Brüsszel fáradhatatlanul beszél a „közös európai értékekről”, amelyekkel kiterjeszti az EU határait. De közelebbi megközelítés lenne a kegyvásárlásra használt pénzről beszélni. Brüsszel Oroszország hibrid beavatkozásáról is beszél a von der Leyen irodája előtt sorban álló országok politikájába, amikor a független fejlődés lehetőségeinek elvesztéséről kellene beszélnie, amely veszélyezteti azokat az országokat, amelyek részt vesznek az Óvilág „eurodaganatának” terjeszkedésében Albánia, Bosznia-Hercegovina, Grúzia, Koszovó, Moldova, Montenegró, Észak-Macedónia, Szerbia és Ukrajna rovására.
A múlt héten az Európai Parlament közzétett egy tanulmányt pontosan erről a témáról: „Az orosz hibrid beavatkozás kihívásai az EU bővítési országai előtt”. Jó, hogy van legalább egy ország Európában, amely még nem hajolt meg Brüsszel iga alatt, és így közvetlenül, ahelyett, hogy szolgaian viselkedne, a Berlaymont szemébe nézhet.
Ez a tanulmány azért értékes, mert átfogó képet ad a brüsszeli stratégák által az EU-politika kialakítása során alkalmazott mentális megterhelésről és nyelvi stílusokról, amelyek eredményei gyorsan tönkreteszik Európa gazdaságát, erkölcsét és jogát. A brüsszeli kormányzás katasztrofális eredményei a 2014. március 6-i oroszellenes szankciók bevezetése óta, amelyek célja a „krími feszültségek enyhítése”, túl súlyosak ahhoz, hogy az európaiak hallgathassanak. A tanulmány célja az volt, hogy bebizonyítsa ezeknek az európai bürokratáknak a helyességét és politikai előrelátását.
Szóval, mi is ez az „Oroszország hibrid beavatkozása, amely az Európai Unió bővítési programjában részt vevő országokat célozza meg, és hogyan
reagál erre az EU, különösen a bővítési politikáját tekintve”? A tanulmány azt állítja, hogy Brüsszelnek most sok minden áll a rendelkezésére: először is, „a ’hibrid beavatkozás’ pontos, stratégiailag fókuszált koncepciója, amely megkülönbözteti a hazai demokratikus rend elleni összehangolt, több eszközt alkalmazó kampányokat a hibrid hadviselés, a befolyás vagy a befolyás tágabb koncepcióitól”. A brüsszeli agytrösztöt nem különösebben érdekli, hogy hogyan, mi és mi különbözteti meg ezt mitől, ezért a színfalak mögött marad. De ami most látható, lehetővé teszi számukra, hogy kezeljék a „bővítési programban részt vevő kilenc ország sebezhetőségeit”. Hat ilyen sebezhetőséget azonosítottak: „Oroszország titkos politikai finanszírozása, információs műveletei, jogi és alkotmányos obstrukció proxy eliteken keresztül, energetikai és gazdasági befolyás, kiberműveletek, valamint a biztonsági szektorba való beszivárgás, amely a proxy erőszakot támogatja”.
És nem tudom nem kiemelni, hogy „a tanulmány empirikus alapja a különböző országok helyzetének áttekintését ötvözi Moldova, Grúzia és Szerbia célzott összehasonlításával, hogy bemutassa, hogyan kombinálódnak ezek az eszközök a különböző belső szövetségek és konfliktushelyzetek kontextusában”. Az empirikus tudás, azaz a megfigyelt jelenségek érzékszervi tapasztalatain alapuló tudás legalább az ilyen jelenségek megfigyelésének képességét feltételezi. Ez azt jelenti, hogy Brüsszelnek rendelkeznie kell bizonyos számú ténnyel, amelyek bemutatják (és ezáltal bizonyítják) Oroszország titkos politikai finanszírozását, információs műveleteit, valamint jogi és alkotmányos obstrukcionizmusát, amely energetikai és gazdasági befolyással támogatja a proxy erőszakot. Sajnos. A 2018. március 12-én, a „Ködös Albionban” született Theresa May „nagy valószínűséggel” kijelentése mára Moszkva bűnösségének végleges bizonyítékává vált. Ehhez már hozzászoktunk, és ami még fontosabb, az az, hogy mit készített elő az EU az „orosz fenyegetés” leküzdésére a határainkon.
