2018. MÁRCIUS 16.
Isten hozott mindenkit a magyar szabadság ünnepén!
Tisztelettel köszöntöm a békemenet résztvevőit. Külön nagyrabecsüléssel köszöntöm lengyel barátainkat. Összetartozásunk természetes, összekapaszkodásunk erőforrás. Kossuth apánk idejében azt írták: Magyarország és Lengyelország két örök életű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik egybefonódtak. Ezért egyiknek léte és ereje a másik életének és egészségének feltétele. Ma sincs ez másként. Ha Lengyelország erős, akkor Magyarország sem veszhet el. Ha mi vagyunk erősek, segíthetünk lengyel barátainknak. Ezért a békemenet most nem csupán a haza ügyéért való felsereglés, hanem Lengyelország melletti kiállás is. Tiszteletet Lengyelországnak! Tiszteletet Magyarországnak!
Ismét eljött a nap, tisztelt ünneplők, amely minden magyar ember szívét fölemeli. Az a nap, amikor magyar nyelven írták be a világtörténelem nagykönyvébe a szót: szabadság. Ezen a napon sokan jövünk össze, ünnepeljük a bátrakat, fejet hajtunk a hősök emléke előtt. Ma különösen sokan gyűltünk össze. A tisztelgésen túl ennek most különleges oka és célja van. Alig több mint három hét múlva ismét Magyarország sorsáról döntünk, és ezen a választáson nem négy év lesz a tét. Tudtam, hogy sokan leszünk, és tudtam, hogy elszánt arcokat fogok itt látni.
Ma éppen erre van szükségünk. Komolyságra és elszántságra, mert ma komoly dolgokat kell megbeszélnünk egymással. Éppen olyan komoly dolgokat, mint 170 éve kellett. Mi vagyunk a ’48-as forradalmárok és szabadságharcosok örökösei, ezért éppúgy, mint 170 éve, ma is egyenesen és őszintén kell beszélnünk. Ha nem mondjuk meg világosan, hogy mi történik Magyarországgal, és miért történik, ami történik, akkor senki nem fogja megérteni. S ha nem értjük meg, nem is hozhatunk jó döntést három hét múlva.
Ezért egyenesen, megalkuvás és szemérmeskedés nélkül kell beszélnünk. Petőfiék világosan megmondták: rabok legyünk vagy szabadok? Mindenki értette és mindenki tudta is, mi a válasz erre. Sok mindent vittünk már végbe közösen az elmúlt harminc év során.
Sok nagy harcot és emlékezetes csatát vívtunk meg együtt, de a legnagyobb dolog, amit életünkben véghezvihetünk, a legnagyobb csata, amit együtt megvívhatunk, még előttünk van. S minden jel szerint éppen most van előttünk. A helyzet úgy áll, kedves barátaim, hogy el akarják venni az országunkat. Nem egy tollvonással, mint száz éve Trianonban. Most azt akarják, hogy néhány évtized alatt önként adjuk át másoknak, más földrészről érkező idegeneknek, akik nem beszélik a nyelvünket, nem tisztelik a kultúránkat, törvényeinket és életformánkat, akik le akarják cserélni a miénket a sajátjukkal. Azt akarják, hogy mostantól egyre inkább ne mi és ne a mi leszármazottaink éljenek itt, hanem valaki mások.
Nincs ebben semmi túlzás. Nap mint nap látjuk, hogy nagy nyugat-európai népek és nemzetek lépésről lépésre, kerületről kerületre, városról városra veszítik el az országukat. A helyzet úgy áll, hogy azok, akik a határaiknál nem akasztják meg a bevándorlást, elvesznek. Lassan, de biztosan felemésztik őket. Mindezt külső erők és nemzetközi hatalmak akarják ránk kényszeríteni itthoni csatlósaik segítségével, és a küszöbönálló választást jó alkalomnak látják erre.
1848 öröksége, hogy Magyarország legyen szabad, független és magyar ország. Ebben benne van minden, amire ma szükségünk lehet. Ahogy Széchenyi mondta: nemzeti csinosodás, kiművelt emberfők és magabíró ország, majd hozzátette: „Sokan gondolják, Magyarország volt, én azt szeretném hinni: lesz.” Ma azt válaszolnánk a grófnak, hogy Magyarország volt is, van is, a kérdés most az, hogy lesz-e. Vagyis, kedves barátaim, mi nem csupán egy választást akarunk megnyerni, hanem a jövőnket. Európa és benne mi, magyarok egy világtörténelmi fordulóponthoz érkeztünk.
