Napjaink aktuális kérdése a magyar regionalizáció továbbvitele. E tanulmány a regionalizáció ideológiai és térelméleti alapjainak tárgyalásával, az európai új regionalizmus és a magyar gyakorlat értékelésével kíván hozzájárulni a döntés minél jobb megalapozásához. Megállapítja, hogy a jelenleg uralkodó
nézet materialista, marxista és neoliberális gyöker ű. E téren az 1990-es rendszerváltás sem járt paradigmaváltással. E nézettel szemben azt állítja, hogy a régiók kialakításánál választhatunk, de többnyire nincs
materiális vagy a reálfolyamatokban megragadható tényszerű imperatív alapja. Ezért a regionalizáció
alternatív elméleti megalapozását és gyakorlati megközelítését tartja indokoltnak. A magyar viszonyok
tárgyalása során azt állítja, hogy a magyar regionalizációnak Trianon óta nincsenek nemzetiségi kulturális alapjai. A jelenlegi gazdasági folyamatok területi vetületeivel sem indokolható a nemzeti szint alatti
régiók kialakítása. Magyarországon a regionalizáció döntően a tudományos és a politikai diskurzusban
zajlik. De a fő mozgatóerő nem a hatékonyabb és demokratikusabb államberendezkedés, az autonóm
regionális politika feltételrendszerének a kialakítása, hanem döntő mértékben külső európai uniós pragmatista tényezők. A szerző véleménye szerint az „európai új regionalizmus" kifulladni látszik, és kétséges, hogy uniós támogatás nélkül a bels ő hajtóerők képesek lesznek-e továbbvinni a regionalizmus ügyét,
amelyet végs ő soron nem egyenlő felek közötti hatalmi harc fog eldönteni.
Bevezetés
A regionalizáció kapcsán elsődlegesen tisztázandó kérdés, hogy Magyarországon
a régió ab ovo létező entitás, tehát „van", amelyet csak meg kell ismernünk, és
ennek megfelelően leképezhető az intézményi struktúrában, vagy az emberek által
(szabadon) létrehozott cél-okokhoz igazodó konstrukció, tehát bizonyos esetekben
úgy tartják, hogy létre „kell" hozni? Tehát a regionalizáció mennyiben (milyen
vonatkozásban) ontológiai és episztemológiai kérdés, és milyen tekintetben (mértékben) konstitúciós folyamat? Hol és mikor igaz (érvényes) inkább az egyik vagy a
másik megközelítés? Van-e per se tartalmi vonatkozása is e területi (regionális)
szinteknek, vagy a kialakított regionális intézmények hardwerként adnak formai
kereteket bizonyos funkciók, feladatok jobb, hatékonyabb ellátásához? Ha a régiók
társadalmi képződmények, akkor kik és miért hozzák létre azokat, miért éppen az az
„igazság" jut érvényre? Képes-e egyáltalán az európai új regionalizmus a neoliberális gazdaságpolitikát szolgálni? Újabb határok meghúzása, új legitimációs tér kialakítása nem mond-e ellent a folyamatot jelenleg mozgató kozmopolita, a gazdasági
racionalitáson alapuló modernizációs törekvéseknek?
Mindezen kérdések megválaszolása, a folyamat értelmezése, magyarázata alapvetően két nézetrendszerben történik. Az egyik lehetséges és ma nálunk meghatározó megközelítés lényegét Tóth József a Mindentudás Egyetemén tartott előadása kapcsán úgy összegezte, hogy „a régiót nem létrehozni kell, hanem fel kell ismerni". A
megismerés tárgya és módszere már nagyon különböző lehet. Leggyakrabban a
természeti környezetre vagy a gazdasági egységek és a társadalmi szereplők kapcsolatrendszerének feltérképezésére irányul.
A földrajztudósok és ökológusok jelentős része a természetjog alapján a fizikai (elsősorban természeti) környezet pozitivista megismerésére és deskriptív leírására törekszik, és ezekhez igazodó „természetes régiók" kialakítására teznek javaslatot. A klasszikus területi tudomány(ok)
képviselői, a „regionális tudomány hívői" a teret független változóként kezelik,
kváziobjektívnek tételezik fel, és annak törvényszerűségeire hivatkozva alakítanának ki régiókat. Ma Magyarországon a legáltalánosabban elfogadott az a marxista-neoliberális megközelítés, amely a gazdasági terek létében vagy kialakításában látja
a regionalizáció legfontosabb tartalmi elemét, a versenyképesség javításának területi keretét. Ahogy a klasszikus ipari fejlődés területi megjelenési formájának az urbanizációs folyamatot tartották, úgy a neoliberális, posztfordista gazdaságfejlődés
területi velejáróját az „új regionalizmusban" látják.
Véleményem szerint a regionalizációnak lehet, de csak ritkán van materiális vagy
„tényszerű" kulturális alapja, és nem szükségszerűen vezet közigazgatási régiók
kialakításához. Az új regionalizmus magyarországi megjelenését én nem a reálfolyamatokkal magyarázom, és nem belső szerves (gazdasági, kulturális stb.) fejlődés
eredményének tartom, hanem az uniós integráció hatására alakuló politikai folyamatnak, amely hasonló térstruktúra kialakítását és azonos fejlesztési célok megfogalmazását szorgalmazza a csatlakozó „keleti blokk" országaiban. Nézetemet a
materialista, marxista megközelítések (szocialista rajonírozás és az európai új
regionalizmus) belső ellentmondásának feltárásával és a térelméletben kívánom
megalapozni. Megállapítom, hogy a regionalizáció hatalmi harc, a régió elsősorban
irányítási-politikai eszköz, társadalmi — nálunk tudományos-politikai — produktum,
a nyelv segítségével létrejött diszkurzív termék, amely a praxisban nyeri el végső
értelmét. A jelenleg Magyarországon folyó regionalizmus továbbvitelének külső és
belső hajtóerői kifulladóban vannak, és nem várható a térszerkezet, a közigazgatási
struktúra radikális megváltoztatása.
Materialista, marxista (neoliberális) regionalizmus
A marxista vagy marxizáló elméletek a gazdaság, a termelési mód változásával
magyarázzák a térstruktúra változását, új típusú regionalizáció szükségességét. Az
erősebben pozitivista-materialista meggyőződésűek a reálfolyamatok konkrét leképezéséből kívánják meghatározni az adekvát térstruktúrát, és azokhoz kívánják
igazítani a felépítményt, kialakítani az intézményrendszert. Mások a természeti és
gazdasági feltételek által meghatározott társadalmi-politikai folyamatok jobb m űködési tereit látják a régiókban. A neoliberális gazdaságpolitikát szolgáló európai új
regionalizmus is ezeken az elméleti alapokon nyugszik.
A regionalizmus hajtóerői
Marx és Engels közvetlenül nem foglalkozott a térbeliség problematikájával. A
keleti pártállamokban sokáig csak nagyon korlátozott Marx-interpretációkra volt
lehetőség, így a területiség problematikája nem válhatott központi kérdéssé. Nyugati
marxista iskolák is inkább más politikai és filozófiai kérdésekkel foglalkoztak,
mint a „területológiával". A második világháborút követő gazdasági fellendülés
alatt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ugyanaz a termelési mód térben egyenlőtlen
fejlődést eredményez, ami nem megkerülhető kérdéseket vetett fel.
A területiség
materialista megalapozásához újabb lökést adott a posztmodern diskurzus erősödése, amely sok tekintetben a francia marxista tradíciókra épült.
Az eszmei és mozgalmi értelemben is marxista Lefebvre (1991) alapvetően mentális és valóságos tereket különböztet meg.
A mentális tér a filozófia és a matematika tárgya, a valóságos terek azok a fizikai (természet) és társadalmi terek, amelyekben mindannyian élünk.
A társadalmi tér absztrakt, de mégis valóságos tér, amelyet
társadalmi, politikai erők formálnak, alakítanak és társadalmi kapcsolatokat, viszonyokat fejeznek ki. A (társadalmi) tér (társadalmi) produktum, a téralkotás folyamata politikai folyamat, de az így létrehozott tér már eszköze a későbbi termelésnek. Minden társadalmi berendezkedés (termelési mód) saját képére formálja a
teret, így a társadalmi berendezkedés megváltozása alapvető térbeli változásokat is
eredményez.
Ezt fordítva is igaznak tartja: „Az élet megváltoztatásához... először
meg kell változtassuk a teret" (Lefebvre 1991, 190). A társadalmi tér alakításában döntő szerepet tulajdonít a termelési módnak, amely meghatározó a munkaerő és a termelési viszonyok újratermelésében, és egyre kisebb a
jelentősége a fizikai (természet) térnek.
A világpiacon történő bármi beavatkozás
megváltoztatja a teret is. De a modern gazdaság nem közvetlenül alakítja az új térstruktúrát, hanem a politikán keresztül. Lefebvre fel kellett tegye önmagának
azt a kérdést is, hogy a téralakító társadalmi viszonyokat miként alapozza meg a
materiális világ.
Nézetrendszerében az „elsődleges alap" a fizikai vagy természeti
környezet, de nem ez az ok, hanem erre az alapzatra vetít ődnek rá a különböző
rétegek és bonyolult hálózatok, amelyek materiális formában jelennek meg (pl.
utak). A társadalmi térstruktúrák nem megmagyarázhatóak csupán ezek segítségé-
vel, mert a materialitásuk mögött létezik valami, ami mindegyikben benne van, és
mégsem „dolog", amely szükséges el őfeltétel, de mégsem meghatározó elem. Ez a
tér, amely materiális prekondíciókkal nem definiálható, amely a cselekvések, az
interakciók, a hatalmi effektusok és a diskurzusok tere. Az absztrakt társadalmi
kapcsolatoknak nincs szükségszerű materiális vetületük, de minden létrehozott térstruktúra (hálózat, kapcsolatrendszer) szolgál valamilyen célt, amely a transzcendentális tudattal kapcsolatos.