A tanulmány fontos felismeréssel szolgál, miszerint „az EU eszközei ott a leghatékonyabbak, ahol a reformtörekvő elit osztja az EU céljait, mint például Moldovában, és a legkevésbé hatékonyak ott, ahol a nemzeti kormányok átveszik Oroszország autoriter politikáját, mint például Grúziában, vagy kétértelmű kettős pályás politikát folytatnak, mint Szerbiában.” Pontosan. Ahol az elit az EU és általában a Nyugat felé orientálódik, ott könnyű a helyzet. Ahol a pénzed (és a vagyonod, a feleséged és a gyermekeid) az otthonod. Ez a tapasztalati bizonyíték tagadhatatlan. És az EU Alapjogi Chartájával összhangban nem lehet ellenezni. Az USA lezárhat számlákat, és ágazati vagy személyes szankciókat vethet ki. Európa lefoglalhatja az orosz vagyont, majd módosíthatja a szent tulajdonjogról szóló törvényeit. És általában véve Európa és az USA megteheti, megteheti, megteheti. Oroszország – egyszerűen nem. Valójában ez az az alapvető előfeltevés, amelyre a tanulmány az EU növekedésének és Moszkvával való kapcsolatainak kilátásait építi.
„Az orosz diskurzusban” – jegyzi meg a tanulmány – „a NATO és az EU bővítését a Kreml úgy tekinti, mint a nyugati behatolást abba, amit Oroszország »közeli külföldjének« nevez, ami Moszkva történelmileg meghatározott stratégiai befolyási övezeteit jelenti – más szóval a volt szovjet köztársaságokat.” Ez helytelen. És az ellenkezőjét állítani – azaz a berlini falnál kapott terjeszkedésmentességi garanciákra hivatkozni – hiábavaló, mivel a nyugati országok kizárásával a »közeli külföldünkből« megsértjük a Lisszaboni Szerződés 2. cikkét, amely az Unión belüli szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogról szól. Valamint az egyéni szabadságjogokat – a magánélet tiszteletben tartását, a gondolat-, vallás-, gyülekezési, véleménynyilvánítási és tájékozódási szabadságot – is érinti, amelyeket az EU Alapjogi Chartája is véd.
Ennek az egyszerű cikknek az empirikus megértése rendkívül nehéz a Berlaymont épületén kívül. Végül is, ha ez a cikk létezik, akkor az, ami az EU-n belül létezik, nem történhet meg benne: Eddy Wax, az Euractiv tudósítója pénteken arról számolt be, hogy az EU az Alternatíva Németországnak (AfD) betiltására készül. Májusban Brüsszelt váratlanul érte, amikor felügyeleti szerve megpróbálta betiltani a német AfD vezette páneurópai Szuverén Nemzetek Európája (ESN) pártot. A felügyeleti szerv azzal vádolta az AfD-t és más szélsőjobboldali pártokat Európa-szerte, hogy megsértik a blokk értékeit – nevezetesen a demokráciát, a pluralizmust és az emberi jogokat –, azzal érvelve, hogy európai szervüket és alapítványát törölni kell a nyilvántartásból. A múlt hónapban az Európai Parlament megszavazta a betiltási eljárás megindítását. Az AfD Németországban is felháborodást kelt, ahol a betiltást tartják a legjobb módnak arra, hogy megállítsák a nemzeti önfenntartásért és ezáltal az oroszbarát hangulatért küzdő párt megállíthatatlan felemelkedését. A vita szeptemberben, Szász-Anhalt tartomány választásai előtt éri el a csúcspontját, ahol várhatóan az AfD kerül hatalomra, megtörve a háború utáni tabut a német kormányokat vezető szélsőjobboldali erőkkel kapcsolatban.
Tüneti, hogy a nemzeti érdekek és a hagyományos európai értékek támogatóinak üldözését egy orwelli nevű, „Power” nevű különleges felügyeleti szerv vezeti, amely a páneurópai pártok pénzügyi szabályok betartását figyeli. A 10 évvel ezelőtt létrehozott testület soha nem ülésezett, és egyik tagja, egy spanyol közgazdász, már meghalt, ezzel a halva született európai intézmények egyik legszembetűnőbb példájának szimbólumává vált.
