2018. SZEPTEMBER 1.
VAJDA MIHÁLY FILOZÓFUS A FALUSI ÉLETFORMÁN ÉS EMBEREKEN GÚNYOLÓDIK BICSKANYITOGATÓ STÍLUSBAN
Utálatos dolog kiragadni egy szövegösszefüggésből néhány mondatot, de most mégis megteszem. Azért utálatos dolog, mert a kiragadás alkalmassá tehet arra, hogy sztereotipizáljon a szövegkiragadó. Mégis, most kiemelek egy falvakról kinyilatkoztatott véleménycunamit pusztán azért, mert 2018. április 8-a óta kiszámítható rendszerességgel jelennek meg a községeket, a vidéket bántóan, ostobán, hamisan, sőt hazug módon leegyszerűsítő cikkek, publicisztikák, kommentek, mondatok.
Íme, a legújabb, a 168 Óra című hetilapból kiragadott látlelet rólunk, vidékiekről: „A falu népe már nem foglalkozik mezőgazdasággal. Utolsó »háziállata« a 132 csatornán sugárzó lapos tévé. Ha néha megfordulok falun, mindig azt kérdem önmagamtól, miből élhetnek ezek az emberek. A politikához való viszonyuk azonban változatlan. A közügyekbe beleszólni nem jó, nem is illik. Ha ehhez tartják magukat, nem eshet bántódásuk. Ez az, amit jobbágymentalitásnak mondunk.”
Ezt a bántóan sztereotip véleményt a 168 Óra közölte, s egy bevallottan lukácsista (tehát, ha leegyszerűsítő maradok, akkor kőkemény bolsevik iskola nagymesterénél tanult) filozófus, Vajda Mihály bírta nyilatkozni. Róla még azt is írja az interjú szerzője, hogy „a demokratikus ellenzék jeles alakja”. Ha egykedvű, közömbös hangulatomban lennék, most azt írnám, hogy tessék, csak tessék, drága demokratikus ellenzék jeles alakjai, sok ilyen és ehhez hasonló filozófiai leegyszerűsítést tessék még kinyilatkoztatni valamelyik magasiskolából, és lesz egy negyedik kétharmad, esetleg négyötöd is a konzervatív oldalon.
De most nem vagyok egykedvű és közömbös hangulatomban. Inkább azon gondolkodom, hogy főállásban a vidékfejlesztésben kilenc éve dolgozóként, vidéki közösségfejlesztésben 25 éve tevékenykedőként, több mint tíz éve társadalmi megbízatású polgármesterként, az országot, a Kárpát-medencét, Európát járó családapaként, esetleg mint falusi szálláshelyet üzemeltetőként és lovas kocsis szolgáltatást nyújtóként küldjem-e el a fenébe/hívjam-e meg egy hétvégére a Vajda Mihály-arcokat. Mindegyik élethelyzetemet megpróbálom besűríteni a publicisztikába, és aztán az olvasó eldönti, hogy az ilyen és ehhez hasonló vidékről lesújtó véleményeket, „filozófiákat” pufogtató „értelmiségit” éppen elküldtem-e a fenébe, vagy meghívtam-e egy hétvégi tanulmányútra vidékre.
Kezdjük azzal, hogy falunk, Nagyvázsony idén vehette át a Vidékfejlesztés, falumegújítás kiváló kategóriájú díját a belügyminisztertől. Az elismerést szakmai szervezetek és minisztériumi képviselők alkotta szakmai zsűri ítélte oda, rajtunk kívül több településnek. Mellette egyedüliként átvehettük a Magyar Építőművészek Szövetségének különdíját is. A díjátadón megtisztelő ott lenni, de az egyik legfelemelőbb élmény mégis a többi település kiállítását, standját és az alkalomra készült bemutatkozását látni.
Kelet-, dél- és észak-magyarországi települések sorakoztak a díjazottak között. Lélekemelő volt látni, amit Vajda Mihály és az április 8-a után a vidéket lehülyéző filozófusok a kuckójukból sajnos nem látnak: az ország kevésbé szerencsés térségeitől a nyugati végekig számos magyarországi falu épít és épül a hagyomány, a kreativitás, a helyi gazdálkodás innovációira, teremt munkahelyet, épít helyi gazdaságot, fejleszt falut, közösséget.
Olcsó poén és visszataszító közhely lenne azt kérdezni a „filozófustól”, hogy vajon a lakótelepeken, a kertvárosokban vagy a lakóparkokban, esetleg az előkelő nagyvárosi villanegyedekben arányosan több-e azoknak a száma, akiknek az egyetlen háziállata a lapos tévé. Nyilván, ahogy falun, úgy más életkörnyezetben is akadnak olyan honfitársaink, akik a valóságshow-pláza-Klubrádió ultraliberális háromszögében élik életüket szabadidős sávját.
Egy biztos: a szellemi igénytelenséget nem lehet leegyszerűsíteni pusztán a vidékre. Mi több, megkockáztatom, talán a falusi embereknél a legalacsonyabb a lapostévé-függők aránya. Ha pedig a legszerencsétlenebb falvak lakóinak életét összevetjük a leglepukkantabb paneltömbök életével, akkor elképzelhető, hogy az utóbbiban kapnánk kétségbeejtőbb eredményeket.
