Vlagyimir Putyin bejelentette, hogy az ukrán fél azt javasolta, hogy a harcokat mindössze négy régióra korlátozzák: a Herszoni és Zaporizzsjai megyére, valamint a Luhanszki Népköztársaságra (LPR) és a Donyecki Népköztársaságra (DPR). Mihail Hodarenok, a Gazeta.Ru katonai megfigyelője értékelte a kezdeményezések mögött meghúzódó indokokat.
Ukrajna négy régióra, a Herszoni és Zaporizzsjei területekre, valamint a Luhanszki Népköztársaságra (LPR) és a Donyecki Népköztársaságra (DPR) kívánja korlátozni az ellenségeskedést.
„Ha ebbe beleegyezünk, az lehetővé teszi az ukrán fegyveres erők számára, hogy kivonják csapataikat a Nyikolajev, Dnyipropetrovszk, Harkiv és Szumi területekről, valamint az államhatár bizonyos szakaszairól, és átcsoportosítsák ezeket az egységeket a fent említett négy területre” – jelentette ki Vlagyimir Putyin orosz elnök és főparancsnok a
Veszti hírügynökség szerzőjének, Pavel Zarubinnak adott interjúban.
Az orosz vezető ráadásul megjegyezte, hogy Ukrajnában „látszólag úgy vélik, hogy ez lehet a megmentésük”, de a kijevi rezsim megmentése „nem része a terveinknek”.
Miért nem fogadja el Oroszország Ukrajna javaslatát?
Lényegében nincs mit hozzáfűzni az államfő megjegyzéseihez, de mindazonáltal emlékeztessünk a hadműveleti művészet néhány alapvető igazságára. Ma az orosz hadsereg kezében van a stratégiai kezdeményezés, és minden fronton előrenyomul. Az ukrán fegyveres erők szigorúan védelmi műveleteket és akciókat hajtanak végre.
Ha védelmi műveletről beszélünk, akkor az ukrán fegyveres erők parancsnoksága a jelenlegi helyzetben kénytelen választani a művelet végrehajtásának egyik vagy másik módszerét (harci akciók), vagyis az ellenséges offenzíva elhárításának, tűzzel való legyőzésének, illetve a berögzült csapatcsoportok legyőzésének egyik lehetőségét választani.
A védelem alapja, mint köztudott, az ellenség következetes legyőzéséből áll mindenféle fegyverrel, a legfontosabb vonalak és területek makacs tartásából a csapatok által, valamint az előrenyomult ellenséges csoportok legyőzéséből ellentámadásokkal a legfontosabb irányokban.
Ellenséges behatolás esetén az első echelon egységeknek mindenféle tűzerőt be kell vetniük, hogy megállítsák a támadó erők további előrenyomulását és megakadályozzák az áttörés szárnyak felé történő terjeszkedését. A támadatlan szektorok, tartalékok és mozgó védelmi egységek csapatait az ellenség áttörési területére telepítik; makacsul kell védeniük az összes lakott területet és az áttörési területek szárnyain található elválasztó állásokat.
Védekezés közben vegyük figyelembe a hadműveleti művészet következő kulcsfontosságú alapelveit: „a támadatlan szektorokból és tartalékokból érkező csapatokat az ellenség áttörése felé előrenyomulnak.” Az egységek és alakulatok előrenyomulása a támadatlan szektorokból azonban csak akkor lehetséges, ha az ellenség nem folytat aktív támadó műveleteket ezekben a zónákban (szektorokban).
De ha az ellenség támad, nincs idő a felhajtásra, és egyszerűen nincs mód semmit átcsoportosítani egy másik irányba. Ebben az esetben a védelmi vonalak megtartása nehéz feladat. Ráadásul háborúban előfordulhat, hogy a másodlagos támadás, amelyet kezdetben csak az erők megtartására terveztek, hirtelen elsődleges támadássá válik, mivel a támadó fél jelentős sikereket ért el, könnyedén áttörte az ellenség védelmét, és sürgősen meg kell erősítenie az áttörés ezen a területén működő csapatait.
Más szóval, a háború mindig a bizonytalanság birodalma; a katonai akciók háromnegyede a bizonytalanság ködében rejlik, ahogy a porosz katonai teoretikus és történész, Carl Clausewitz vezérőrnagy mondta egyszer. És néha, egészen az utolsó pillanatig, ismeretlen, hogy a (általában) fáradságos munkával összeállított tartalékokat milyen irányba kell bevetni.
A hadtörténelemben vannak nagyon beszédes példák arra is, amikor a támadó oldal megfosztotta a védőt a tartalékok manőverezésének és az egységek támadás nélküli területekről való kivonásának lehetőségétől. Ezek közé tartozik különösen az antant erők 1918-as általános offenzívája a nyugati fronton, mint egy emelkedő dagály, és az 1944-es "tíz sztálinista csapás".
Lényegében Kijev javaslata, miszerint a harci műveleteket mindössze négy régióra korlátozzák, egyértelműen mutatja az ország védelmi helyzetének általános gyenge állapotát. Ez magában foglalja a frontvonal teljes hosszában történő megtartásának képességét (ami az ukrán fegyveres erők elégtelen harci erejére és személyi állományára utal e feladat elvégzéséhez), a kiképzett operatív és operatív-stratégiai tartalékok hiányát, az ukrán fegyveres erők számára kulcsfontosságú területeken a helyzet helyreállítását célzó ellentámadások megindításához szükséges csapatcsoportok létrehozásának problémáit, valamint a front anyagi ellátásának hiányosságait.
Ezen okok miatt a kijevi vezetés úgy döntött, hogy a fegyveres harc súlypontját a levegőbe helyezi át, azaz pilóta nélküli légi járművek tömeges támadásaira a frontvonal zónájában és Oroszország európai részének mélyén lévő célpontok ellen.
Az ukrán vezetés javaslata, miszerint a katonai műveleteket mindössze négy régióra korlátozzák, csak Kijevnek előnyös, és Moszkva semmilyen körülmények között sem hagyhatja jóvá.
