A proxy-háborúk korában az államokon belül is a helyettesítők harca folyik. A helyi katonai államcsínyeket felváltotta a nemzetközi szervezetek és a „civilek” globális puccsa.
„Ma a kormánypuccsok nem a tereken zajlanak, hanem a képernyőkön. Ahhoz, hogy az ember forradalmat csináljon, többé nem a Téli Palotát kell elfoglalnia – le kell forgatnia egy klipet, amit arról szól, hogy a Téli Palotát már elfoglalták.” Ilja Sztogoff: Kamikaze (2001)
Az új évezred második évtizedének konfliktusképe kezd nagyon hasonlóvá válni bel- és külpolitikai szempontból. A proxy-háborúk korában az államon belüli érdekellentétek háttere is tisztázatlan marad, a helyettesítőkön keresztül játszott nemzetközi bábjáték országhatárokon belül ismétlődik meg, a hibrid hadviselés komplex és szerteágazó módszerei államok között és államokon belül egyaránt érvényesülnek. Emiatt a kollaboráció és a fegyveres megszállás közismert 20. századi példái korunkban érvényüket vesztik: már az „információs bombák” (Paul Virilio), az álcázott nemkatonai műveletek és a tömeges manipuláció korát éljük – a belpolitikában is.
Akik a média nyomására utcára mennek, nem feltétlenül tudják, kinek az érdekében teszik. Azok a tüntetők, akik „nem tudják, de teszik” (Marx), minduntalan azok önkéntelen helyettesítői, akik tudják, de nem teszik.
A hadsereggel végrehajtott klasszikus államcsínyek, a bonapartista puccsok és a mindenkori télipaloták ostromának ideje lejárt. Laktanyák helyett jogvédő irodák, pártmilicisták menetelése helyett diákdemonstrációk, tereket elfoglaló harckocsik helyett „közösségszervezés”. Az igazi erőket gyakran nem a jól látható belpolitikai homlokzat jelenti, hanem a mögötte meghúzódó érdekkör épülete, amelynek előbbiek csupán önkéntes vagy akaratlan szövetségesei. Ez utóbbi persze a lényegen mit sem változtat:
a nyílt ügynökszervezetek és a „hasznos idióták” mindegyikére szükség van a belpolitikai hibrid hadművelet sikere érdekében.
A hibrid hadviselés, a proxy-háborúzás és az információs háborúk korában az államok közötti, valamint az állami és különböző nemállami szereplők közötti konfliktusokat sem klasszikus katonai–politikai összecsapások formájában vívják meg. Mindezek ráadásul a nemzetközi szervezetek szeme előtt, a „világközvéleményt” befolyásoló média közvetítésével és a globális nemkormányzati szervezetek kommentálásával zajlanak.
Van-e különbség hatását tekintve aközött, ha állítólagos orosz hackerek befolyásolják a választásokat, vagy ha az amerikai nagykövetség teszi ugyanezt, csak az általa támogatott médián és NGO-kon keresztül? A végeredményt tekintve nem mindegy-e, ha egy állam destabilizálja szomszédját a regnáló kormány vallási/etnikai/politikai ellenzékének támogatásával, vagy ha hivatásos tüntetésszervezők piszkálják fel és mélyítik el az elégedetlenséget? Mi jelent nagyobb nemzetbiztonsági kockázatot a bevándorlás szervezésével kapcsolatban: az embercsempészek hálózatai vagy a migrációt segítő „civil” szervezeteké? A tőzsdespekuláció vagy az annak jövedelméből végzett „filantróp” tevékenység van-e nagyobb hatással egy állam belpolitikai életére? Miután egy kívülről támogatott terrorszervezet és egy globális alapítvány lokális képviselője egyaránt képes felfordulást okozni, az állami stabilitás szempontjából abszolút értékben nem különböznek egymástól.
Az sem mindig világos, hogy az aszimmetrikus politikai küzdelemben melyik az erősebb fél; ki támad és ki védekezik?
A globális kommunikációs csatornák és a médiakonzorciumok nagyobb erőt képviselnek, mint a kormányok, a tőkeerős nemzetközi alapítványok által finanszírozott emberjogi és „civil” szervezetek, „oknyomozó” fórumok és aktivisták nyomásgyakorló képessége hovatovább meghaladja a nemzetállamok érdekérvényesítését. Az indirekt módon alkalmazott soft powerhatékonyabb, mint az erő közvetlen bevetése. Az állam szempontjából azonban egyre megy, hogy az aszimmetrikus helyzetet külföldről finanszírozott terrorcsoport vagy migránssegítő szervezet idézte-e elő, különösen, ha valójában az irreguláris szereplő az erősebb, szervezettebb és viselkedik agresszorként! Napjainkban egyre kevésbé olyan partizánok alkotják a mindenkori aszimmetrikus konfliktusok nemállami oldalát, amelyek állami hadseregek ellen védekeznek; hanem az államok kényszerülnek szabadságharcra a náluk hatalmasabb, megszálló, de nemállami struktúrákkal szemben.