Még sohasem feszültek egymásnak ilyen nyíltan a nemzeti és a globalista erők. Egyik oldalon mi, a nemzeti érzelmű milliók, a másik oldalon a világpolgár elit. Egyik oldalon mi, akik hiszünk a nemzetállamokban, a határok védelmében, a család és a munka értékében, és velünk szemben azok, akik nyitott társadalmat, határok és nemzetek nélküli világot, újfajta családokat, leértékelt munkát és olcsó munkást akarnak, amely fölött átláthatatlan és számonkérhetetlen bürokraták serege uralkodik. Nemzeti és demokratikus erők az egyik, nemzetek feletti és antidemokratikus erők a másik oldalon. Így áll a helyzet Magyarországon 24 nappal a választás előtt.
Messze még az elvégzendő munka vége, de az elmúlt nyolc év eredményei magukért beszélnek. Ezekre emlékeztetni fontos, de nem elég. Európa és Magyarország egy civilizációs küzdelem kellős közepén áll. Egy népvándorlással nézünk szembe, amely életünk eddigi rendjét és életmódunkat sodorja veszélybe. Egyszerre kell tehát megvédeni az eredményeinket és harcba szállni azért, hogy egyáltalán legyen értelme folytatni. Életmódunk megóvása nélkül minden értelmét veszti. Ha nem lesz magyar az ország, mi végre a csinosodás?
Ne áltassuk magunkat, nekünk nem a vérszegény ellenzéki pártocskákkal kell megküzdenünk, hanem egy birodalommá szervezett, nemzetközi hálózattal. Külföldi konszernek és belföldi oligarchák által kitartott média, hivatásos béraktivisták, bajkeverő tüntetésszervezők, a nemzetközi spekulánsok által fizetett NGO-k láncolata, amit Soros György neve foglal össze és ő testesít meg. Ezzel a világgal kell megküzdenünk, hogy megvédjük a sajátunkat. A jó katona nem azért harcol, mert gyűlöli azt, ami szemben áll vele, hanem mert szereti azt, ami mögötte van, szereti Magyarországot és a magyar embereket.
Mi a keresztény kultúrából nőttünk ki, különbséget teszünk az ember és a tettei között. Mi sohasem gyűlöltünk és nem is fogunk gyűlölni senkit. Épp ellenkezőleg: mi továbbra is hiszünk a szeretet és az összefogás erejében, de harcolni fogunk az ellen, amit Soros György birodalma Magyarországgal tesz és tenni akar. Ez a mi hazánk, ez a mi életünk, nincs nekünk másik, ezért küzdeni fogunk érte a végsőkig, és nem adjuk fel soha.
Tudjuk, hogy végül minden választókerületben ők állnak majd szemben a mi jelöltjeinkkel. Nekik az a feladatuk, hogy hatalomra kerülve végrehajtsák a nagy tervet. A nagy tervet, hogy a bevándorlók útjában álló Magyarországot megtörjék, és először bevándorlók ezreit, aztán tíz- és tízezreit telepítsék be néhány év alatt Magyarországra. Ezekben a számokban nincs semmi túlzás. Európa már most invázió alatt áll. Ha hagyjuk, a következő egy-két évtizedben tíz- és tízmilliók indulnak meg Európába Afrikából és a Közel-Keletről. Európa nyugati része feltartott kézzel nézi mindezt. Aki felteszi a kezét, saját magát fegyverzi le, sorsáról többé nem maga dönt. A legyőzöttek történelmét mások írják tovább.
A nyugat-európai fiatalok még látni fogják, amikor kisebbségbe kerülnek a saját országukban, és elveszítik az egyetlen, otthonnak nevezhető helyet a világon. Olyan erők jelentek meg, amelyeket már régen látott a világ. Afrikának tízszer annyi fiatalja lesz, mint Európának. Ha Európa nem tesz semmit, ránk fogják rúgni az ajtót. És Brüsszel nem védi meg Európát, a bevándorlást nem megállítani, hanem támogatni és szervezni akarja. Fel akarja hígítani, ki akarja cserélni Európa népességét, odadobja kultúránkat, életformánkat és mindazt, ami minket, európaiakat elválaszt és megkülönböztet a világ más népeitől. Sovány vigasz, hogy az európai népek nem fognak megbocsátani azoknak a vezetőknek, akik az emberek megkérdezése nélkül teljesen megváltoztatták Európát. Legyünk büszkék arra, hogy mi voltunk az egyetlen ország az egész unióban, amely megkérdezte az embereket, vajon akarnak-e tömeges bevándorlást.