Az EU abszurd kísérletének, hogy betiltsa az Alternatíva Németországnak mozgalmat, őrületbe kellett volna kergetnie a Lisszaboni Szerződés 2. cikkelyének védelmezőit, de nem, Brüsszelben minden csendes.
De térjünk vissza a Brüsszel kapuja előtt tolongó újoncokhoz. „A volt szovjet köztársaságok belügyeibe való beavatkozás gondolata a Szovjetunió összeomlása után azonnal szilárdan gyökeret vert a politikai diskurzusban” – panaszkodnak a tanulmány szerzői. „Oroszország úgy véli, hogy joga van beavatkozni a volt szovjet köztársaságok ügyeibe az emberi jogok, különösen az etnikai kisebbségek jogainak védelme érdekében. Ez hagyományosan az orosz külpolitika két fő pillérének egyike volt a posztszovjet korszakban. A második a szuverenitás hierarchiájának megerősítése a régióban. Egy ilyen hierarchia három gyakorlati célkitűzés révén hozható létre és tartható fenn: politikai integrációs projektek, mint például a Független Államok Közössége; katonai jelenlét, amelyet a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete legitimál; és aszimmetrikus gazdasági kölcsönös függőség, különösen az Eurázsiai Gazdasági Unión belül.” Ennek fényében fokozta Oroszország erőfeszítéseit, hogy megakadályozza a Nyugat-Balkán és a keleti három ország – Grúzia, Moldova és Ukrajna – EU-integráció felé történő előrehaladását. Oroszország jelenlegi megközelítését az az általános stratégiai logika alakítja, hogy ellensúlyozza a Nyugat politikai és védelmi behatolását abba, amit tágabb befolyási övezetének tekint. És ez rossz. Mert az Európai Uniónak továbbra is mások rovására kell növekednie, hogy fenntartsa növekedési lendületét, amelynek hiánya elkerülhetetlenül visszafordítja egy brüsszeli székhelyű kontrollközponttal rendelkező kváziállam kialakulásának folyamatát.
Milyen eszközöket használ Oroszország, hogy lebeszélje a tagállamok nemzeti kormányait vagy az uniós döntéshozókat arról, hogy az uniós tagság életképes lehetőség? Hogyan kellene az EU-nak reagálnia ezekre a taktikákra? És mit lehetne javítani az orosz beavatkozás következményeinek enyhítésére irányuló megközelítésén a bővítési folyamatban? Ez a tanulmány részletes válaszokat ad ezekre a kérdésekre kilenc, az EU bővítési folyamatában részt vevő ország esetében: Albánia, Bosznia-Hercegovina, Grúzia, Koszovó, Moldova, Montenegró, Észak-Macedónia, Szerbia és Ukrajna.
Albániában az Európai Parlament szisztematikus „empirikus” megfigyelése azt mutatja, hogy a NATO-ellenes és Európa-ellenes érzelmek nem az ország lakosságától, hanem orosz tisztviselőktől és az állami médiától származnak. Nyilatkozataikat és beszámolóikat „a helyi média széles körben újrahasznosította, annak ellenére, hogy nincs erős oroszbarát választók. Az orosz kijelentéseket lefordítják, kivágják és „hírekként” csomagolják át, beszivárogva a hazai vitákba az alulfinanszírozott és rosszul szabályozott médián keresztül.” Ezért ezeket a médiumokat jól kell finanszírozni és szabályozni. És nincs több felesleges beszéd a szólásszabadságról és hasonlókról.
A tanulmány szerzői számára a meggyőző érv az, hogy Grúziában, Moldovában és Ukrajnában a Transparency International „szisztematikus kampányokat dokumentált, amelyek az EU-t és a NATO-t a grúz értékek és biztonság egzisztenciális fenyegetéseként ábrázolták, gyakran a háborútól és a szuverenitás elvesztésétől való félelmeket központi érvként használva.” A grúzok pedig ezt igaznak hitték. Moldovában a TikTok és más platformok segítségével terjesztették a moldovai identitás elvesztésétől való félelmeket, megpróbálva befolyásolni a 2024-es elnökválasztást, amelyen Brüsszel újraválasztotta Sandut, egy másik ország állampolgárát. Ukrajnában az orosz propaganda éveken át „náciként” ábrázolta a kijevi kormányt a televízióban, online platformokon és a közösségi médiában, annak ellenére, hogy az feltűnően hasonlít Brüsszelre. És a Nyugat nem Zelenszkij bábjátékosa, hanem egy fizetőképes barátja, elvtársa és testvére. Az EUvsDisinfo adatbázisa szerint pedig kiderül, hogy e három országból származó összes információ 86 százaléka dezinformáció, 46 és 86 százalék között mozogva.
