A demokrácia, és a többpártrendszer legfontosabb alapelve, hogy az állam nem egyenlő a párttal. A választási győzelem pedig nem koronázás.
Különös aggodalommal figyelem azokat az előkészületeket ahogy a demokratikus hatalomgyakorlást ünnepi hatalmi demonstrációvá próbálják emelni. Tort ül a hatalom a legyőzöttek felett, az új vezér beiktatására, a maga ünneplésére. Ruszin Szendi Romulusz bejelentette, hogy a magyar hadsereg katonái is részt vesznek az eseményen.
Egy új kormány megalakulása politikai esemény. De amikor ebből állami díszletű ünnepség, emelkedett ceremónia, zászlókkal és katonai jelenléttel kísért látványosság készül, az már egészen más üzenetet hordoz. A hadsereg ugyanis nem pártrendezvények dekorációja. A magyar katona nem politikai szimpatizáns, hanem a nemzet szolgálatára felesküdött ember. Éppen ezért rendkívül kényes és veszélyes terület, amikor a fegyveres erő akár jelképesen is egy aktuális politikai oldal ünnepi kellékeként jelenik meg. A hatalom önmaga ünnepléséhez az állam legerősebb szervezetét használja fel.
Mert mit lát ebből a társadalom? Először is erődemonstrációt.
A hatalomváltás politikai aktus. Most viszont egy párt politikai győzelméhez katonai díszlet társul. Tehát a párt egyenlő: katonai erő és hatalom. Vegytiszta üzenet a legyőzötteknek, vegytiszta megfélemlítés.
Ez az ország egyik felében olyan történelmi emlékeket idéz fel, amelyekhez egy demokratikus országnak nagyon nem kellene közel kerülnie. Mintha átéltünk volna már ilyet.
Nekem az ilyen látványvilág erős személyi kultuszt idéz. A politikai vezető ilyenkor már nem egyszerű választott tisztségviselőként jelenik meg, hanem egy olyan küldetéssel felruházott figuraként, akinek hatalomra kerülését nem egyszerűen tudomásul kell venni, hanem ünnepelni is kell. Javítom önmagam: ez nem csak megidézi a személyi kultuszt, ez már AZ!! Pedig egy választás után nem az egész ország áll egyetlen ember mögött. Egy demokratikus társadalom mindig megosztott politikailag. Mindig vannak támogatók és ellenzők. És éppen ettől demokrácia.
Én viszont azt gondolom, hogy amikor állami ünnepség készül egy új kormány tiszteletére, katonai jelenléttel, emelkedett szimbolikával, akkor a vesztes oldal, közel 2,5 millió választó joggal érezi úgy, hogy az állam már nem fölötte áll a politikai táboroknak, hanem az egyik oldal érzelmi és hatalmi erődemonstrációjává vált.
Két és fél millió ember nem erre a kormányra vágyott. Ők is ennek az országnak a polgárai. Ők is adófizetők. Ők is a nemzet részei. Számukra egy ilyen ünnepi demonstráció nem az összetartozás érzését erősíti, hanem a politikai kiszorítottság élményét, és megfélemlítést. Ehhez a megalakuló kormánynak egyszerűen NINCS joga! Az esemény ünneppé emelése traumatikus azoknak, akik az eredményt nemzeti tragédiaként élik meg. Ami az egyiknek díszőrség, az a másiknak megszálló hadsereg. Innentől kezdve számomra a katona már nem a haza védelmezője, hanem a hatalom őre! Az állam és intézményei pedig nem értem, hanem ellenem vannak. A katonai erő látványa egyértelmű üzenet: a jövőben a véleménykülönbségeket nem érvekkel, hanem erővel fogják rendezni. Az önmagát katonai jelenléttel ünneplő hatalom nem csak szokatlan, de példa nélküli egész Európában.
Eddig a hadsereg jelenléte egy nemzeti ünnepen természetes volt. Március 15-én, augusztus 20-án vagy október 23-án a katona az államiságot, a nemzeti szuverenitást és a történelmi folytonosságot képviseli. De egy pártpolitikai értelemben vett „új korszak” ünnepén már egészen más a jelentése. Ott már nem a haza áll a középpontban, hanem egy politikai párt, mint hatalom. A hadsereg május 9-től az állam szolgálatában van és nem az ország szolgálatában! Csak remélni tudom, hogy nem lesz pirosbetűs ünnep és munkaszüneti nap.
A nagy díszlet miatt bennem felmerült az a kérdés is: valóban ennyire biztos önmagában egy magát demokratikusnak nevezett vezetés, ha már az első pillanatban ilyen erőteljes szimbolikus demonstrációra van szüksége?
Különösen visszás ez egy olyan politikai közegben, amely folyamatosan a „demokráciáról”, „szabadságról” és „szeretetországról” beszél. A valódi demokratikus önbizalom ugyanis nem látványos erőfitogtatás, nem katonai sorfal nem politikai ünnepélyességbe csomagolt önfelmagasztalás.
A demokrácia nem katonai díszlépés.
A választás nem valaki trónra emelése, és megkoronázása.
A kormányalakítás pedig nem államalapítás.
Mintha a választási győzelem nem felhatalmazás lenne szolgálatra, hanem erkölcsi felmentés minden elkövetkezendő elhibázott intézkedés alól. Ilyenkor különösen fontos lenne a józanság.
A demokratikus erő nem erőfitogtatásban mérhető, hanem a mértéktartásban. A vezér beiktatására meghirdetett ünneplés viszont minden, csak nem mértéktartás és kiegyezés. A hatalom fizikai és mentális falat húz a győztesek és a vesztesek közé, akadályozva a nemzeti megbékélést. Ezzel az országos „cuháréval” pont az ellenkező irányba indulunk: „Vea victis” - jaj a legyőzötteknek!