A posztmodern teoretikusok (pl. F. Jameson, E. W. Soja) és
kritikai földrajzosok kiinduló feltételezései is hasonlóak: új társadalmi-gazdasági
rend formálódik, amely más térbeli folyamatokat szül. Jameson szerint ma már a
lényeges folyamatok nem a valóságos fizikai terekben zajlanak, „nincs többé egybeesés azokkal a helyekkel, amit igénybe vesznek" (Jameson 1991, 43), hanem a
posztmodern „hipertérben". Ebben a multinacionális cégek által uralt késő kapitalista
globális térben az amerikai kultúra esztétikai populizmusa, térbeli expanziója dominál. De Lefebvre magyarázatához hasonlóan e folyamatok mögött is a termelési
mód változása húzódik meg, csak Jameson rávilágít arra, hogy jelen (posztmodern)
körülmények között miben más a termelés jellege.
Soja (1989) a jelenleg folyó urbanizáció, regonalizáció és specializáció vizsgálatából indul ki. Megállapítja, hogy az egész világon még mindig az ipar a fejlődés
elsődleges hajtóereje, amely egyenlőtlen területi/regionális fejlődést eredményez.
„Jelen időszakra úgy kell tekintenünk, mint a kapitalizmus válság-generálta kísérletére, hogy megóvja a túlélése kulcstényezőit: a szuperprofit szerzés érdekében a
különböző termel ő ágazatok és cégek közé egymás mellé helyezi a regionalizált
lokalitások hierarchiájában a fejlett és fejletlen területeket" (Soja 1989, 184). „A
termelési rendszerek területi vetülete sokkal globálisabbá válik, mint valaha is volt,
de nagyon erős urbanizációs hatásuk is van a területi ipari komplexumok helyi
agglomerálódásán keresztül" (Soja 1989, 185).
A posztfordista reindusztrializáció
szelektíven történik, amely egyes régiók hanyatlását eredményezi, míg máshol új
ipari komplexumok jönnek létre.
A „'regionális harc a munkahelyekért és a dollárokért' (Goodman 1979) egyre több közösségi forrást szív föl, amelyet a városi és a
regionális tervezési eljárás ural" (Soja 1989, 186).
A regionalizáció mozgatórugóit tekintve a materialista, marxista gyökerű megközelítések mára sajátos ellentmondásba kerülnek. A globalizációra, a szupraregionális europanizációra elfogadom, hogy megváltozott a kapitalista termelési mód, amely más típusú térben zajlik.
Csak ez az új típusú posztfordista késő kapitalista globalizálódó
gazdaság nem a helyi és a nemzeti szint közötti régiókban gondolkodik és egyáltalán nem célja a regionális-kulturális identitás erősítése, újabb regionális határok
meghúzása.
Ellenkezőleg, mindenféle ligatúra, határ lebontására törekszik, amely a
tőke és a munkaerő szabad mozgása ellen hat.
A jelek, kódok, fogyasztási minták „termelése" és közvetítése nem szükségszerűen
jár a fizikai térben történő mozgásokkal (Faragó 1991), ezek előállítása nem leképezhető zárt egységet képező régiókban.
A globalizálódó gazdasági folyamatok
nem a tér fragmentálódása és strukturalizálódása irányába hatnak, hanem éppen
ellenkezőleg a homogenizálódás, a határok lebontása irányába, és csak a gazdaságilag semleges, vagy a globális trendek számára érdektelen szférában meglévő nemzeti, területi különbségek fennmaradását teszik lehetővé.
A neoliberális gazdaság-politika, az uniós felzárkóztatási programok „fogyaszthatóvá" teszik az országokat
(nemzeteket) és a belső területi egységeket, az ott élő „humán erőforrásokat" a
globalizáció (europanizáció) számára.
Napjainkban a nagyléptékű és kisléptékű
terek és a globalizáció által érintett és le nem fedett területek megkülönböztetésének
van elsődleges jelentősége, és nem a nemzeti szint alatt lévő regionális felosztásnak
(Faragó 2003). E konstellációban a periferikus helyzet gyakran a globalizációs
hálózatból való kimaradásként értelmezhető. ..//..
Az elmaradott területek felzárkóztatásának nem a szolidaritás az indítéka, hanem a globalizáció fizikai és humán előfeltételeinek a megteremtése...//..
Koloszovszkij
(1969) meghatározásában a termelési komplexum — a mai klaszterekhez hasonlóan
— olyan különböz ő ágazatokhoz tartozó vállalatok együttm űködése, amely egy leha-
tárolható területi egységen belül koncentrálódik. Szjomuskin (1977) a területi irányítás
fontos funkciójának tartotta az ágazatközi fejlesztések összehangolását...//..
Fürst már 1954-ben (!) a regionális tervezésről írt tankönyvében kifejtette, hogy
Magyarországon is a létez , így megismerhető régiók egyben a gazdaság irányításának és a tervek végrehatásának a területi egységei.
A „...tudományos megismerés arra vezet, hogy a regionális egységeket, mint objektív és a valóságban létező
jelenségeket ismerjük el.
Látható, hogy a különböző kritériumok szerint más és másfajta regionális egységeket állapíthatunk meg, melyek általában nem fedik
egymást. Minden államnak azonban szüksége van olyan területi beosztásra, mely a
közigazgatás hatékony és előnyös megszervezését biztosítja. ...
A „...különböző történelmi korokban, különböző természeti erők
által jellemzett területeken az emberek teljesen eltérő kultúrákat építettek fel, és
viszonylag egyedülálló szervezeteket és berendezéseket a célból, hogy régiójuk
forrásait legcélszerű bben felhasználhassák. ...
A régió olyan összefüggő földrajzi és
gazdasági területegység legyen, amely közös, jellegzetes természeti adottságokkal,
ezekhez mért népsűrűséggel, kellő szervezetséggel olyan általános és politikai kultúrával bír, ami egy gazdasági terv révén a reá kiosztott szerepnek a lehető legjobb
betöltésére képesíti. Evvel nemcsak a saját, hanem az egész ország lakosságának
életszínvonalát a leghatékonyabban emeli" (Fürst 1954, 60; 63).
Helyettesítsük be
az 1954-ben írott szövegbe a terv helyébe a nemzeti fejlesztési tervet, a
gazdaságosság emelése helyébe a versenyképesség fokozását, a termelési komplexumok helyett a gazdasági klasztereket stb., és azzal szembesülhetünk, hogy a
regionalizációnak, a régióknak ma szánt szerep sem tér sokban el a centralizált államban nekik szánt szerepkörtől.
Az európai „új regionalizmus"
A régiók a hatvanas, hetvenes évek Európájában sem kaptak nagyobb figyelmet a
területi és politológiai kutatásokban, mint nálunk, viszont a nyolcvanas évektől, az
új regionalizmus, a „régiók Európája" gondolat megszületésétől a gazdaságfejlesztés és a területi tervezés középpontjába kerültek.
Ezzel az országok belső térfelosztásának kérdése részben átkerült a nemzetközi diskurzustérbe.
A globalizáció erősödése, a neoliberális gazdaságpolitika térnyerése és az európai
integráció következtében a nemzeti szintű fejlesztéspolitika befolyása mérséklődött,
az állami beruházások csökkentek, amelyek olyan alternatív fejlesztési teóriák,
paradigmák megjelenését és érvényesítését eredményezték, amelyek a hagyományos helyi és regionális gazdaságokra, azok kapcsolataira, hálózataira építettek.
Sokan úgy gondolták, hogy az erősödő „provincionalizmussal" ellentétben az új
neoliberális gazdaságpolitika „új teret" igényel.
Ezért az európai új regionalizmus a
tér új paradigmára épül átstrukturálását tűzte ki célul. A tradicionalizmus felelevenítése nélkül kívánták kihasználni az újabb térszerveződésekben rejlő előnyöket.
Az új (utópikus) regionális terekben a funkcionális szereplők bizonyos kérdésekben
— nemzetállami ellenőrzés nélkül — szabadon dönthetnek, és az új régiók a versen képességük javításával hozzájárulnak az európai gazdaság erősítéséhez.
Az európai új regionalizmus keresztapja, Keating (1998) is a fizikai teret tartja a
területi megközelítés központi tényezőjének, amely önmagában is hatással van a
gazdasági tevékenységekre, a társadalmi integrációkra és az élet menetére. Az ebből
következő földrajzi determinizmust úgy próbálja elkerülni, hogy hozzáteszi, a fizikai környezet nem determinálja, hanem feltételeit biztosítja a társadalmi interakcióknak, és csak ezzel nem magyarázható a tér mint politikai tényező.
Ebben a
szélesebb értelemben a teret történetileg változó politikai konstrukciónak tartja,
amely a környezet, a gazdaság és a politikaintézmények kölcsönhatásának eredményeként létrejövő sajátos entitás.
A régió mint speciális térkategóría Keating
(Richardson, Hoover, Isard stb.) számára is a legnehezebben megragadható, így
gazdasági, társadalmi, kulturális tartalma oldaláról írja körül annak különböző
nagyságú és szintű kategóriáit. Tehát annak ellenére, hogy a fizikai teret tartja a
társadalmi-gazdasági strukturálódások egyik okának, nála is a térhasználatoknak
vannak régiói, amelyeknek meghatározhatóak az eltérő fizikai vetületeik (területeik
és határaik).