Anélkül, hogy az államok ne vonnák fejükre a szabadságjogok sokaságának és a nyilvánosságra, a „fékek és ellensúlyok” működésére, a bíróságok függetlenségére vagy az átláthatóságra vonatkozó követelmények megsértésének vádját, aligha tudják a náluk erősebb, de irreguláris szereplők tevékenységét korlátozni. Ezért a gerilla-taktikát újabban az állam kénytelen alkalmazni, mivel a nemállami szereplők jelentik az erősebb, inváziós felet.
Az államok (s bennük az egyház, a hadsereg és a helyi politikai elit) hatalmával szemben azok megerősödése óta létezik egy nemzetekfölötti és nemzetközi ellenhatalom, amelynek
jeles képviselője volt Rotterdami Erasmus, aki az egyetemes kereszténység humanista elitjének vezető szerepében hitt. E kora újkori kozmopolitizmus hagyományát folytatta a felvilágosodás szekuláris értelmiségi programja, amelynek legjobb képviselője Immanuel Kant volt (
Egy világpolgár gondolatai az emberiség egyetemes történetéről. 1784,
Az örök béke. 1795). E régi vágású világpolgárság helyébe a hidegháború vége óta egy kozmopolita világelit lépett, amely nem a filozófusok világköztársaságában, hanem a civil társadalom egyetemességében hisz.
A Weltbürgert felváltották az NGO-aktivisták, az „örök béke” utópiáját a „nyitott társadalom” diktátuma.
A régimódi katonai vagy forradalmi hatalomátvételek során az uralkodó elitet (vagy annak egy részét) leváltotta egy másik. A mostani, nyomásgyakorlással, lobbizással, befolyásolással és információs aszimmetriával elért rendszerváltások nemcsak az elit összetételét, hanem az állam egész szerkezetét meg akarják változtatni. Az államcsíny kedvezményezettje ezesetben a „globális civil társadalom”. A társadalomtudományi szakirodalomban 1988 óta terjedt el ez a kifejezés (global civil society), amelynek legnagyobb hatású teoretikusa Jean Keane. Könyveiben (Demokrácia és civil társadalom. 1988, A civil társadalom – Régi képzetek, új látomások. 2004) a régi kantiánus hagyomány radikális felújítójának mutatkozik.
Keane a nemzetállamok közötti konfliktusok megelőzésére kitalált számos korábbi javaslatnál (a hadseregek általános leszerelése, államközi konfliktusok eljogiasítása, egyetemes humanizmus, világállam, Népszövetség) sokkal hatékonyabb megoldást talált ki. Mégpedig az államhatárokat felbontó, azok fölött lebegő vagy azok alatt átbújó, nem államok által szervezett globális társadalmat.
Definíciója szerint „a globális civil társadalom az országhatárokat figyelmen kívül hagyó, a világ minden csücskébe eljutó társadalmi-gazdasági intézmények hálózatának »vastagodását« és terjeszkedését jelenti”. Ilyenformán a globális civil társadalom nemzethez és államhoz nem kötődő, azok politikai és kulturális logikáját felülíró, egyetemes szerveződés. Mindez azonban nem áll meg itt: ez a párhuzamos világstruktúra jellegénél fogva lebontja a régi, helyi szerveződéseket és új globális rendet hoz létre: „A globális civil társadalom tagjai sokféle módon segítenek megőrizni vagy megváltoztatni a helyi, regionális és az egész bolygóra kiterjedő rendet összekapcsoló láncokban rejlő erőviszonyokat”, így ennek révén „kialakulóban van az első valódi transznacionális rend”. Az új világrend normatív tartalma radikálisan neokantiánus: „a globális civil társadalom tagjai kevésbé provinciálisabbá, [hanem inkább] kozmopolitábbá válnak. A globális közvélemény leckét kap a rugalmas állampolgárság művészetéből […] elmosódnak a határok hazaiak és külföldiek között” – írja.
A globális civil társadalom elsősorban a nemzetállami kormányok hatáskörének csökkentéséhez járul hozzá, hiszen „különböző helyszínekről, a civil társadalmon belülről és kívülről ellenőrizheti a hatalom gyakorlását”.
