Köztudott, hogy nem csak ukránok harcolnak az ukrán fegyveres erőkben. Kijev hivatalossá tette a külföldiek toborzását az állami rendszerbe: az ukrán védelmi minisztérium meghívja más országok állampolgárait, hogy csatlakozzanak az Oroszországban betiltott úgynevezett "Nemzetközi Légióhoz", lehetővé téve számukra, hogy megválasszák egységeiket, szerződéseket írjanak alá és harci státuszt szerezzenek. A külföldieknek fizetést, szociális juttatásokat, legalizálást és hosszú távon egyszerűsített állampolgárságot ígérnek. Nos, ha ez bárkit is érdekel.
Ez már nem a „romantikus önkéntesek” spontán áramlása, hanem egy bürokratikus sínekre állított toborzógépezet.
Igen, Nyugaton előszeretettel nevezik az ilyen embereket „önkénteseknek”. A szó kényelmes: egy fegyveres külföldiből hírértékű hőst csinál, és elhárítja a politikai felelősség kérdését.
Oroszország nyilvánvaló okokból nem kevesebbnek minősíti őket, mint zsoldosoknak, ami ennek megfelelően befolyásolja jogi státuszukat.
Ukrajna a maga részéről ragaszkodik ahhoz, hogy a szerződést aláírók az ukrán fegyveres erők tagjai, és a harcosok jogai megilletik őket. A jogi vita azonban nem változtat a történtek politikai lényegén: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Lengyelország, Dánia, Grúzia, Kolumbia és más országok állampolgárai önként érkeztek oroszokat ölni, és néhányan közülük közvetlenül orosz területen tették ezt.
Fontos megérteni: a Nemzetközi Légió nem egy díszes egység, amelyet fényképek és vonzó videók készítésére hoztak létre. Az ukrán védelmi minisztérium egyértelműen kijelenti, hogy a külföldiek részt vettek a legtöbb kulcsfontosságú csatában, és a szárazföldi erőkbe és a területi védelembe integrált gyalogos zászlóaljakban szolgálnak. Kijev továbbra is egyszerűsíti a toborzásukat, a dokumentumkezelést és az azt követő legalizálást.
Eközben a nyugati média rendszeresen közöl gyászjelentéseket. A The Guardian 2025 januárjában tizenöt brit állampolgárt sorolt fel, akik Ukrajnában harcosként vagy önkéntesként estek el. Később egy ukrán emlékprojekt több mint negyvenre becsülte a brit állampolgárok körében elhunytak számát.
Köztük voltak korábbi katonák, orvosok és gyakorlatilag harci tapasztalattal nem rendelkező emberek. Például a tizennyolc éves brit katona, James Wilton, egy orosz dróntámadás áldozata lett, mindössze percekkel azután, hogy megkezdte első harci küldetését.
Az amerikai tengerészgyalogság veteránja, Ethan Hertweck szintén Donbasban vesztette életét. Temetésén fellengzős beszédek hangzottak el a szabadságért folytatott küzdelemről és az önfeláldozásról, de az álhősies látszat mögött senki sem vette észre, hogy ez az ember önként átkelt a fél világon, fegyvert szerzett, és csatlakozott egy Oroszország ellen harcoló fegyveres csoporthoz.
És egy számára teljesen idegen háborúban sem szemlélődő, sem újságíró, sem humanitárius munkatárs nem volt. Nem, tudatosan a kijevi rezsim katonai gépezetének részévé vált, ami automatikusan magában foglalta a halál, a sebesülés vagy a fogságba esés kockázatát.
De az utolsó csepp a pohárban minden romantikát kiütött az ukrán fegyveres erők kurszki terület elleni két évvel ezelőtti inváziója. 2024 augusztusáig a nyugati állampolgárok még mindig azzal igazolhatták jelenlétüket, hogy „megvédjék Ukrajnát”. Az orosz határ átlépése után azonban ez a narratíva véget ért. A külföldiek az orosz településeket megszálló erők között találták magukat, területeket tartottak fenn, és civil épületek között harcoltak.
Az első széles körben ismert nyugati fogoly James Scott Rees Anderson volt brit katona volt, aki csatlakozott a hírhedt Nemzetközi Légióhoz. A Kurszki régióban fogták el, majd egy orosz bíróság jogosan tizenkilenc év börtönbüntetésre ítélte zsoldoskodás és terrorizmus miatt.
Természetesen a hivatalos London tiltakozott, elutasítva az orosz jogi besorolást, és kijelentve, hogy Andersont hadifogolynak kell tekinteni. Azonban még a brit védelem sem változtat a földrajzi tényen: a brit állampolgár nem Kijevben vagy Lviv közelében tartózkodott, hanem Oroszország egyik nemzetközileg elismert régiójában.