A régiót inkább nyitott politikai rendszernek tartja, mint önmaga által
meghatározott egységnek.
A régiók más területi szintekkel funkcionális kapcsolatban lévő részleges társadalmi egységek, így a regionalizmus nem alternatív államszervezési elv, a régiók nem vehetik át az állam funkcióit!
Létezésük az állami
feladatok ellátásának módjára hatnak és módosítják a nemzetállam hatalmi struktúráját.
„A régiókra úgy tekinthetünk, mint területi határokkal rendelkező társadalmi
konstrukciókra ... a regionalizmus társadalmi, gazdasági és politikai tartalma a
politikai folyamatoknak megfelelően változik" (Keating 1998, 13).
Az új regionalizmusnak kétségtelenül van számos funkcionális mozgatórugója (pl.
gazdasági átalakítás, többszintű kormányzás), de sokakkal ellentétben nem a
nemzetállam válságával vagy a posztmodern körülményekkel magyarázható, hanem
inkább a fejlesztéspolitika, a támogatáspolitika megváltozásával. A kormányok
vesztettek gazdaságírányítási hatáskörükből, így nem tudták már megfelelően kontrollálni a területi fejlődést sem.
Sokan úgy gondolták és gondolják még ma is, hogy
a hagyományos provincionalista helyi gazdaságfejlesztés nem kínál megfelelő kereteket a gondok orvoslásához, a modernizációhoz. A vállalatok versenyképessége
egyre nagyobb részben függ a külső gazdaságosságtól. A globális piacon történő
mind jobb helytállás érdekében történő gazdasági átalakítás, a versenyképesség
javítása egyre inkább a regionális szinten meglévő gazdasági tényezők különböző
kombinációitól függ.
Ha a kormányok a megfelelő makrogazdasági kereteket kialakították, a szükséges országos infrastrukturális hálózatokat kiépítették, nem marad
több eszközük a regionális gazdaságok ösztönzésére.
A föderalista, a regionalizált
államok kormányainak nincs direkt beavatkozási lehetőségük a regionális tartalékok
aktivizálására, a humán tőke fejlesztésére, így a megoldást az új regionalizmusban
látták, látják.
Az új paradigmát a területi szolidaritásra, a területi alapú tervezésre és
cselekvésre kívánták alapozni, de a megvalósítás kulcskérdése az országon belüli
döntési hatalom újraosztása.
Ez nem okozott gondot azokban a decentralizált
országokban, ahol a régiók már integrálódtak a közigazgatásba, és a regionális
intézmények megfelel ő hatáskörökkel rendelkeztek. De a hatalmi rendszer átstrukturálása nemcsak nálunk, Magyarországon ütközik nehézségekbe (és általában az
újonnan csatlakozó országokban), hanem mindazokban a nyugat-európai országokban is, ahol új regionális szint kialakítását szorgalmazza az Európai Unió.
A központi (nemzetállami) kormányzás kompetenciákat és forrásokat adott át a
szupranacionális szintre, veszített hatalmából a magánszférával szemben is, és most
új aktorok, a régiók szeretnének kiharcolni maguknak jogköröket és forrásokat. ..//..
A
csata igazi tétje a decentralizáció, de kimenetelét befolyásolja, hogy a központ zászlaja alatt harcoló fél állítja fel a szabályokat és a „regionális" csapatot is, fizeti annak zsoldosait és a fegyverzetét is.
Több nemzet gyakorlatában az európai új regionalizmus nem vezetett új térkategóriák kialakításához, hanem az új funkciókat a már működő intézményi struktúrába integrálták.
Előre nem kalkulált gyakorlati fejlemény, hogy a nemzetállamok a
szupranacionalizmus és a regionalizmus kapcsán elszenvedett veszteségeiket úgy
kívánták enyhíteni, hogy jelentős szerepet vállaltak a regionális intézmények létrehozásában, a partnerség kiépítésében, a finanszírozásban stb., amely az irányítási, a
hatalmi pozíciók megtartásával járt.
Az új intézményrendszer kialakítására a kohéziós országokban hathat a legnagyobb mértékben az Európai Unió, hiszen a támogatások megszerzésének feltételei közé sorolhatja azokat. De ezek az új régiók nem
alulról építkezve, természetes fejlődés során jönnek létre, nem szabadnak születnek,
nem ők döntik el, hogy mik lesznek, ha megerősödnek, hanem egy szigorú hierarchiába, m űködési rendbe illeszkednek, nekik szánt bizonyos funkciók ellátására
hozzák létre őket! Intermedier helyzetük és közvetítő, végrehajtó szerepkörük nem
hagy teret saját identitásuk megtalálására, kialakítására.
A globalizációt mozgató gazdasági er ők egyre inkább és egyre több helyen átveszik a politika irányítását. Egyre inkább úgy tűnik, hogy az európai új regionalizáció csak egy naiv kísérlet (volt) arra, hogy területi szinten hatást gyakoroljon a
gazdaságra. A gyakorlatban éppen a fordítottja történt: a regionális politika is —
egyre tisztább formában — beállt a neoliberális gazdasági racionalitás szolgálatába.
A regionális versenyképesség feltételeinek er ősítésével azokat a területeket is al-
kalmassá kívánják tenni a globális európai gazdaságba való bekapcsolásra, amelyek
a külső gazdaságosság biztosításához szükséges feltételek hiányában kimaradnának
abból. E minimális feltételek megteremtése után ez tovább már nem mozgatóereje
az európai uniós regionalizmusnak. A gyakran provincionalizmussal vádolt hagyományos (még újabb) regionalizmus sokkal inkább szolgálhatja a decentralizációt, a
területi érdekek érvényesítését, a területi értékek védelmét, a másság fenntartását,
amely ütközik a jelenlegi törekvésekkel.
A regionalizáció alternatív értelmezésének alapjai
A tér semmi és minden.
Nem tárgy, hanem olyan megismerési forrás, amelyb ől
többek között a tárgyak állnak, de nem határozza meg azokat anyagi valóságukban,
mert csak a lehetséges formájukat adja. Térfelfogásunkat sajátos kett ősség határoz-
za meg: a tér egyrészt a rajtunk kívüli tárgyaktól független tiszta szemlélet, gondo-
lati konstrukció, másrészt minden létez ő sine qua nonja, formája, kerete; egyrészt
absztrakt („szubjektív") rendezőelv, a priori képzet, másrészt konkrét („objektív")
tapasztalati elemekből álló gyakorlati konstrukció (Kant 1981).
Az önmagában vett (szubsztanciális) tér megfoghatatlan, érzékelhetetlen, egyforma
„sűrűségű" üres forma, amelyben elrendeződnek és elrendezzük a jelenségeket. Az
üres tér önmagában nem strukturálódik, a nem-lét terében nincsenek kitüntetett pontok, amelyek körül a jelenségek szükségszer űen szervez ődnek vagy szervezhet ők.
A gyakorlatban viszont nincs üres tér.
A lét-tér a magánvaló világ tárgyain kívül
tele van minőségekkel, értékekkel, utópiákkal, ítéletekkel, törekvésekkel stb. A
számunkra adódó tér mindezek együttlétezésének rendje, fizikai és/vagy virtuális
hálója. A tér folytonos, és így az együtt létező elemei szükségképpen kölcsönhatásban vannak.
A legtöbbször „területi (regionális) hatásként" aposztrofált komplex
jelenség az együttlétezésből következő szükségszerű kölcsönhatásra utal. A különböző téregységekben — így a régiókban is — a legkülönfélébb faktorok sajátos
együttlétezése tapasztalható, amelyek sajátos feltételeket és lehet őségeket teremtenek a tényezők közötti interakciókra.
Nemcsak a természeti-gazdasági körülmények
mások a különböző régiókban, hanem a kulturális-politikai különbségek és az
azokhoz való elkötelezettség következtében azok megítélése és kezelésének módja
is más lehet, ami ugyancsak hatással van az ott működő gazdasági egységekre.
A területi struktúrák egyrészt a használatból következő viszonyrendszerből erednek, másrészt a céljainkhoz kapcsolt térkoncepciónknak megfelelően folyamatosan
alakítjuk azokat.
A priori térszemléletünk történetileg változó.
Korábban meghatározóak voltak tapasztalatainkhoz kötődő érzeteink, mára egyre inkább képesek
vagyunk ettől elvonatkoztatni. A mindennapi életben a térről alkotott képünket
leginkább az experimentális földrajzi tér és annak használatához kapcsolódó fogalmak, mint nyelvi eszközök határozzák meg, és ez az az el őzetes tudás, amelyben a
jelenségek térértelmezése interpretálódik, és amelyben, mint előfeltételezésben a
különböző térbeli összefüggéseket konstituáljuk, amelynek megfelel ően cselekedeteinket térben szervezzük.
A posztstrukturalisták, a posztmodernek (pl. Derrida, Lyotard, Thom) a teret nem
a newtoni értelemben szemlélik, hanem politikai-gyakorlati konstrukciónak tartják.
Szerintük, mint élettérnek van értelme, és nem mint önálló, a szubjektumtól független tartománynak.
A tér és annak elemei (pl. régió) nem személytelen, hanem
interpretált kategóriák.
A nyelv szerepét, a nyelv a priorit (p1. Wittgeinstein, Searle) hangsúlyozók, arra
hívják fel a figyelmet, hogy a nyelv nem pusztán a tények leírására szolgál, hanem
a térfogalmak használata maga is alakítja a teret, a területi intézményeket és a majdani térhasználatot. Az aktuális térhasználatnak megfelelő térfelosztást szavakkal/kódokkal írjuk le (szoba, utca, piac, város stb.). A mindennapi használat során
ezek a szavak dekódolhatók, értelmezhetők, és arra is alkalmasak, hogy segítségükkel új térhasználatokat definiáljunk, magyarázzunk és fogadtassunk el, sőt a valóságban létre is hozzuk azokat.