A neokantiánus programot rajta kívül számos filozófus (Karl Popper), társadalomtudós (Ralf Dahrendorf, Ernest Gellner, Anthony Giddens, Jürgen Habermas), közéleti személyiség (Adam Michnik, Michael Ignatieff, a CEU rektora) dolgozta ki, legerősebb képviselőjét pedig az a „civilekből” álló hálózat jelenti, amelyet a Soros György-féle Nyílt Társadalom Alapítvány tart fenn. Ez a külföldről finanszírozott és koordinált szervezetrendszer a globális civil társadalom államcsínyének legerősebb fegyvere. Pénzügyi forrásai kivétel nélkül a „nyílt társadalom” ernyőszervezetétől érkeznek. A magyarországi fiókintézményei közül 2016-ban például az Amnesty International bevételeinek 85 százaléka (43,5 millió forint) érkezett külföldről, amelynek nagyrészét (34 millió) „nemzetközi mozgalmon keresztül”, közel 7 milliót a Norvég Civil Támogatási Alap pályázatán keresztül, két és fél milliót pedig a flamand nagykövetségtől kapott; belföldről (tagdíj, adomány, felajánlás, adó 1% formájában) ötmillió sem jött össze. A Magyar Helsinki Bizottság 2016-ban a Soros-alapítványtól egyenesen hazai támogatása ötvenszeresét kapta (150 millió forintot), amely éves költségvetése harmadát tette ki, a működési költség negyedét egyébként az ENSZ, 16 százalékát pedig az EU biztosította. A Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület ugyanebben az évben 17 millió forintot kapott Sorostól, hazai adófelajánlásból viszont ennek az összegnek csak alig két százalékát tudta begyűjteni, azt is mindössze 52 személytől. (Ehhez képest 2016-ban az Ökumenikus Segélyszervezet költségvetésének 34 százalékát a kormány és az önkormányzatok, 22 százalékát magánadományozók, 16 százalékát az ENSZ, 14 százalékát vállalatok, két százalékát pedig az egyházak állták.)
A civil szó kisajátítása mindazok fényében különös, hogy a több mint hatvanezer magyar önkéntes társadalmi szervezet mellett mindössze tizennégy (!) olyan van, amelyet a Soros-alapítvány finanszíroz, de ez utóbbiak mégis elérték, hogy ha civil szervezetről van szó, mindenki kizárólag rájuk gondoljon. Tőkeerejük, nyomásgyakorló képességük, nyilvánosságra gyakorolt befolyásuk, médiareprezentációjuk és külföldi hálózatuk felülmúlja a hazai civil társadalom szervezeteiét, amelyeknek mindössze 0,02 százalékát alkotják.
Nem önálló polgári kezdeményezésnek köszönhetően, hanem globális szervezés eredményeként jöttek létre,
finanszírozásuk legalább háromnegyede kívülről érkezik, a belföldi polgári társadalom jóindulatából képtelenek lennének fennmaradni. Mindezek miatt – és céljaik ismeretében különösen – nem túlzás arra gondolni, hogy ezek valódi civil szervezetek helyett valójában ügynökszervezetek.
A szuverén nemzetállamok alulról és felülről is nemállami szereplők befolyásolási, fellazítási kihívásával néznek szemben, mely két törekvés igen gyakran közös (hatalmi, szervezési, finanszírozási) forrásból érkezik. Miután az államok fölötti szerveződések (ENSZ, EU, IMF) és a nemállami szereplők kölcsönösen erősítik egymás munkáját (ha nem egyenesen közvetlen a kapcsolatuk és együtt is működnek), tevékenységük satuba fogja az államot. A nemzetközi intézmények és a nemkormányzati szervezetek ebben a szuverenitásharcban közösen szorongatják a nemzetállamokat. A fölülről érkező direktívák alulról jövő nyomásgyakorlással párosulnak, az államon belüli és a rajta kívüli ellenséges aktivitás párhuzamosan, egymást felerősítve működik. A nemzetközi spekuláns nagytőke például világszerte olyan NGO-kat finanszíroz, amelyek a föderális bíróságok joggyakorlatát segítik s metanarratívájukat (emberjogi fundamentalizmus, egyedi jogsértések általánosító megtorlása, sokadig generációs jogok követelése, határok légneművé tétele, transzparencia) aztán a nemzetközi jogi–politikai fórumok törvényesítik. A határokon felül és azokon belül egyaránt zajlik az állam dekonstrukciója.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságán folyó perekben például rendre olyan bírák hoznak ítéletet, akik távolról sem függetlenek. Példa erre, hogy egykori ítélkezőjük, Sajó András, a CEU egyik alapítója s ezen kívül a New York-i Open Society Justice Initiative vezetője, amelyet ugyanaz a „filantróp” milliárdos tart fenn, aki azt a Magyar Helsinki Bizottságot is, amelynek ügyvédei Magyarország ellen képviselték Strasbourgban a vádat számos ügyben, miközben a szintén Soros-pénzen fenntartott Amnesty International, MigSzol és Migration Aid tüntetést rendezett a felperesek mellett. Az ENSZ menekültügyi főbiztosa, Filippo Grandi mellett dolgozó migrációs különmegbízottnak, Louise Arbour-nak egyenesen Soros György adta át a CEU Nyílt Társadalom-díját. Míg a főbiztos szerint „a közvéleményben erősíteni kell a bevándorlókról kialakított pozitív képet”, szerinte „a migráció sok kedvező hatással jár”. A „civil” szervezetek narratíváját képviseli a világszervezet két globális kompaktja is, amelyek a migránsok és a valódi menekültek között mosnák el a különbséget s ösztönöznék befogadásukat, sőt emberi alapjoggá kívánják tenni – számos Soros-szervezet ajánlására és lobbizása eredményeként – a vándorlást és a letelepedést.
