Az alábbi cikben a cikkírónak részben igazat kell adnunk, de sajnos egy kicsit rosszul célzott és olynokat emelt ki akik igencsak vétettek azzal, hogy inkábbcsak elméleti síkon akarják az autonüómiát.
Pontosítva azt kell megjegyzezzük, hogy adottak olyan lehetőségek amelyekkel a gazdasági autonómiát is meg lehetne teremteni ha az EU régiós felosztását (NUTS-normák előírásait) szervezzük meg és azt kérjük számon - ha kell párhuzamosan is - a hazai vezetésektől! Leírtuk már többszőr is, hogy a három székelylakta megyevezetésnek elsődleges feladata kellett volna legyen eddig is, hogy megszervezze és kijárja a NUTS normák bevezetését. Aláírásokat kell gyűjteni ahhoz, hogy a többséget megteremthessék és a székelyföldi autonömia óhalyukat legalább gazdsági sznten eljárja.
Ennek alapján a most kialakult megyei tanácsvezetői lehetőségeket kihasználva kialakithatja azt a statisztikai területegységet, amely a NUTS normáknak megfelelne és mint ROZZ, NUTS-2-es Extra Régióként a brüsszeli iroda felé bejelenti.
Ezzel a NUTS-norma be van tartva (egyetlen követelmény a minimális 800.000 lakossági szám) és egyetlen törvény sem lenne megsértve!
Mindamellett, hogy hazánk is elfogadta és aláírta a NUTS Normákat és csak statisztikai területi egységről lévén szó a többségiek számára is meghozná a fejlesztések lehetőségeit. Igaz ehhez párhuzamosan ki kell alakitani azokat a feltételeket is ami által őgy a régió operatív programját(ROP), mint a régió fejlesztési stratégiát(RFS) is meg kell csinálni.
Mivel a NUTS-2 -es Régió betartja a megyehatárokat így se alkotmányt sem pedig a törvényi előírásokat sem kellene megváltoztatni.
A cikkíró által említett személyek közül éppen az európénereink érdeke kell legyen, hogy ebben az irányban és a mostanra kialakult megyevezetésekkel együtműködve elkezdje az igazi, azaz a gazdasági autonómiának a megteremtését. A nemzeti, de a székely tanácsok is erre kéne ráállítsák magukat és a tőlük telhetően maximálisan ezirányba induljanak el. Ez nem egy kérés hanem egy olyan igény, amire a székelylakta vidéken régen várnak!
Abban is igazat adunk a cikkírónak, hogy el kell már kezdeni "a mellény újragombolását"! (HZ. Erdélyi Polgár)
2016. június 26.
Nyomja a sikerpropagandát az RMDSZ, ez idő szerint a helyhatósági választások után rendre megalakuló megyei és helyi önkormányzatokban osztják a bársonyszékeket.
A lehető legtöbb vezető tisztség – nem számít, ha csak látszólagos hatalommal bíró, amolyan másodhegedűsi szerepkör – megszerzése érdekében egyre másra alakulnak a különböző helyi szintű koalíciók.
Az RMDSZ hivatalos kommunikációjában komoly sikerként számolnak be a helyi alkuk nyomán a „szövetség” által megszerzett megyei tanácselnöki, -alelnöki, illetve alpolgármesteri tisztségekről. A pártsajtót, illetve az RMDSZ-hez egyéb szálakkal kötődő médiát olvasva, hallgatva – egyáltalán van-e másmilyen kötődésű sajtó Romániában? – az embernek az a benyomása, hogy a magyar párt nyerte a romániai választásokat. Az mintha senkit sem foglalkoztatna, legkevésbé az RMDSZ vezetőit, hogy a román politikumnak nem az állhatatosság a legfőbb jellemvonása, tehát amit megígér ma, nem biztos, hogy tartja holnap, következésképpen a velük kötött egyezségek, koalíciók sem lehetnek tartósak, amint érdekeik úgy kívánják, nyomban felrúgják azokat. De hát ez a jelek szerint alig érdekli az erdélyi magyar politikacsinálókat.
Szomorú, hogy a magát az erdélyi magyarság egyetlen legitim érdekvédelmi képviseletének tartó RMDSZ – miután letudta a választási kampányban megkerülhetetlenül obligát autonómiázást –, mintha hirtelen amnézia sújtotta volna, újra megfeledkezik a magyar közösségi önrendelkezés ügyéről. Úgy négy évig, amikor, mint valami ünnepi alkalmakra használatos göncöt, ismét előveszi, leporolja s újfent felpróbálja, hogyan állna neki. Pedig már rég világosnak kellene lennie a legeldugottabb helyen ügyködő „szövetségi” vezető számára is, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának egyetlen biztosítéka az autonómia. Ha úgy tetszik: létünk alfája és ómegája. Az erdélyi magyar politikai osztály legnagyobb mulasztása: az autonómia jelentésének, a fogalom értelmének megmagyarázása, tisztázása a románság felé. Sarkosan fogalmazva: az utóbbi negyedszázad ebből a szempontból fölöslegesen telt el.
Pedig vannak erdélyi magyar politikusok – igaz, a politika fősodrából mára módszeresen kiszorítottak –, akik felismerték, és lehetőségeikhez mérten tettek is azért, hogy fontosságához méltóan kezeltessék e kérdés. Hogy csak a legismertebb neveket említsem: Király Károly, Borbély Imre, Kincses Előd, Tőkés László, Izsák Balázs, civil társadalmi szervezetekként pedig a nemzeti tanácsok. Rájuk, az ő példájukra, tapasztalataikra támaszkodva kellene újragombolni a mellényt. Mihamarabb, mert újabb elvesztegetni való negyedszázadunk nincs.
Szentgyörgyi László