De a térkategóriákat jelölő szavaknak nincs egyértelmű metakód érvényük, nem bírnak mindenhol azonos előíró értelemmel, csak a
praxisban kialakult sajátos használatának megfelelő olvasatuk, értelmezésük létezik. Tehát egy olyan országban, mint Magyarország, ahol az embereknek nincsenek
személyes regionális tértapasztalataik, nincs regionális identitásuk, a tudományos
érvelés és a politikai akarat (intencionalitás) által vezérelt nyelvi kommunikáció
segítségével alakul ki bennünk a „régió" jelentése/tartalma, és megy át a „valóságba", mint intézmény.
Ezért nem szerencsés, hogy bizonytalanságra ad okot a
„régió", a „regionális" fogalmak nem egyértelmű használata a magyar tudományos
nyelvben, és különösen hátrányos a regionalizmus számára, hogy a politikai retorika és a területfejlesztés gyakorlata ellentmond egymásnak.
Mivel a régió nem megtapasztalható valóságelem, és ma még nem az életvilágunk része, így különösen
fontos lenne a jobb tudományos megalapozás és a szélesebb kör ű nyelvi gyakorlat,
ha valóban új típusú régiókat szeretnénk kialakítani.
Jelenleg nem diskurzus folyik
a régióról, hanem egyirányú kommunikáció sarkall egy idea gyakorlati adaptációjára, így e folyamat nem vezethet interszubjektíven osztott tudáshoz és közös meggyőződéshez, ezért a különféle szerepl ők várhatóan hosszabb távon is meg fogják
kérdőjelezni a hatalmi effektusok révén érvényesített parciális tudást és az az alapján létrejövő regionális intézményeket.
Nem mindenki vesz részt egyformán a nyelvi kommunikáció segítségével a téralakításban. Vannak aktívabb személyek, csoportok, de a nagy többség csak fogyasztója, alkalmazója az új jelenségeknek.
Magyarországon például a térbeliség kiemelt
kezelésében, a regionalizmus, a régió fogalmának adaptációjában és az intézményi
világban történő megjelenítésében a kilencvenes évek elején a tudomány jelentős
szerepet játszott, majd a politikusok csatolták fogalomtárukhoz a kapcsolódó fogalmakat, és a sajátos politikai gyakorlatnak megfelelően átalakult a fogalmak tartalma.
A jelenlegi diskurzus különböző szereplői saját térkoncepciójuknak megfelelő jelentéssel igyekeznek megtölteni a régió fogalmát. Az európai új regionalizmus
eredeti szándékával ellentétben a régiók nem új hatalmi tényez ők lettek, hanem a
korábbi szerepl ők (a kormány, az ágazatok, a megyék, a politikai pártok stb.) a saját
érdekartikulációjuk újabb színtereként „használják" azokat.
Az Európai Unió képviselői/szakértői a számukra jobban kezelhető homogenizált ideát igyekeznek közvetíteni, a különböző szinteken működő politikusaink olyan régiót támogatnak,
amely nem vesz el tőlük hatalmi jogosítványokat és anyagi forrásokat, hanem az ő
érdekeiket szolgálják.
A térben egymás mellett létező jelenségek egymáshoz fűződő viszonyaik, kapcso-
lataik alapján különböző elrendeződéseket (rendezettség), térstruktúrákat alkotnak.
A jelenségekben felismerhetők általánosítható területi szabályszer űségek, és meghatározhatók területileg eltérő különbségek is.
A regionalizáció megerősítheti a korábbi térhasználatokat, és ezek objektivációit (konzervjeit), de a tapasztalatok és
a törekvések (célok) függvényében változtatásokat kezdeményezhet. Az emberi
cselekvések nyomán létrejött regionális intézmények és struktúrák idővel elválhatnak az őket létrehozó térhasználattól, és olyan „külső adottságot" jelentenek, amelyekhez alkalmazkodni célszer ű, amelyekkel az újabb cselevések megtervezésénél
számolni kell. A kialakult, már létez ő térstruktúra a társadalmi-gazdasági kapcsolatoknak, a politika formálásának is — fizikai és átvitt értelemben is — határait, kereteit,
esetenként korlátait adja.
A különböző használattal, funkcióval rendelkező területi szintek az egymásba illeszkedés okán vertikális hierarchiát alkotnak. Az emberek és közösségeik
alulról épített térstruktúrában a magasabb szint létezése mindig a kevésbé átfogó
alacsonyabb szintekben gyökerezik!
Az alacsonyabb szintek a magasabb (összetettebb, bonyolultabb) szintek átfogóbb, általánosabb működési elveinek keretein belül
működnek. Az alsóbb szintű entitások autonóm szükségletei behatárolják a felsőbb
szintű entitás hatókörét. Tehát minden szint a saját és a magukból alkotott magasabb szintek törvényszer űségei szerint m űködik.
A felsőbb szintek működése nem
magyarázható kizárólag az alsóbb szinteket alkotó egységek működése alapján,
minden szintnek saját működési elvei (törvényszerűségei) és funkciói vannak.
A
magasabb szintet saját működési elvei szabályozzák, ugyanakkor nyitva hagyják az
alsóbb szintek működési tereit.
A régiók mint a térstruktúra mesterséges, adminisztratív elemei nem szükségszerűen a reálfolyamatok leképezései, hanem igen gyakran az adott kontextusban lefolytatott társadalmi diskurzusok eredményeként létrehozott térreprezentációk.
A
diskurzusokat néha lezárják, és ott és akkor megnevezésre, elfogadásra és kialakításra kerül egy a plauzibilis megoldások közül.
Az adott pillanatban a regionális
intézményrendszerbe merevített térstruktúra külső „erőszakot" jelent az állandóan
változó, kaleidoszkópszerű térformációkat alakító társadalmi-gazdasági folyamatok
számára.
De a későbbiekben a különböző szereplők működésüket az így kialakított
„tényhez" igazítják, így utólag felfedezhet ők az ezekhez köthet ő szabályszerűségek.
A területi határok a társadalmi gyakorlatban és a politikai diskurzusban gyökereznek, szimbólumokat és intézményeket jelentenek (Paasi 2001).
Az emberek a térhasználatuknak megfelelően megkülönböztetés, elkülönítés, a különböző viszonyok
kezelése, irányítása érdekében, értékek és érdekek védelmére (mesterségesen) területeket határolnak le, falakat, kerítéseket emelnek, politikai, igazgatási határokat
húznak, felosztják a teret.
A térfelosztással saját cselekedeteiknek kívánnak jobb
kereteket adni, térbeli létük hatékonyságát kívánják növelni, vagy csak átláthatóbbá,
kezelhetőbbé, regisztrálhatóvá akarják tenni a társadalmi fizikai jelenségeket.
Ezzel
megteremtik a belső—külső, a befogadás és kirekesztés kettősségét, a határsértés és
a kritika lehetőségét.
A határok az azonosulás és elutasítás mezsgyéi, amelyek két
perspektívát és két legitimációs teret is létrehoznak. Ilyen demarkációra csak akkor
van szükség, ha hatalmi struktúrák között húz vonalat, vagy valamilyen célt szolgál,
haszonnal kecsegtet a megkülönböztetés, az elkülönülés vagy elkülönítés, ha valamit
másoktól meg kell védeni, vagy valamit a kívülrekedtekkel szemben érvényesíteni akarnak. A regionális határok meghúzásakor számolni kell azzal is, hogy ezzel
újabb korlátot, újabb hierarchikus elemet hozunk létre, új konfliktusokat teremtünk,
amely számos természetes folyamatot korlátoz.
Egyre többen adnak hangot véleményüknek (pl. Paasi, Massay), miszerint a térelemek sok esetben nem szigorúan
körülhatárolt területek (territory), sokkal inkább nyitott társadalmi-politikai terek.?
A szándékunknak megfelelően a régiót kialakíthatjuk az új interakciós folyamatok
(tőke, információ stb.) állandóan változó kozmopolita terében, és a történetileg
alakuló hagyományos, partikuláris helyek struktúrájában is („space of flows, space
of places", Castells 1999).
Önkormányzati hatalommal nem rendelkező, gazdaságfejlesztési, promóciós feladatokkal felruházott regionális intézmény működése nem
szükségszerűen szorítandó fix határok közé.
A folyamatok csomópontjában, a székhelyén dolgozó, megfelel ő jogosítványokkal felruházott intézmény mindenkori
működési területe rugalmasan igazodhatna az aktuális folyamatokhoz, így elkerülhető a fix határok korlátozó hatása.
Ha nem a határokra, hanem a feladatokra kon-
centrálunk, akkor rugalmasabb, hálózatszer ű működés alakítható ki.
Az ország
teljes területét átfedésmentesen lefed ő regionális struktúrára, a hagyományos „helyekből felépített térre" az alábbi esetekben van szükség:
- ha a régió integrálódik a
közigazgatásba,
- ha statisztikai egység, vagy
- ha közvetítői szerepet kap a források
újraosztásában, azaz az ellátásban, az intézményfenntartásban, a tervezési rendszerben.
Ezek a régiók hagyományos szerepköröket tölthetnek be, alkalmasabbak a
területi közösségek és értékek újratermelésére, az összetartozás erősítésére, mint az
új (globalizációs) folyamatokba való bekapcsolódás elősegítésére.