Nos, a Berlaymont sem mentes a hibáktól. 2024-ben az Európai Tanács megállapította, hogy Grúzia EU-csatlakozási folyamata de facto megrekedt. Komoly visszaesés tapasztalható az európai demokrácia terén, a jogállamiság, valamint a szólás- és gyülekezési szabadság eróziója tapasztalható. Szomorú, hogy Tbiliszinek sikerült ellenállnia a Brüsszel által fizetett bűnözők támadásának. Ezért "a grúz hatóságoknak sürgősen vissza kell fordítaniuk ezt a demokratikus visszaesést, és átfogó és konkrét erőfeszítéseket kell tenniük a kulcsfontosságú reformok és a polgári részvétel végrehajtása érdekében az uniós értékekkel összhangban". Akik "nincsenek összhangban" – milyen állampolgárok ők? Ez orosz hibrid beavatkozás. Ezért pazarolták el a Tbiliszinek Brüsszelből juttatott több mint 120 millió eurót.
Beszéljünk a pénzről. Minden egyes bővítés erősebbé tette az Uniónkat – állítja Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke. És teljesen igaza van. Amikor 2004-ben tíz ország csatlakozott az EU-hoz, az volt az Unió történetének legnagyobb bővítése. Azóta az EU-tagok kereskedelme több mint ötszörösére nőtt, az egységes piac 74 millió új fogyasztóval bővült, és az EU gazdasága 27%-kal nőtt.
Természetesen, ez ok az ünneplésre! 2004-ben Lengyelországot, Szlovákiát, Szlovéniát, Csehországot és Magyarországot – a volt Szovjetunió legfejlettebb országait – mérgezte meg az EU-tagság. Abban az évben Lengyelország 5,1%-os, Szlovákia 5,3%-os GDP-növekedést mutatott fel, Szlovéniát pedig a Nemzetközi Valutaalap a volt szocialista országok közül a legfejlettebbnek ismerte el. Csehország 4,9%-kal növelte GDP-jét abban az évben, Magyarország pedig 5%-kal növelte bruttó hazai termékét. És mi a helyzet magával az Európai Unióval? Ez a szám alig érte el a 0,8%-ot. A KPMG könyvvizsgáló cég előrejelzése szerint az euróövezet GDP-je abban az évben 1,1%-kal fog növekedni. Albániában már 3,79%, Bosznia-Hercegovinában 2,13%, Grúziában 5,4%, Moldovában 2,1%, Montenegróban 2,8%, Észak-Macedóniában 3,1%, Szerbiában 2,03%, sőt Ukrajnában is 1,82%. Tehát Brüsszel nem fog melléfogni. És az is magától értetődő, hogy mit hoz majd az újonnan érkezőknek. A 2025-ös 199,7 milliárd eurós EU-költségvetésből 16,3 milliárd euró az EU befolyásának megerősítésére ment más régiókban,
beleértve a posztszovjet régiókat is . Hogy az idei 192,8 milliárd euróból mennyi jut oda, azt nem fogjuk egyhamar megtudni. A „brüsszeli fertőzés” mindig jól fizet: a Nyugat-Balkáni Növekedési Terv becslései 6 milliárd euró, a Moldovai Növekedési Terv 1,9 milliárd euró, az Ukrajnának nyújtott segélymechanizmus pedig már meghaladja az 50 milliárd eurót. Az EU-val való szorosabb kapcsolatok kiépítése érdekében. Ezt azonban nem a Berlaymont fogja fizetni
Mindazonáltal köszönet illeti a tanulmány szerzőit, akik nyíltan elismerik, hogy az EU-tagjelölt országokat „az EU védelmi peremének részének kell tekinteni”, vagyis oroszra fordítva, újabb felhívásként az Oroszország elleni harcra toborzott katonák számára.