De továbbmegyek. Ki merem jelenteni – a körülbelül száz lovat, hatszáz magyar tarkát és szintén több száz baromfit tartó – községünkből és munkahelyem tapasztalataiból, hogy a rendszerváltás és az uniós csatlakozást kiszolgáló kormányzati kifosztások ellenére az elmúlt hat-nyolc évben egyre több a gazdálkodó, az újragazdálkodó, a fiatal gazda, az állattartó.
Mindemellett üde tény, hogy több mint harminc év után 2016 és 2017 volt az első két olyan esztendő, amikor jóval több gyermek születését ünnepeltük, mint ahány temetés miatt szomorkodtunk. Ha nincs kedvem Balaton-felvidéki fogatos túráinkon arra az ostoba és bántó kérdésre válaszolni, hogy miből élnek itt az emberek, akkor csak annyit mondok a nagyvázsonyi takaros portákra, ápolt udvarokra és kertekre, minőségi otthonokra Vajda Mihály-i szinten rácsodálkozó vendégnek, hogy „Munkából, csókolom!”.
Ha van időm, hangulatom, akkor elmesélem nekik, hogy a motorizáció korszakában rengetegen vállalkoznak, kisipart űznek, bejárnak dolgozni, gazdálkodnak, vagy mindet együtt csinálják; miközben amúgy 10-15 percnyi autóútra, 20-25 percnyi buszozásra lévő városokba járunk színházba, multiplexbe, gyermekeink vízilabdaedzésére vagy jégpályára. Nemcsak a fővárosban, de lassan a megyeszékhelyeken sem lehet ennyi idő alatt leparkolni.
Ha még jobb hangulatom van, akkor elmesélem, hogy a Papp Lajos–Böjte atya–kulturális tekintélyek fémjelezte közéleti kávéházi estjeinkre rendre 60–200 helyi, térségbeli falusi jár el, vesz részt aktívan. A civil és sportközösségeink életébe bele sem kezdek, holnapig tartana. Ennyi nagyjából elég is a közügyekkel kapcsolatos jobbágymentalitás-váddal becsmérlő alak „filozófiájára”. Gondolom, azzal végképp árnyalnám a lukácsista vidékképet, hogy falun is van széles sávú internet, 4G, és még újságot is kihord a posta.
De hadd tegyem fel a 168 Óra-szintű vidékábrázolás sokkolására a koronát. Mivel vendégházunkban javarészt belföldi turisták járnak, és mivel mi, vidékiek is elutazunk szabadságra (állattartás mellett is, pusztán családi, baráti szervezés, kölcsönös kisegítés kérdése), tudunk egy rögtönzött statisztikát készíteni. Vendégeink 65-70 százaléka vidéki.
A Kárpát-medencei vagy európai kirándulásokon megismert csonka-magyarországi turistatársak aránya körülbelül hasonló. Mindebből kitetszik, hogy nagyjából az főváros–vidék relációval megegyező a bel- és külföldi turizmusban részt vevő kirándulók főváros–vidéki aránya.
Összefoglalva: bármennyire is hihetetlen az április 8-i vereségbe beletörődni képtelen balliberális és „demokratikus ellenzék jeles alakjainak”, a vidék éppoly mobilis, tájékozott, mint a városi emberek, egyre több család tart jószágot, gazdálkodik, vállalkozik, a falusi ember pedig olvas, ír, utazik és egyre innovatívabb. Ha a nagyvárosi lakótelepekkel hasonlítanám össze, talán merészebb következtetések is levonhatók lennének. Merthogy a világ megváltozott.
Egyvalami azonban nem sokat változott: a vidéki ember még mindig közelebb él a természethez, sokat, egyre többet számít a tradíció, a hagyomány, dédapáink bölcsessége. Ha ezt az ősbölcsességet összeadjuk a XXI. század modernizációjával, és az eredményt a lovas kocsimra pakolnám és elszállítanám Vajda Mihálynak, akkor lehet, hogy ahogy a Putyin debreceni díszdoktorrá avatása miatt visszaadta az egyetemi rangját, úgy az alapdiplomáját is menten visszaadná.
Igaz, ez a 168 Óra-interjú végén de facto meg is történik. A „filozófus” maga nyilatkozza, miután a vidéket jobbágymentalitásúnak degradálja: „De valószínűleg katasztrófa lesz. Vagy lehet. Vagy úgy néz ki. Nem tudom. Tulajdonképpen semmit sem tudok” – vallja a professor emeritus úr.
Jól látja. A vidék társadalmáról tényleg nem tud semmit.
A szövegösszefüggésből kiragadni utálatos dolog. De talán ebből a szövegösszefüggésből kiderül, hogy Vajda Mihályt elküldtem-e a fenébe, vagy meghívtam-e egy hétvégi tanulmányútra.
A szerző Nagyvázsony polgármestere
