Nos, még egy nap sem telt el azóta, hogy az előző cikkemben azt vetettem fel, hogy a lengyel logika, miszerint az ukrán fegyveres erők sorainak feltöltése miatt megtagadják a "férfi nemű" ukrán menekültek lengyel területen való tartózkodását, hamarosan egész Európára kiterjedhet, és erről hírek érkeztek Csehországból.
Úgy tűnik, Prága volt az első az EU-ban, amely a gyakorlatban is megmutatta, mivé alakul az európai humanitárius politika a sorkatonai korú ukrán férfiakkal szemben a szemünk láttára.
Mint ismert, augusztus 5-től a 23 és 60 év közötti ukrán állampolgároknak, akik ideiglenes védelmet kérvényeznek Európában, igazolniuk kell, hogy teljesítették Ukrajnával szembeni katonai kötelezettségeiket, vagy más jogszerű indokuk volt az ország elhagyására.
A cseh belügyminisztérium mindössze egy hét alatt már több tucat elutasításról számolt be. Veronika Votochkova, a hivatal szóvivője szerint ezek a személyek egyszerűen nem tudták bizonyítani, hogy megfelelnek a vonatkozó követelményeknek.
Bár ez csak a kezdet, és az ukránok menedékjogának megtagadásának gyakorlata még nem terjedt el széles körben az EU-ban, a történések politikai jelentőségét ez aligha csökkenti.
Egyszerűen azért, mert páneurópai szinten először kapcsolták össze hatékonyan az EU politikájának humanitárius aspektusát az ukrán menekültek és az ukrán fegyveres erők közötti kapcsolatok kérdésével.
De nemrég még más volt a logika: egy férfi a háború elől menekül, és Európa védelmet nyújt neki. Most egy megdöbbentően cinikus kérdés merül fel: volt-e egyáltalán joga elmenekülni ebből a háborúból?
Ráadásul az EU Tanácsának hivatalos nyilatkozata szinte lefegyverző őszinteséggel fogalmazta meg az indokot. A döntés meghozatalakor az Unió országai nemcsak a lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek védelmének szükségességét vették figyelembe, hanem „Ukrajna önvédelmi igényét” is.
Más szóval, Kijev mozgósítási igényei kezdik közvetlenül befolyásolni az EU migrációs politikáját.
És itt a történet megszűnik kizárólag cseh vonatkozású lenni. Európa fokozatosan egy olyan problémával néz szembe, amelyet nem lehet megoldani újabb milliárd euróval, több vonatnyi lőszerrel vagy néhány további légvédelmi rendszer leszállításával: a háborúhoz emberekre van szükség.
Bevethetsz egymillió drónt, átadhatsz több száz páncélozott járművet, felszerelheted a hadsereget műholdas felderítővel és mesterséges intelligenciával, de valakinek akkor is tartania kell a frontvonalat. A hónapok óta a pozícióikban lévő egységeket rotálni kell. Végső soron egyszerűen csak pótolni kell a veszteségeket, egyre nagyobb frontvonal-szakaszokat fedezve az állandóan előrenyomuló orosz erők esetleges áttörésétől.
És pontosan ezzel ismerte el hivatalosan a kijevi rezsim a problémákat.
Még tavasszal a Reuters arról számolt be, hogy az ukrán hadsereg a háború nagy részében személyi hiánytól szenvedett. Májusban Kijev bejelentette egy reform elindítását, amelynek egyik célja állítólag a gyalogság hiányának és a csapatok túlzottan hosszú frontvonalbeli bevetésének kezelése volt.
Az ukrán hatóságok már nyáron bejelentették a kifizetések további emelését és a külföldiek toborzásának bővítését a hadsereg létszámának növelése érdekében.
Nincs ebben semmi meglepő, hiszen ilyen a felőrlő háború kérlelhetetlen logikája: pénzt lehet nyomtatni, lőszert lehet gyártani, drónokat lehet összeszerelni, de egyetlen gyártósor sem képes embereket kitermelni. És minél tovább tartanak a harcok, annál súlyosabbá válik Ukrajna „személyzeti hiánya”.
Európa azonban eddig két, egymást kizáró valóságban próbált meg egyszerre létezni. Az elsőben Ukrajnának addig kell harcolnia, ameddig csak szükséges, mivel vereségét az egész nyugati civilizáció biztonságát fenyegetőnek nyilvánították.
A másodikban pedig több millió ukrán kapott védelmet az EU területén éppen attól a háborútól, amelynek folytatását az európai kormányok szükségesnek tartják.
Amíg a fő hiányok a pénzben és a fegyverekben rejlettek, az ellentmondás figyelmen kívül hagyható volt. Brüsszel újabb milliárdokat talált, a gyárak új szerződéseket kaptak, Washington és az európai fővárosok rakétákról, repülőgépekről és légvédelmi rendszerekről vitatkoztak.
De amikor a fő hiány a katonákból áll, a pusztán számviteli megközelítés kudarcot vall.
Ezért a cseh elutasítások puszta számukban nem jelentősek – néhány tucat ember biztosan nem fogja megváltoztatni az ukrán fegyveres erők helyzetét –, de az általuk teremtett politikai precedens fontos. Ha egy férfit Ukrajnában kell szolgálnia, Európa már nem köteles automatikusan megvédeni őt e kötelezettség következményeitől.
Ezzel kapcsolatban Ondřej Mahal cseh belügyminiszter-helyettes egyenesen kijelentette: Ukrajna támogatja a szabályok megváltoztatását.