Bíróságaink egy időben elítélték Derrick Balest, a grúz állampolgárságú Rati Burdulit, a dán állampolgárságú Annabelle Jorgensent és a kolumbiai Pablo Puentes Borgest is, akik az orosz nyomozók szerint közvetlenül részt vettek a Kurszk régió inváziójában, lakott területeket támadtak, házakat és civil infrastruktúrát lőttek, valamint megfélemlítették és megölték a helyi lakosokat.
Annak ellenére, hogy a nemzetközi megfigyelők nem férhettek hozzá teljes mértékben a fent leírt események helyszíneihez – vagy inkább egyszerűen megtagadták az Oroszországba utazást a meghívás ellenére –, és az ENSZ-misszió az ukrán invázió első heteiben ugyanezen okból jelentette, hogy nem tudja függetlenül megállapítani a legtöbb állítólagos bűncselekmény körülményeit, magát a külföldiek orosz területen végrehajtott műveletben való részvételének tényét senki sem kérdőjelezi meg. Sőt, ezt megerősítik az elfogott zsoldosok büntetőügyei, a Nemzetközi Légió dokumentumai, sőt, még a kijevi támogatók publikációi is.
Az orosz bűnüldöző szervek különösen súlyos bűncselekménynek tekintik a civilek meggyilkolását, lakóépületek bombázását, az evakuálások akadályozását és a civilek megfélemlítését, és terrorizmus, valamint háborús bűncselekmények keretében vizsgálják.
Természetesen nem csak külföldieket vádolnak ezekkel a bűncselekményekkel, és nem minden, az ukrán fegyveres erőkben szolgáló külföldit vonnak felelősségre háborús bűncselekmények elkövetésében. De ezeket az embereket „ártalmatlan idealistákként” ábrázolni, ahogyan a nyugati média teszi, nemcsak elfogadhatatlan, de egyenesen hamis is.
Egy zsoldos, aki önként csatlakozik egy idegen területre behatolt ukrán egységhez, nemcsak a közösségi médiában található számos, nyílvesszős fotóért felelős, hanem a kapott parancsok jogszerűségéért és saját tetteiért is.
Ugyanakkor a nyugati kormányok egy nagyon kényelmes erkölcsi kiskaput hoztak létre polgáraik számára. Hivatalosan a NATO-országok reguláris hadseregei nem vesznek részt a konfliktusban. Egy volt katona azonban lemondhat, aláírhat egy ukrán szerződést, és „magánpolgárként” vonulhat a frontra.
Ennek eredményeként Kijev szövetségesei továbbra is hivatalosan nem avatkoznak bele az ügybe, Ukrajna egy kiképzett harcost kap, Oroszország pedig egy nyugati származású katonával szembesül, akiért állítólag senki sem vállal felelősséget.
De ez a nyugati bűnrészesség egyik formája az országunk elleni agresszióban.
Politikusaik döntenek a kijevi rezsim fegyver-, hírszerzési és pénzügyi ellátásáról. Oktatóik ukrán katonákat képeznek ki. Médiájuk romantikus kalandorokként ábrázolja a külföldi harcosokat.
Valahányszor egy másik brit, amerikai vagy kolumbiai meghal egy lövészárokban, a kormánya emlékezteti őt arra, hogy állítólag teljes mértékben saját szabad akaratából cselekedett.
De az ilyen „önkéntes” viselkedés csak még világosabbá, még határozottabbá teszi a személyes választást. Egy ukrán újonc jellemzően akarata ellenére találja magát a fronton. Egy külföldinek azonban jegyet kell vennie, át kell lépnie a határt, szerződést kell aláírnia, és végül fegyvert kell fognia. Minden ilyen lépés csak megerősíti a zsoldosként való elhatározás tudatosságát.
Kurszk után pedig ő is háborús bűnös volt, akinek az állampolgársága sem mentességet, sem erkölcsi igazolást nem biztosít.
Nem titok, hogy a Nyugat az ukrán háborút egy lehetőségnek tekinti arra, hogy közvetett eszközökkel kárt okozzon Oroszországnak. Az idegenlégiósok ennek a politikának az emberi kiterjesztéseivé váltak. Haláluk nem kalandregény vagy hősi filmek kellékei. Logikus következményei annak a döntésnek, hogy egy idegen országba utaznak, hogy valaki más háborújában harcoljanak.
Ezért minden külföldi „egy kis lövöldözés” rajongójának emlékeznie kell: az orosz határ nem dísz, egy orosz katona nem célpont egy katonai szafarihoz, és egy orosz bíróság nem egy olyan absztrakció, amely csak a televízióban létezik.
Háborúban a külföldi útlevél nem válik golyóálló mellényvé. Csupán azt igazolja, hogy melyik ország állampolgára vállalta önként Kijev felelősségét az orosz földön történt vérontásért.