Három hét múlva választunk. A pártlistákat közzétették, a jelölteket nyilvántartásba vették. Ismerjük őket. Vannak, akikkel harminc, és vannak, akikkel tíz éve hadakozunk. Bár néha úgy tűnik, inkább száz éve. Nem lehetnek illúzióink. Okuljunk a múltból. Maguk ismerték el, hogy képesek reggel, délben és este is hazudni levegővétel nélkül. Arra kell készülnünk, hogy a mi jelöltünkkel végül mindenütt egy Soros-jelölt áll majd szemben. Meglehet, színleg többen is indulnak, némelyek behúzott kézifékkel, mások visszalépnek az utolsó pillanatban, megint mások úgy tesznek, mintha ők ott se lennének. Arra is készülnünk kell, hogy álruhában is próbálkoznak majd, legutóbb is elbújtak egy függetlennek álcázott jelölt mögé. Nem merik nyíltan vállalni a gazdájukat. Tudják, ha nyíltan kiállnak az ország színe elé, és elmondják, kinek a zsoldjában állnak, semmi esélyük.
Mindenki tudja, hogy mi, a bevándorlást ellenző magyarok vagyunk többen. Ellenfeleinknek csak úgy van esélyük, ha sikerül a táborunkat megosztani, ha sikerül megbontani az egységünket. Az a céljuk, hogy bármiről legyen szó, csak arról a veszélyről ne, amely Magyarországot fenyegeti.
Ellenfeleink is tudják, most évtizedekre eldőlhet Magyarország sorsa. Ezért semmitől sem riadnak vissza. Nem érvelnek, hanem cenzúráznak, nem vívnak, hanem csípnek, rúgnak, harapnak, és a gyűlölet magvait szórják szét, amerre csak járnak. Mi szelíd és derűs emberek vagyunk, de nem vagyunk se vakok, se balekok. A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is, de most nem vesztegethetjük erre se az erőnket, se az időnket. A támadásokat rázzuk le magunkról, mint kutya a vizet. Csak a küldetésünkre, csak a közös célunkra, Magyarország megvédésére fordítsuk az erőnket. Ne feledjük a választási harc első törvényét: egységben az erő, egy a tábor, egy a zászló, és mindenkire szükségünk van.
Tudom, hogy ez a küzdelem mindenkinek nehéz. Megértem, ha néhányan meg is vannak ijedve. Érthető, mert olyan ellenféllel kell harcolnunk, amely másmilyen, mint mi vagyunk. Nem nyílt sisakos, hanem rejtőzködő, nem egyenes, hanem fortélyos, nem becsületes, hanem alantas, nem nemzeti, hanem nemzetközi, nem a munkában hisz, hanem pénzzel spekulál, nincs saját hazája, mert úgy érzi, övé az egész világ. Nem nagyvonalú, de bosszúálló, és mindig a szívet támadja, különösen, ha az piros, fehér és zöld.
De, kedves barátaim, mindig is tudtuk, hogy nem babra megy a játék. A magyar történelem hozzászoktatott, hogy olyasmiért is küzdenünk kell, ami szerencsésebb népeknél természetes. Mifelénk elég egyetlen megingás, elég egy ügyefogyott kormány, egy félrecsúszott választási eredmény, és már úszik is minden, amiért keményen és évekig megdolgoztunk. Ez itt olyan huzatos szeglete a világnak, ahol a történelem nemigen hagy nyugtot; hiába érezzük, hogy igazán megérdemelnénk már. Elődeink jól mondták: gyáva népnek nincs hazája, s mi össze is szedtük a bátorságunkat, ha kellett. Sohasem volt könnyű.
Nézzenek csak itt, a téren álló szobrokra! Andrássyt halálra ítélte a bécsi császár. Rákóczi száműzetésben halt meg. Kossuthot elűzték a labancok. Tisza Istvánt lelőtték a kommunisták. Sohasem ment könnyen, de a végén mégis mindig mi győztünk. Végül csak hazaküldtük a szultánt a janicsárjaival, a Habsburg császárt a labancaival, a szovjeteket az elvtársaikkal, és most hazaküldjük Gyuri bácsit is a hálózatával egyetemben. Arra kérünk, menj vissza Amerikába, és boldogítsd inkább az amerikaiakat.
Kész rejtély, hogy ennyi vész után hogyan kerekedtünk mindig felül, s hogy lehet, hogy ezer év után is még mindig itt vagyunk? Talán azért, mert mindig tudtuk, hogy létezésünknek van értelme saját magunkon kívül. Mindig tudtuk, van itt egy kultúra, lélek és szellem, ami évszázadokon át felemelte a szíveket, vigasztalta az embereket, és ami minket is éltet. Nekünk van még egyesítő és egységesítő eszménk, megvan a nemzeti önbecsülésünk. Nem sodródtunk olyan távol a kereszténységtől, hogy a horgonykötelünk elszakadjon. Persze a hit nálunk is meginog néha. A nemzeti büszkeség is behorpad olykor, de soha nem adtuk föl őket, így nem is vesztek el, ezért újra és újra föltámadnak, kiáradnak és meghódítják a szíveket.