Tehát a mikro-, mezo- és makrorégiók nem objektív fizikai térkategóriák, a regionális jelenségek nem egy általánosabb szubsztancia, a térbeliség eredői, még csak
nem is az állandóan változó és eltérő területiséggel bíró reálfolyamatok egyszerű
leképezése, hanem politikai intézmények, így nem szükségszerűen, mindenkor és
mindenhol léteznek és nem uniformizálhatók.
Ritkábban az eleve meglévő tartalmuk, sokkal inkább eszközjellegük felől közelíthető sajátos térszerkezeti egységek.
A különböző regionális térfelosztások, klasszifikációk jól demonstrálják az eszközjelleget.
A régiók lehetnek a tudományos megismerés vagy az akarat véghezvitelének (hatalomgyakorlás, irányítás, piacszervezés stb.) eszközei is.
A régiók, a regionális intézmények társadalmi konstrukciók, kialakításuk nyelvi természetű.
Hatalmi-társadalmi diskurzusok révén kerülnek meghatározásra, és egyeznek meg jelen-
tésükben (tartalmukban).
A kollektív elfogadás és használat legitimálhatja és az
észlelt valóság, az élettér részévé teheti azokat, vagy módosíthatja a jelentést!
A régióknak csak akkor van perse tartalmi vonatkozásuk, akkor önálló entitások,
ha a zárt földrajzi egységben élő népességének olyan, a környezetétől különböző,
sajátos és közös jellemzői vannak (pl. nyelv, kultúra, történelmi tradíció, sajátos
gazdaság), amelyeket szeretnének megőrizni és fejleszteni, azaz sajátos társadalmi-gazdasági folyamatok termelődnek újra ezekben az egységekben, és a közös értékek
és érdekek a közös akarat és cselekvés alapját képezik.
Ez a kulturális-területi identitás által meghatározott tér Magyarországon a nemzetállam. Ha az országot több
ilyen egység alkotná, akkor szükség lenne arra, hogy a regionalizáció a területi önigazgatást célozza meg, választott önkormányzatot alakítsunk ki.
Ezek hiányában
csak akkor célszerű/ésszerű kialakítani nagyrégiókat, létrehozni regionális önkormányzatot, ha léteznek olyan problémák, feladatok, amelyek az alacsonyabb szinteken hatékonyan nem megoldhatók, azon túlnőnek, és azt az alsóbb szint szereplői
be is látják.
Az így létrejövő mikro-, mezo- és makrorégiók (pl. kistérségek, megyék, nagyrégiók) a közös belső értékek, érdekek védelmét szolgálják, és saját
politika kialakítását, hatékony megvalósítását segíthetik.
A formális régiók felülről való létrehozására és intézményesítésére (dekoncentráció) elsősorban a központi feladatok hatékonyabb teljesítése érdekében lenne szükség.
Ez esetben elég lenne dekoncentrált állami hivatalokat létrehozni. De a
szubszidiaritás elvén alapuló regionalizáció a decentralizációt tűzi ki célul, amely a
hatalom újraosztását jelenti. De a hatalom természetéből kővetkezően a központi
szervezetek nem adják le önként döntési-hatalmi kompetenciájukat, így a tényleges
decentralizáció csak az országon belüli hatalmi harc eredménye lehet.
A tervek szerint a hatalmi rendbe való beépüléssel a regionális intézmények felhatalmazást kapnak a környezeti, a gazdasági gondok kezelésére, irányítására. Számos
jel arra utal, hogy feladatuk részben az lesz, hogy a hatáskörükbe tartozó szereplőket, azok rendelkezésére álló fejlesztési forrásokat eszközként használhassák a
magasabb szinteken megfogalmazott és az alsóbb szinteken elismert szükségletek
teljesítése érdekében.
Félő, hogy a felülről vezérelt uniformizáló technikai racionalitás uralmi eszközévé válnak az ilyen céllal és módon kialakított régiók.
Fennáll
annak is a veszélye, hogy a jelenlegi csatornákon keresztül csöpögtetett támogatások narkotikumként szolgálnak az alsóbb szintek számára, olyan függséget eredményezve, amely az „eszköz" fenntartásának támogatóivá teszi őket (lásd például
az EU „phasing out" régióit).
A magyar regionalizáció dilemmái
A 20. században Magyarországon a közigazgatási rendszer alapvet ően háromszor
változott meg: az els ő és a második világháború után, valamint az 1990-es rendszerváltás kapcsán.
Ezek közül az első járt a térszerkezet radikális átalakításával,
míg az utóbbi kettő esetében az ideológiai, politikai változások játszották a döntő
szerepet.
E töréspontokhoz köthető reformokon kívül folyamatosan napvilágot
láttak hazai elképzelések a térstruktúra megreformálására, régiók kialakítására, de a
gyakorlatban jelentős változások mégsem történtek.
A győztes hatalmak (vélt vagy valós) stratégiai érdekeit tükröző trianoni szerződés alapvetően rajzolta át a magyar térstruktúrát.
A harmadára zsugorodó országterület megváltoztatta a településhálózatot, a megyehatárokat, az etnikai összetételt,
semmit sem hagyott érintetlenül.
A két világháború között számos regionalizációs
elmélet és javaslat látott napvilágot, többségük Magyarország hét régióra való
felosztását javasolta, de egyik sem ment át a gyakorlatba.
Egy kisebb változtatástól
(1929) eltekintve az 1923-as közigazgatási rendszer stabil maradt. I9 Mindegyik
regionalizációs koncepció hangsúlyozta, hogy az új országhatárokon belül elvesztették jelentőségüket a nemzetiségi és a kulturális szempontok, így más racionális
szempontokat kell mérlegelni.
A második világháborút követő párizsi békeszerződés visszaállította az 1937-es
országhatárokat, így a Szovjetunióból importált tanácsrendszer kialakítása elsősorban a meglévő térstruktúra „tartalmát" alakította át, és csak kisebb térszerkezeti
korrekciók történtek.
A „szovjet blokk" intézményrendszerében kívülről irányított
politikai változások zajlottak le, a nemzeti sajátosságok rovására uniformizálódás
irányába történt elmozdulás.
A rendszerváltó folyamat zárására kialakult a mai
megyerendszer (1950), és ezt követ ően csak minimális változások történtek közigazgatási rendszerünkben. A folyamatosan napirenden lév ő szocialista regionalizációs (rajonírozási) javaslatok nem jártak sikerrel, és a javasolt régiók nem integrálódtak a magyar közigazgatási struktúrába.
Az 1949-ben létrehozott Területrendezési Intézetben volt önálló Regionális Tervező Osztály. Az ötvenes évek első felében a pártpolitika és az erőltetett ütemü
„szocialista iparosítás" rányomta bélyegét a területi tervezésre, de 1956-ot követően
számos szakmai indíttatású regionális vizsgálat és terv készült.
Ezek közül a Balatoni Regionális Terv nemzetközi elismerésben is részesült (Abercombie-díj).
A
területi tervezésr ől 1958-ban elfogadott kormányhatározat (2030/1958.) regionális
vizsgálatok és tervezés folytatását irányozta elő kilenc nagyrégióban. A tervezést
három munkaszakaszra osztották: vizsgálat, koncepció és rendezési terv. 1963-ban
a regionális tervezés új rendszerét vezették be (1011 és 1012/1963. kormányhatározat).
Magyarország Településhálózatfejlesztési Tanulmányterve (1965) a korábbi
elveknek megfelel ően három központi (budapesti, szolnoki és székesfehérvári) és
hat periferikus (miskolci, debreceni, szegedi, pécsi, nagykanizsai és győri) nagyrégiót jelölt ki.
Az 1971-ben elfogadott Országos Településhálózatfejlesztési Koncepcióban azok a nagyvárosok kaptak felsőfokú központi rangot, amelyek vonzáskörzete (régiója) 1-1,5 millió lakosra terjedt ki. Még abban az évben megkezdték a hat
tervezési gazdasági körzet középtávú fejlesztési koncepcióinak a készítését.
Ez az
ország egészét lefedő — mai fogalmaink szerint NUTS 2-es szintre történő — regionális tervezés 1973-ban abbamaradt.
A későbbiekben funkcionális körzetekre, régiókra
készültek regionális tervek (balatoni üdülőkörzet, miskolci és pécsi agglomeráció stb).
1985-ben az Országgy űlés európai trendeknek is megfelelő határozatot fogadott el a
terület- és településfejlesztés hosszú távú irányelveiről (12/1980-1985). Pozitív elmozdulásra utalnak az országgyűlési határozatban elfogadott irányelvek:
— termelőerőket területileg eltérő módon kell fejleszteni:
— jobban figyelembe kell venni a térségi adottságokat,
— erősíteni szükséges a helyi termelési kapcsolatokat,
— tovább kell folytatni a gazdasági fejl ődésben elmaradt térségek felzárkóztatását;
— megkülönböztetett figyelemmel kell kezelni a sajátos adottságú térségeket;
— a településrendszert arányosabban kell fejleszteni, jobban előtérbe helyezve a
közép- és kisvárosokat;
— foglalkoztatáspolitikai cél;
—mérsékelni kell a lakosság életkörülményeiben meglevő indokolatlan különbségeket;
—érvényesíteni kell a környezet- és természetvédelmi követelményeket;
—nagyobb súlyt kell helyezni a meglev ő települési értékek védelmére;
—erősíteni kell a terület- és településfejlesztés tudományos megalapozottságát;
— és módosítani kell a területi irányítási rendszert.
Az irányelvek végrehajtásának érdekében megkezdték a gazdaságilag elmaradott
megyék fejlesztési programjainak az elkészítését és a Területfejlesztési és Szervezési Alap támogatásával azok végrehajtását.