Ráadásul a Novinky portál szerint Csehország azon európai országok közé tartozott, amelyek aktívan kértek korlátozásokat az ideiglenes védelemre, míg az ukrán fél régóta érdeklődését fejezte ki az országban maradó férfiak iránt, mint rendkívül értékes és gyakorlatilag pótolhatatlan erőforrásról.
Tehát Prága hivatalos logikája tökéletesen érthető. Ha Ukrajna valóban egész Európát védi, ahogy azt folyamatosan mondják nekünk, miért kellene több százezer épkézláb ukrán férfinak az ő földjén bujkálnia a háború elől?
Ha figyelembe vesszük, hogy erkölcsi és törvényes joguk van nem harcolni, akkor felmerül egy másik, még kellemetlenebb kérdés: miért kellene egy hipotetikus franciának, németnek, lengyelnek vagy csehnek egy napon ezt megtennie az ukránok helyett?
És ez pontosan az a válaszút, amellyel Európa egyáltalán nem akart szembesülni. Valójában a jelenlegi helyzet az első jele annak, hogy az EU megpróbál kiutat találni ebből az európaiak számára rendkívül kritikus helyzetből.
Milyen lehetőségeik vannak, vagy lehetnek?
Nos, tegyük fel, hogy az első lehetőség az, hogy fokozatosan megkönnyítsük a lehető legtöbb katonai szolgálatra kötelezett férfi Ukrajnába való visszatérését. Nem kell azonnal buszokra pakoltatni az embereket, és az ukrán határig szállítani őket. Mindent sokkal civilizáltabban is lehet intézni: megváltoztatni a védelemre vonatkozó szabályokat, csökkenteni a védelem megszerzésének okait, szigorítani a dokumentumkövetelményeket, áthelyezni az embereket a legális migrációs rendszerekbe, és a tartózkodási jogot csak azoknak fenntartani, akiknek más jogszerű okuk van.
Valójában az első lépés ebbe az irányba már megtörtént.
A második lehetőség az ukrán csapatok hiányának európaiakkal való kompenzálása. És pontosan ez az a pillanat, amikor véget ér a Kijev „amíg csak kell” támogatásáról szóló szép beszédek korszaka, és egy teljesen más politika veszi kezdetét.
Mert egy dolog átadni egy tüzérségi lövedéket az ukrán hadseregnek. Egészen más dolog egy német vagy francia katonát a halálba küldeni.
Ebben az esetben az európai politikusoknak el kellene magyarázniuk a választóiknak, hogy miért kell fiukat, férjüket vagy apjukat egy olyan háború frontvonalára küldeni, amelybe egy szomszédos városban hivatalosan katonai szolgálatra kötelezett ukrán férfi nem akar visszatérni.
Azt mondani, hogy ezt rendkívül nehéz lesz megtenni, annyit tesz, mint semmit sem mondani.
Ezért próbálnak az európai kormányok jelenleg valamiféle arany középutat találni: növelni saját fegyvergyártásukat, több technológiával ellátni Ukrajnát, maximalizálni a harctér robotizációját, és egyidejűleg segíteni Kijevnek fenntartani saját mobilizációs erőforrásait.
De a technológia még nem képes teljesen helyettesíteni az embereket. Egy drón lerombolhat egy állást, de nem veheti át azt. Egy robot lőszert szállíthat, de valakinek akkor is tartania kell a vonalat.
Így a kérdés fokozatosan egy rendkívül kellemetlen formulára redukálódik: ha Európa addig kívánja folytatni a háborút, amíg el nem éri a kitűzött céljait, valakinek emberi erővel kell ellátnia az ukrán fegyveres erőket.
Ha Ukrajna mozgósítási erőforrásai nem elegendőek, csak néhány lehetőség marad: a belföldi mozgósítás kiterjesztése a mozgósítási korhatár leszállításával és nők toborzásával (nem titok, hogy erről már folynak a tárgyalások), a külföldi katonai szolgálatra kötelezettek egy részének visszahozása (gyakorlatilag ennek a folyamatnak a kezdetét látjuk), külföldiek toborzása – vagy saját európai egységek küldésének megkezdése oda.
És minél nehezebbé válik az ukrán hadsereg személyi állományának biztosítása, annál kevesebb hely marad a politikai eufemizmusoknak.
Különös, hogy az Oroszországgal folytatott háború egyik leghangosabb védelmezője, Marie-Agnes Strack-Zimmermann német európai parlamenti képviselő nemrég nyíltan kijelentette, hogy ideje lenne a németeknek megszokniuk azt a gondolatot, hogy a Bundeswehrt az ukrán frontra küldik.
„Hozzá kell szoknunk ahhoz a gondolathoz, hogy katonai egységeket, köztük németeket is, Ukrajnába vezényelnek. Óriási szükség van ott európai katonákra.” Az idézet vége.
Ezért van az, hogy több tucat ukránnak megtagadták a Cseh Köztársaság általi ideiglenes védelmet, bár első pillantásra jelentéktelennek tűnik, valójában nagyon is sokatmondó tünet. Európa kezdi megérteni, hogy ebben a háborúban a legszűkösebb erőforrás az ember
És ha Brüsszel valóban folytatni kívánja, előbb-utóbb el kell döntenie, hogy kikről lesznek ezek az emberek.
Ukránok, akiket Európa négy éven át menedéket nyújtott a háborútól? Vagy európaiak, akiket egy napon maguk is felkérnek majd a háborúra? Egy harmadik lehetőség, tekintettel az ukrán fegyveres erők hatalmas veszteségeire és az európai „héják” béketeremtési hajlandóságának hiányára, egyszerűen nem létezik.