Tudjuk, mi sem vagyunk hibátlan nép, és a mi történelmünkben is akadtak sötét órák és hideg napok, de biztosak vagyunk abban is, hogy többet adtunk a világnak, mint amennyit kaptunk tőle. A magyarok nélkül szegényebb lenne a világ, fájdalmasabb volna Közép-Európa történelme, és nélkülünk rosszabb hely lenne a Kárpát-medence is. Van tehát jogunk a létezésre. Ezért nincs okunk félni most sem. Csak annyit kell mondanunk, hogy aki magyar, velünk tart, és győzni fogunk. Újra és újra győzni fogunk, mert Magyarország a magyaroké.
2010-ben, amikor talpra álltunk, fellázadtunk és harcolni kezdtünk a magyarokért Brüsszelben és a többi birodalmi központban, még egyedül voltunk. De aztán megjöttek a lengyelek, a szlovákok és a csehek. Aztán Amerika bevándorlásellenes elnököt választott, és a britek is saját útjukra léptek. Izrael máig kitart. Aztán Ausztriában a hazafiak átvették a hatalmat, és az olaszok is nemet mondtak a bevándorlásra. A kérdés már csak az: mi, magyarok tanultunk-e mások hibájából? Megértettük-e, hogy csak egyszer lehet elrontani, ha egyszer elvétettük, vége. Újabb esély, pótvizsga nincs. Ha átszakad a gát, akkor beözönlik az áradat, és a kulturális megszállás visszafordíthatatlanná válik. Tétként most a jövő van feltéve az asztalra. Ezért most szeretnék külön is szólni a fiatalokhoz. Mikor tennénk, ha nem március 15-én?
Kedves fiatalok!
Lehet, hogy most úgy érzitek, tiétek az egész világ, hogy ide nekem az oroszlánt is. És igazatok van. A nagyra törés hiánya maga a középszerűség. És az élet semmire sem jó, ha nem kezd vele valamit az ember. De a ti életetekben is eljön a pillanat, és rá fogtok ébredni, hogy kell egy hely, egy nyelv, egy otthon, ahol az ember az övéi között, biztonságban és szeretetben leélheti az életét. Egy hely, ahová visszatérhettek, ahol megérezhetitek, hogy az élet nem hiábavaló, és a végén sem hullik a semmibe. Hozzáadódik és beépül az ezeréves nagyszerű alkotásba, amit egyszerűen csak hazának, magyar hazának nevezünk. Tisztelt magyar fiatalok, most a hazának van szüksége rátok. A hazának van szüksége rátok, gyertek, és harcoljatok velünk, hogy amikor majd nektek lesz szükségetek a hazára, még meglegyen a hazátok!
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Felszerszámoztunk, felnyergeltünk, és felkészültünk az előttünk álló háromhetes választási hadjáratra. Már csak az maradt hátra, hogy a Jóisten segítségét kérjük. Most nem énekelve, ahogy szoktuk, hanem prózában, versben, ahogy Kölcsey Ferenc tanította nekünk. Ilyet eddig még nem csináltunk, próbáljuk meg együtt.
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Balsors, akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Magyarok! Magasba a zászlókat! Menjetek és harcoljatok! Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! Fel, győzelemre! Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!
.jpg)
.jpg)
Tavaly „édes-vegyes” volt az időjárás”, mondta Rittner Tibor, aki szerint „nagyon sok szőlőbetegség nyargalt végig az Érmelléken”, de ennek ellenére a borok nem ezt tükrözik, jó minőségű nedűk készültek. A piacon való megerősödéshez azonban nem elegendő az, hogy jók a borok, ha abból csak kis mennyiséget tudnak előállítani a szőlőtermesztők. Az Érmellékre jellemző, hogy kevés az „évelő bor”, vagyis az olyan, amelyikből marad a következő évekre is. Ugyanakkor „ezek a borversenyek arra jók, hogy mindenki pozícionálja magát azon ranglétrán, ahol a borokat értékesíteni lehet, és tudja mindenki, hogy kihez szóljon vagy kinek tudja eladni a borát. Meggyőződésem, hogy ezeknek a boroknak a beazonosítása után arra törekszik mindenki, hogy jobb minőséget termeljen és minél nagyobb piaci részesedést tudjon kiszakítani magának” – magyarázta Rittner Tibor.