Tehát a rendszerváltáskor — a mai besorolásnak megfelelően — NUTS 3 szinten folyt az elmaradottnak minősített területek kormányzati irányítással történő felzárkóztatása.
Az 1990-es rendszerváltást
követően az uniós integrációs elvekhez igazodóan, de különösebb törés nélkül folyt
tovább ez a munka.
Tehát a szocialista praxisban folyamatosan napirenden volt az els ősorban gazdasági tartalmú, magasabb szintű ellátást biztosító régiók kialakítása, amelyek irányításában fontos szerepet szántak a központi tervezésnek és területfejlesztési támogatásoknak, de e tevékenység mindig megmaradt a területfejlesztés és a területi tervezés hatókörén belül, és a regionális szint sohasem jelent meg a közigazgatásban.
1985-től folyamatos igazodás történt az Európa Tanács és az Európai Közösség/Unió normáihoz. A praxis által kikényszerített lépéseket megtettük, de mind a
mai napig nincs konszenzus a területfejlesztés, a területi tervek hatókörét és a
regionalizáció megítélését tekintve.
Ma a regionalizáció elsődleges tudásforrása, a diskurzusok irányítási, hatalmi
központja az Európai Unió. Bizonytalanságot jelent, hogy az Európai Uniónak sincs
egyértelm ű régiófogalma, modellje, ott is folyamatosan alakul az ideálkép, amelytől
minden konkrét nemzeti gyakorlat az adott kontextusnak megfelelően eltér. A magyar tudomány, az aktuálpolitika és a médiák nagyobb részben csak e változó
ideálkép közvetítésével foglalkoznak, és kisebb figyelem irányul arra, hogy az európai keretek között megtaláljuk a sajátos magyar megoldást.
Természetesen az uniós
térről folyó európai szint ű együttgondolkodás más eredményre vezet, mintha a
térfelosztásról csupán nemzeti keretek között gondolkodnánk.
Az 1990-es rendszerváltást követően az integrációs impulzusok hatására újabb
lökést kapott a magyar regionalizmus anélkül, hogy annak tartalmát tisztázták,
újraértelmezték volna.
E folyamat magyarországi megítélése (értékelése és értelmezése), okainak megnevezése eltérő.
Az EU „hivatalos álláspontja" a különféle politikai és jogi dokumentumokból ismert, ezek magyar interpretációi uralják a magyar
szakirodalmat is.
E tanulmányok azt sugallják, hogy EU-s integrációnk szükségszerű
velejárója a NUTS 2-es régiók kialakítása.
A vélemények csak abban térnek el,
hogy az egyik tábor elegend őnek tartja a tervezési-fejlesztési-statisztikai régiók
létét, míg mások a regionális önkormányzatok kialakítását tartják szükségesnek.
A szerzők többsége — a korábban tárgyalt materialista, marxista alapokon — a saját
tudományágának (földrajz, közgazdaságtan, regionális tudomány stb.) megfelel ő
megközelítésben a reálfolyamatokban keresi a regionalizáció alapjait, és nevezi meg (természetföldrajzi tájak, gazdasági klaszterek stb.) az annak leginkább megfelelő területi vetületet.
Egyelőre kevesebben vagyunk, akik a magyar regionalizációt
nem a reálfolyamatokból eredő szükségszerűségként értékeljük, hanem politikai
kérdésként kezeljük.
Elismerem, hogy a regionalizáció köthető a racionalizáció marxista Weber olvasatának megfelelően a termelőerők fejlődéséhez, a gazdaság
térbeliségéhez és környezetvédelmi kérdésekhez, de én leginkább a társadalmi
irányítás, ellenőrzés racionalizációs folyamatát látom benne, ami jó esetben a demokrácia erősítését szolgáló decentralizált államberendezkedés kiépítését szolgálhatja.
A regionalizmus mindenütt — így nálunk is — alapvetően három síkon folyhat:
(1) a kultúra,
(2) a gazdaság és
(3) a politika területén.
1)
A valós regionalizáció alapjait Európában a kulturális közösségekben találjuk
meg.
Európában nagyok a nemzetek és országok közötti kulturális különbségek, és
ezekhez képest a trianoni békeszerződés utáni Magyarország homogén. A régiónak
mint területi nyelvi kulturális egységnek létjogosultsága van például Belgiumban,
Spanyolországban, Nagy-Britanniában, Szlovákiában vagy Romániában, de nem
nálunk.
Magyarországon belül nincsenek karakteres területi különbségek nemzetiségi, kisebbségi, vallási vagy nyelvi szempontból.
Regionális identitás sem létezik,
legalábbis a létező területi-kulturális azonosságtudat nem a NUTS 2-es regionális
szinthez köthető.
A táji különbözőségek ellenére szignifikáns regionális eltérések a
munkakultúra és az életvitel vonatkozásában sincsenek.
Az életfelfogásban, a globális gazdasághoz való viszonyban is inkább az urbánus-népies törésvonal fedezhető fel, amely inkább egyéni értékválasztást, esetleg politikai elkötelezettséget jelent,
amely esetenként település- és kistérségtípusok közötti különbségekben ragadható
meg.
Tehát Magyarországon sokkal nagyobbak a különbségek a főváros és a fővároson kívüli területek, a városok és falvak, az urbánus és rurális kistérségek között,
mint bármelyik más területi metszetben.
Így a területi identitás vagy sajátos (területi)
politikával való azonosulás is inkább ezekben a területi metszetekben képzelhet ő el.
Az átlag magyar kognitív térképén sem jelennek meg a NUTS 2 típusú régiók.
Nemcsak a tájékozódási vagy azonosítási térképről hiányoznak, hanem metaforikus
jelentésük sincs. Az Alföld—Dunántúl, a főváros—vidék térkategória-pároknak inkább van szimbolikus tartalmuk, és számos település neve hordoz valamilyen többletjelentést, nem csak az ott lakók számára.
2) A marxista és a neoliberális teoretikusok Magyarországon is az új térszint kilakulását a gazdasági reálfolyamatokból látják kinőni, különösen gyakori, hogy a
gazdaság korszer ű (klaszterszerű) működtetésének színterét látják benne.
De
Magyarországon a szocialista nagyvállalatok megszűnésével a hagyományos termelési kapcsolatok felbomlottak, és helyettük még nem alakultak ki új regionális gazdasági együttműködések (hálózatok, klaszterek).
A létező kapcsolatok (al)ágazatonként
és gyakran vállalatonként is különböző területegységeket fednek le, és nem eredményeznek hasonló határokkal rendelkező gazdasági régiókat. Kivételt néhány funkcionális körzet jelent, mint például a balatoni üdülőkörzet.
A magyar regionalizáció
nem támasztható alá a gazdaság reálfolyamataival.
A magyar regionalizációt egyértelm űen nem alapozhatjuk a regionális fejlettségbeli különbségekre és az azokból adódó teendőkre sem. A konkrét nagyrégiókon
belüli fejlettségbeli különbségek nagyobbak, mint a régiók közöttiek. A fejlett
régiókban is vannak belső perifériák és az elmaradottakon belül is dinamikusabb
központok. Vannak olyan területek, amelyek az országos vagy uniós átlaghoz viszonyítva elmaradottnak min ősíthetők, de önmagukhoz képest dinamikusan fejlődnek, és vannak, amelyek depresszióba süllyedve kerültek ugyanarra a szintre. Ezért
számos területfejlesztési szakember azt állítja, hogy ma Magyarországon a regionális politika legmegfelelőbb beavatkozási szintje a kistérség (mikrorégió).
A már kialakított tervezési-fejlesztési régiók (NUTS 2) gazdasági érdekei jelenleg
csak egy szempontból értelmezhetők, minél több külső forrás megszerzése a régiók
közötti versenyben.
De már a megszerzett források megyék, kistérségek és települések közötti felosztása is felbontja az ez irányú érdekközösséget, és belső versenyt,
vagy még inkább politikai lobbizást hív életre.
A regionális versenyképesség erősítésének, a kooperációban rejlő lehetőségének, a regionális erőforrások minél hatékonyabb felhasználásának és „exportálásának" artikulálása és megvalósítása sokkal
nehezebb feladat.
Jelenleg a munkavállalót saját munkaerejének településen vagy
kistérségen belüli minél jobb hasznosítása, a vállalkozót elsősorban a belső gazdaságosság javítása, a települések és egyéb intézmények vezetőit a sürgető finanszírozási gondjaiknak a megoldása köti le, és legfeljebb ezekhez való hozzájárulása
arányában érdekli őket a regionális szintű politika.
Bár kétségtelen, hogyha létrehozzuk a régiókat, akkor az új politikai térelem kedvezőbb lehetőségeket biztosít a
régión belüli együttműködésre, a közös külső fellépésre.
3) Magyarországon jelenleg pragmatikus politikai regionalizáció folyik, amelynek fő ágense nem az autonóm regionális politika megerősítése, a decentralizáció
erősítése, de még csak nem is a kormányzás hatékonyságának növelése, hanem
uniós csatlakozásunkból következően az Európai Unió regionális és kohéziós politikája és a mellé rendelt eszközök felosztásának és felhasználásának a logikája.
Ebben az europaizációs konstellációban nem a magyar állam és pláne nem a magyar társadalom határozta meg a különböző területegységek, így az új régiók helyét
és szerepét a magyar társadalmi gazdasági rendben, hanem az európai technokrácia,
amely a bürokráciát jellemző technikai racionalitása alapján hozza meg döntéseit.
