉKENY RÉSZT NE VEGYEN.
Pedig Szög nevű kedves lova is fölötte fáradt volt. László a menekülők közül magához méltó ellenfelet szemelt ki, hatalmas vezért alakot, aki még saját nagyobb veszedelmére is menteni igyekezett zsákmányát: egy szépséges magyar leányzót. László herceg messziről úgy találta, hogy a boldogtalan fogoly éppen a váradí püspök leánya s ezért ugyancsak szorította a lovát. Szög, a nemes pára, ki is tett magáért, de egy ölnyi távolság még mindig maradt a menekülő és az üldöző között.
SZÉP HÚGOM, — KIÁLTOTT A LEÁNYZÓNAK LÁSZLÓ, — KAPASZKODJ A KUN DERÉKÖVÉBE ÉS AZTÁN UGORJ LE, MERT AZ ÉN LOVAM MÁR NEM BÍRJA A VERSENYT!
A leány úgy cselekedett s a kunt magával lerántotta a lováról. László legott leszállt a lováról s gyalogosan kelt viadalra vele. A kun sértetlen volt, segítsége is érkezett, de végezetül mégis csak László lett a győztes.
A küzdelem színhelyén a hőslelkü herceg vére is bőven patakzott, amelynek minden cseppjéből a néphit szerint csipkerózsa fakadt. Innen van, hogy
ARRAFELÉ A CSIPKERÓZSÁT MIND A MAI NAPIG SZENT LÁSZLÓ PIROS RÓZSÁJÁNAK NEVEZIK ÉS A GYEREKEK A VIRÁGZÁS IDEJÉN KI SZOKTAK JÁRNI A CSÍPKEERDŐBE SZENT LÁSZLÓT ÜNNEPELNI.
Fehérruhás leánykák, hajukban piros rózsabímbókkal, egymás kezét fogva, füzértáncot lejtenek, miközben messze csengő hangon éneklik:
Piros rózsa, égő piros rózsa,
Kelyhecskédet nyisd ki egy-két szóra,
Mondd meg nekünk, merre lépett
László király lova ? . . .
Rózsa fakadt, hová lépett,
Piros csipkerózsa.
A fiúk ezalatt hosszú szárral annyi rózsát szakasztanak, ahányan vannak. A rózsa szárát a szájukba veszik, kezeiket hátra teszik és rohamot intéznek a szomszédos dombtetőre. Aki leghamarább fölér s közben nem ejtette ki szájából a rózsát, azt kikiáltják László királynak és pihenés nélkül visszafutnak a csipkeerdőhöz. Aki legelőször beugrik a táncoló kislányok körébe, azt megválasztják Szent László lovának.
A ló feldíszítése után az egyik kislány kiáll a sorból s a következő kérdést intézi a lóhoz:
— Kinek a lova vagy ?
— Szent László királyé, — feleli a rátartós ló.
— Aki megmentette az elrablóit hajadont?
— Éppen az !
— Elhisszük. És ti kinek a katonái vagytok ? — kérdezi tovább a többi fiútól.
A fiúk a kérdésre énekkel felelnek:
Vezérlő csillagunk,
Szent László királyunk,
Áldott az emléked,
Légy örökre nálunk!
Neked termi a föld
A sok piros rózsát,
Mindegyikünk a te
Bátor kis katonád!
Aztán letelepednek a fűre és a kísérő öregek közül valaki elmeséli nekik az ütközet történetét.
A nép ajkán élő hagyományokra vagyunk utalva, amelyek László herceg glóríás alakját minden csatába belevonják s az égbelí angyalokat is lehozzák a földre, hogy a harcok mezején védjék, oltalmazzák, segítsék a nemzetnek oly drága kincsét: a magyar katona legtökéletesebb példányképét.
SZENT LÁSZLÓ EMLÉKEZETÉNEK NINCS IS SZÜKSÉGE SE ÉRCRE, SE MÁRVÁNYRA, MERT MINDEZEKNÉL MARADANDÓBB EMLÉKE ÉL A MAGYAR LELKEKBEN.
Erdély havas bérceinek pásztorkunyhóiban és az Alföld nádfödetes házikóiban téli estéken most is ő a legendás históriák legkedvesebb hőse. A hegyek fáradt vándorai Szent László forrásából merítenek maguknak enyhülést, a rónaság leányai Szent László piros és fehér rózsáival mennek· a vasárnapi misére, a háborúsdit játszó gyerekek Szent László katonáinak nevezik magukat, a tanyai javasasszony Szent László-füvével gyógyítgatja a betegeket. Pedig a nép számára sohasem szedték írásba Szent László történetét. És mégis tudják, mert
BENNE VAN A MAGYAR LEVEGŐBEN, A MAGYAR FÖLD PORSZEMEIBEN, MINDEN FŰSZÁLÁBAN. ÖRÖKLÍK APÁIKTÓL ÉS ÖRÖKSÉGÜL HAGYJÁK FIAIKRA, MINT DRÁGA KINCSET,
mert Szent Lászlóban a magyar szem a magyar lélek minden kiválóságát, minden vágyát, minden álmát megtestesülve látja; s az ő nagy leikéből sugárzó erények beleragyognak a szívekbe s felkeltik a reményt, hogy ismét ragyogó-fényes lesz a magyar ég.
Szent László, a lovagkirály
153 éve, 1873. október 3-án, Ambrózfalván Gombos Ferenc Albin történész, piarista tanár és író, a középkori Magyar Királyság történetének kutatója.