A
demokráciadeficit mellett kialakított konceptuális keretek, működési rendszerek
külső késztetésre adaptálódtak a magyar viszonyokra.
Néhány regionális kezdeményezéstől eltekintve a regionalizáció alapvetően kívülről és felülről vezérelt folyamat.
A helyi összefogáson alapuló kezdeményezések sem a valós érdekek felismerésén vagy tudatos értékválasztásokon nyugodtak, csak a versenyelőny szerzése
érdekében elébe kívántak menni a folyamatnak.
Tehát a területi közigazgatási rendszer, a bels ő hatalmi struktúra újbóli megváltoztatása — a két világháborút követő
változásokhoz hasonlóan — egy kívülről kezdeményezett folyamat, amelynek
mozgatórugói az új gazdaságpolitikai és biztonságpolitikai érdekek.
Természetesen
nem békeszerződések jelentik az új térfelosztás alapjait, hanem egyéb nemzetközi
szerződések, és az ideológia is más.
A gazdasági internacionalizmus (globalizáció) a tőke és a munkaerő szabad mozgását támogatja, és a közös célok érdekében történő
közös cselevést a megszerezhető támogatásokkal ösztönzik.
De úgy tűnik, hogy a
regionalizmushoz fűződő remények nem igazolódtak, így kétségek merültek fel
a regionalizáció továbbvitelét illetően, a kibővített Európai Unió belső struktúráját
alapvetően a nemzetállamok és az azokból alkotott érdekcsoportok adják, és a
nemzetállamokon belüli térfelosztás inkább újra belső nemzeti üggyé válik.
A magyar politikai elit, a mindenkori kormányzat fogadókész a nemzeti kormányok funkcióinak megerősítésére, a regionalizáció államosítására.
Partner abban,
hogy az útjára bocsátott regionalizáció úgy folytatódjon, hogy ne sérüljenek tovább
a központi irányítás érdekei, az új regionális intézmények is a vertikális hierarchiába integrálódjanak.
Valójában nem passzív médiumokra lenne szükség, ahol a nemzeti és a helyi szereplők találkoznak, hanem önálló politikai aktorokra.
Az új régiók nem csupán
tárgyai, hanem aktív alanyai csak úgy lehetnének a társadalmi gazdasági folyamatoknak, ha saját határaikon belül autonóm döntési kompetenciával rendelkeznének.
E döntéseket nem determinálhatnák kívülről, sőt ad absurdum, külső logika alapján
meg sem határozhatók!
Decentralizált struktúrában, valós funkciómegosztás esetén
a régiószintű döntések nem is helyettesíthetők más szintű döntésekkel.
A regionális
szintű intézmények függetlenségét a munkamegosztásban elfoglalt helyük, saját
funkcióik, hatásköreik biztosíthatják, ami kiegészíti a központi és helyi cselekvéseket.
Tehát nem elég, ha például a kormány regionális terveket készít — ez legfeljebb
a kormány régiópolitikáját tartalmazhatja —, hanem az szükséges, hogy a regionális
és a lokális szereplők saját maguk készítsék e terveket és hozzák meg a tervdöntéseket, és rendelkezzenek azok végrehajtásához szükséges eszközökkel.
Magyarországon a regionális funkciókat a központi szint kívánja ellátni a regionális szereplőkkel való szorosabb együttműködés segítségével. A jelenlegi hatalmi-tervezési
rendszerben a regionális (és helyi) szint nem integrálódik az EU politikai (döntési)
terébe, a regionális és helyi intézmények még csak alkupozícióba sem kerülnek.
(Igaz, az „ír sikertörténetnek" sem voltak aktív részesei a helyi és regionális politika
szereplői. A helyi politikusok a hivatalos [normatív] kapcsolatokon kívüli utakat
járták, és közvetlenül vették fel a kapcsolatokat külföldi partnereikkel, nem regionális, hanem probléma- és fejlesztésorientált lobbicsoportokat alkottak.)
A magyar regionalizáció jövője kapcsán ma a kulcskérdés az, hogy a Tizenkettek
csatlakozásával jelentős fordulatot vesz-e az EU regionális politikája, és ha csökken a
regionalizáció külső késztetése, akkor megfogant-e olyan vitalitással a regionalizáció
a magyar politikai diskurzusban, hogy önkormányzati régió létrehozásához vezessen.
Az új regionalizáció európai hajtóerői kifulladni látszanak, és Magyarországon
sem látható, hogy a politikai retorika mögött valós elkötelezettség lenne a decentralizált közigazgatási struktúra megvalósítása mellett.
Sokkal valószínűbbnek tartható,
hogy ha fordulat áll be az Európai Unió kohéziós (regionális) politikájában, akkor
Magyarországon sem erősödik tovább a regionalizmus, hanem a mindenkori problémákhoz leginkább igazodó területi szinten és a legjobbnak tartott eszközökkel
próbáljuk meg kezelni a területi sajátosságokat mutató gondjainkat.
Megjegyzhető, a magyar megyei önkormányzatok tényleges cselekvőképessége rávilágít arra, hogy
akár a választott regionális önkormányzatok sem garantálják a decentralizált működést. Egyrészt a megyei önkormányzatoknak alig vannak jogosítványaik, másrészt a
politikusaink nem tekintik a megyéket az elkülönült érdekek érvényesítési színterének, hanem sokkal inkább a pártpolitikák végvárainak. Úgy gondolom, az ilyen
típusú regionális önkormányzatok nem járulnak hozzá a demokrácia kiteljesítéséhez.
Mint láttuk, a regionalizmus nem új Magyarországon, és valószínű, hogy az „új
regionalizmus" szándékával ellentétben nem a posztfordista nyitott gazdasági teret
eredményezi, hanem tradicionális értékekből és hagyományos módszerekkel építkezik.
Így a régiók megerősítése gyakran a regionális határok és az oppozíció lehetőségének a megerősítését is jelenti, ami ütközhet az új regionalizmus ideológiájával, amely a határok és a (hátrányos) különbségek megszüntetését, a szabad versenyt célozta meg.
Az új regionalizmus, mint a gazdasági globalizációs er ők által a
nemzeti kormányok és az er ősödő lokalizmus ellen alkalmazott stratégia fordítva is
elsülhet!
Így nem meglepő, hogy a területi identitás és kötődés erősítése, a területi
érdekek privilegizálása negatív protekcionalizmusnak, provincionalizmusnak minősül, így várható, hogy az új regionalizmust kezdeményező erők megvonják a további támogatásukat.
Az Európai Unióban a decentralizációhoz kötődő koncepcionális vita a
szubszidiaritás, a föderalizmus és a regionalizmus fogalmai és egymáshoz való
viszonyuk körül forog. Ezen elvek, fogalmak egyértelműen nincsenek rögzítve.
Schuman és Dolors víziójában az idealizált európai térstruktúra három önkormányzati szintet jelent, az önkormányzatit, a regionálist és a nemzeti szintet.
Az Európai
Közösség, majd Európai Unió sohasem lett a „régiók Európája", megmaradt a nemzetállamok szövetségének, és a döntéshozatal még ma is a kormányközi egyeztetések eredménye. A különböző szintű önkormányzatokat képviselő Régiók Bizottságának mind a mai napig csak konzultatív tanácsadói szerepe van.
A közösségi jog
nem legitimálja a régiót, még ma is elsősorban, mint a lehetséges strukturális támogatások címzettje jelenik meg.
Csak egyirányú — a nemzeti kormányok által közvetített — kapcsolat van a szupranacionális intézmények és a régiók között.
A
regionalizmus-mozgalom a kilencvenes évek közepén érte el csúcspontját, de azt
követően más fontosabb kérdések kerültek a közös európai politika fókuszába, és az
új regionalizmus háttérbe szorulhat.
Az EU 27 tagállamra való bővülésével még
tovább csökken annak az esélye, hogy a regionális szint nagyobb szerepet kapjon az
EU működésében.
A nem fizikai fallal kettéosztott EU-ban országcsoportok és
nemzeti érdekek érvényesítésér ől folyik a vita és egyre kevesebb szó esik a „régiók
Európájáról". A feladat, hogy az „USA Európájából" és a „Szovjetunió Európájából"
létrehozzuk az „európaiak Európáját", háttérbe szoríthatja a szupranacionális diskurzusban a nemzetállamokon belüli régiók kérdéskörét.
Európa számára a fő kérdés ma
nem a „régiók Európája", hanem az európai régió helye a világban, a triád harca!
A kohéziós politika reformjáról 2004 márciusáig napvilágot látott információk
alapján a régiók jövőbeni szerepének tekintetében sok a bizonytalanság, hiányoznak
az EU explicit állásfoglalásai.
A retorikában még erős a területi szolidaritás, de már kevesebbet lehet hallani, olvasni a regionalizmus érdekében történő konkrét lépésekről.
Brüsszel elsődleges partnerei ma is a nemzetállamok kormányai, és a Tizenkettek csatlakozásával csökken a realitása annak, hogy a régiók szerény szerepköre, a
Régiók Bizottságának a hatásköre erősödjék. A kohéziós politika területi vetületét,
súlypontját egyre inkább a tagországok jelentik.'
A kohéziós politika konvergenciaprioritásának megvalósítására szánják a Kohéziós Alap, az Európai Regionális Fejlesztési Alap és az Európai Szociális Alap pénzeszközeinek 78%-át. A regionális
versenyképesség és foglalkoztatás javítására szánt 18%-os keret jelentős része is
nemzeti szintű foglalkoztatási programok keretében lesz felhasználva.
A NUTS 2-es
szintű régiók kiemelt kezelése halványodik, és újra nagyobb szerephez jutnak a
városok és a falvak, a városias és a rurális (kis)térségek.
A 2004-2006-ra készített magyar Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) kapcsán a
brüsszeli szakértők hangsúlyozták, hogy a decentralizációt folytatni kell, de a gyakorlatban inkább az átláthatóságra, az ellenőrizhetőségre tették a hangsúlyt, mint
esetleg ezek rovására a regionalizáció erősítésére.
A tervezés előrehaladtával egyre
fogyott a regionális szempontok, érdekek megjelenítése és érvényesítése.
Brüsszel —
nem minden ok nélkül — a regionális szint kiépítésének hiányosságaira hivatkozott,
míg itthon újra beigazolódott, hogy a központi hatalom önként nem ad le jogosítványokat.
Az elkészült NFT és az ez alapján készült Közösségi Támogatási Keretterv
csak horizontális programokat foglal magában. Nevével ellentétben a maradékelv
alapján „betyárbecsületből" készült regionális operatív program (ROP) is annak
minősíthető. Az NFT és a ROP készítése során érezhető volt, hogy az Európai Unió
nem helyez hangsúlyt a régiók megerősítésére, csak a végrehajtásban szán szerepet
nekik, és hogy a magyar kormánynak sincs olyan regionális jövőképe, amely mellett elkötelezettséget vállalna, és a köré szervezné a különböző cselekedeteit.
Az
NFT és különösen a ROP nem alkalmas a hátrányos regionális különbségek mérséklésére, végrehajtásuk növelni fogja a már meglévő területi különbségeket.
Most kezdődik az új generációs nemzeti fejlesztési terv készítése. A munka meg kezdésekor kardinális kérdés lenne a régiók szerepének tisztázása, a regionális
intézményrendszer megerősítése, de brüsszeli tisztségviselők újra nem állnak ki a
régiók nagyobb szerepvállalása mellett. A megkérdezettek hezitálnak, nem ritkán
egymásnak ellentmondó válaszokat adnak. A tervezés megkezdésének körülménye-
iből, az illetékes vezetők nyilatkozataiból arra lehet következtetni, hogy most sem
lesznek önálló regionális szintű programok, sőt most formálisan sem lesz még csak
egy gesztusértékű regionális operatív program sem.
A jelenlegi regionális intézményrendszer „bedolgozói" szerepkört kap az új központi tervek készítésében és a
majdani végrehajtásban. A regionális fejlesztési ügynökségek egyre inkább a kormányzati szervezetek dekoncentrált intézményeiként működnek, és a regionális
fejlesztési tanácsok önálló döntéshozatala szűk decentralizált források elosztására
korlátozódik. A brüsszeli és kormányzati hezitálás a regionalizmus eltökélt képviselőinek a hitét is megrengetheti.
Végkövetkeztetés
Az 1990-es rendszerváltás és az Európai Unióhoz való csatlakozásunk nem járt a
területfejlesztés értelmezése és a regionalizáció mozgatórugóit tekintve paradigma-
váltással. A „szocialista" rajonírozási és a magyar körzetesítési, majd
regionalizációs elméletek és gyakorlati próbálkozások nem álltak messze az „európai új regionalizmus" alapgondolatától. Az „új Európa új térszerkezetet igényel"
gondolat is marxista gyökerű, hiszen a kapitalista termelési mód változásából vezeti
le az új térszerkezet, az új területi léptékek szükségességét.
Mindkét megközelítés a
modern termelési tényezők területi kereteit látta a régióban, amely egyrészt adott a
környező világunkban, így megismerhető és leírható, másrészt úgy gondolták, hogy
ahol nincs, ott regionális intézményrendszert kell kialakítani és beintegrálni az
irányítási rendszerbe. A szocialista teória mindig hangsúlyozta a gazdasági törvényszerűségek és a tér objektivitását, azokat ható-okként (causa efficiens) tüntette
fel.
Az európai új regionalizmus cél-okok (causa finales) elérésének eszközét látja a
régiókban, de a tervezés és a megvalósítás során törekszik a számszerűsítésre, az
eredmények materiális számbavehetőségére.
Ha az EU-t első sorban a nemzeti kormányok (európai multinacionális cégek) közös gazdasági „vállalkozásának" tekintjük, akkor a belső térstruktúra alakításánál is
a gazdasági-versenyképességi szempontok az elsődlegesek, amelyek nemzeti és
regionális határok nélküli egységes piac megteremtését kívánják meg. Ebben a
globalizálódó szupranacionális gazdasági hipertérben nehéz megtalálni a gazdasági
indíttatású regionalizáció, a tér-fregmentálás hajtóerőit.
Az alulról építkező politikai-kulturális regionalizáció éppen e trendek elleni védelmet szolgálhatja, ami
ellentmond az új regionalizmus eszményének.
Mivel a regionalizáció nem egy objektív folyamat, a magyar régiók nem a reálfolyamatok leképezései, hanem politikai (társadalmi) diskurzusban alakuló politikai
intézmények, így szabad akarat függvénye, hogy milyen típusú és hatáskörű régiókat alakítunk ki Magyarországon.
A globalizációs erők jelenleg még nem gondolkodnak a hagyományos kisléptékű térkategóriákban, és a regionalizáció továbbvitelének EU-s mozgatóerői is gyengülni látszanak, így elsősorban a hazai diskurzus
(hatalmi harc) eredményétől függ, hogy a jelenleg is meglévő fejlesztési-tervezési-
statisztikai régiókat integrálni kívánjuk-e a közigazgatási rendszerünkbe.
A térszerkezet átalakítására irányuló reformok megkerülhetetlen külső kényszer nélkül az
elmúlt száz évben elbuktak.
Úgy látszik, hogy külső támogatottság (kényszer) hiányában a magyar regionalizációs erők ma sem elegendőek az önkormányzati régiók
kialakításához, egy decentralizáltabb államigazgatás kiépítéséhez.
A regionális
önkormányzatok létrehozása csak egy átfogó közigazgatási és államháztartási
reform keretében történhetne meg.
E racionalizáció a központi és az ágazati hatalom gyengítésével, a megyék megszüntetésével és a kistérségi szint megerősítésével
is kellene hogy járjon. Ennek ma nem látom realitását, amikor az Európai Unión
belül a feladat a hátrányos megkülönböztetésünk felszámolása, a nemzeti érdekek
érvényesítése, ami egységes nemzeti akaratot és fellépést igényel.
A magyar regionalisták számára nem kis feladatot jelent az elkövetkező években, hogy megóvják a regionalizáció eddigi eredményeit, és elérjék, hogy a mai regionális intézmények valós szereplői legyenek a területfejlesztésnek. Ennek érdekében csökkenteni kell a regionális fejlesztési tanácsokban a kormányzati szerepvállalást, növelni
kell a saját hatáskörben szabadon elkölthető forrásokat, és regionális funkciókat
kellene ellátni a mai újraelosztó-közvetítői szerepkör helyett.
Ha pedig megmaradnak a megyék, akkor a területi önkormányzatok híveinek is van mit tenni, az érdemi
megyei önkormányzati működés megvalósítása érdekében.
Irodalom
Castells, M. (1999) Grassrooting the space of flows. — Urban Geography. 4.294-302. o.
Dear, J.M. (2000) The Postmodern Urban Condition. Blackwell Publishers, Oxford.
Faragó L. (1991) Posztmodern: a modernizáció kritikája avagy új kihívás. — Tér és Társadalom. 4.1-16. o.
Faragó L. (2003) A tér kép egy olvasata és a „területi" tervezés. — Tér és Társadalom. 1.19-40. o.
Foucault, M. (1991) A diskurzus rendje. — Holmi. 3.7.686-889. o.
Fürst J. (1954) A regionális tervezés általános kérdései. Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalat, Budapest.
Goodman, R. (1979) The Last Entrepreneurs: America's Regional Wars for Jobs and Dollars. Pantheon,
New York.
Hajdú Z. (2001) Magyarország közigazgatási földrajza. Dialóg Campus Kiadó, Budapest—Pécs.
Harvey, D. (1990) The Condition of Postmodernity. An Enguiry into the Origin of Cultural Change.
Blackwell, Oxford.
Illés I. (2001) Régiók és regionalizáció. — Tér és Társadalom. 1.1-23. o.
Jameson, F. (1991) Postmodernism, or the Cultural Logic of Late Capitalism. Duke University Press,
Durham.
Kant, I. (1981) A tiszta ész kritikája. Akadémia Kiadó, Budapest.
Keating, M. (1998) The New Regionalizm in Western Europe. Territorial Restructuring and Political
Change. Edward Elgar, Cheltemham, UK.
Koloszovszkij, N.N. (1969) Teorija ékonomicseszkogo rajonirovanija. Goszpolitizdat, Moszkva.
Krajkó Gy. (1987) A Szovjetunió gazdaságföldrajza. Tankönyvkiadó, Budapest.
Lefebvre, H. (1991) The Production of Space. Blackwell, Oxford.
Massey, D.—Jess, P. (eds.) (1995) A Place in the World. Oxford University Press, Oxford.
Paasi, A. (2001) Europe as a social progress and discourse. Considerations of place, boundaries and
identity. — European Urban and Regional Studies. 1.7-28. o.
Searle, J.R. (2000) Elme, nyelv és társadalom. Vince Kiadó, Budapest.
Soja, E.W. (1989) Postmodern Geographies. The Reassertion of Space in Critical Social Theory. Verso,
London.
Szjomuskin, A.T. (1977) Problemü territorial'nogo upravlenija ékonomikoj. Ékonomika, Moszkva.
Varró K. (2004) A tér, mint diszkurzív termék. — Tér és Társadalom. 1.73-91. o.