A világszervezetek, föderatív testületek és más nemzetközi intézmények befolyásolása mellett a „nyílt társadalmon” dolgozó szervezetek azok, amelyek érzékenyítik a társadalmakat, képviselik az állami jogsértések áldozatait, dolgozzák ki a média témáit és szervezik a „civil” megmozdulásokat. Dénes Balázs, a Soros-pénzből működő, berlini székhelyű Civil Liberties Union for Europe vezetője (aki Magyarország elleni lobbitevékenységet végzett német cégek irányában) egy alkalommal odáig ment, hogy kijelentette: „az emberi jogi NGO-knak kellene felügyelniük minden állami intézményt”.
Egy kiszivárgott információ szerint az Európai Parlament képviselőinek közel negyede szerepel a tőzsdespekuláns fizetési listáján, de az EU felsővezetése sem mentes befolyásától: Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke és a testület alelnöke, Frans Timmermans egyaránt régi barátjának tartja őt, egyeztetéseik rendszeresek. A Nyílt Társadalom Alapítvány 2018 elején ki is dolgozott egy ötpontos akciótervet, amelyben az NGO-kat fenyegető kabinetekkel szembeni határozott fellépést sürget Brüsszel részéről. A demokratikus felhatalmazás nélkül működő nemzetközi globális és föderális pénzügyi, politikai, bírósági testületek, valamint a „civil” szervezetek a nemzetállami szuverenitás felülírásán és a népszuverenitás eredményeképpen létrejött kormányok antidemokratikus „korrigálásán” dolgoznak.
A hatalomátvétel indirekt és láthatatlan megoldásai mellett persze létezik közvetlenebb eljárás is. Ennek módszertanát forradalomcsináló kézikönyvek sora tartalmazza. Ezek mind Saul Alinsky klasszikus poszthatvannyolcas, aktivista-kiskátéjának (Rules for Radicals. 1971) mintájára készültek, amely a szerző utolsó műve volt. A „közösségszervező” (community organiser) ősforrásban tíz lecke szerepel, amelyek közös taktikai alapja, hogy bármilyen ügy is szerepeljen egy szerveződés cselekvésének középpontjában (legyen az a szexuális, etnikai és életmódkisebbségek érdekvédelme vagy környezetvédelmi, gazdasági, esetleg közvetlenül politikai célú), olyan külső ellenséget kell kijelölni, amely ellen – hatásos szimbólumválasztás és folytonos kampányok segítségével – tagjait egyesíteni lehet. Az előállított konfliktushelyzetek sorozatában a direkt akciók mindegyike e közösséget integráló „főgonosz” legyőzése érdekében történjék – tanácsolja. Az idén elhunyt Gene Sharp is ez alapján írta meg az erőszakmentes ellenállás lassan háromtucat nyelven elérhető használati utasítását (From Dictatorship to Democracy. 1994). Az „erőszaknélküli hadviselés Clausewitz-e” egy korábbi könyve (The Politics of Nonviolent Action. 1973) alapján 198 gyakorlati eljárásból álló függeléket is csatolt a könyvhöz, amelyet haszonnal alkalmaztak Szerbiától Egyiptomig és Ukrajnától Iránig.
Ez alapján készült a leghíresebb, szintén gyakorlati tanácsokat is nyújtó kormánybuktató könyv, amelyet a híres Otpor!-veterán és TED-előadó, Srđa Popović írt, s szintén több nyelven elérhető (
Útmutató forradalomhoz. 2017). A populáris nyelven megfogalmazott DIY-puccsforgatókönyv a 20. század több mint 300 politikai ellenállásának tanulsága alapján – miszerint a fegyvereseknek csak negyedük volt sikeres, de a békés megmozdulások 53 százaléka győzni tudott – dolgozta ki az erőszakmentes rendszerváltás módszertanát. Ennek lényege röviden az, hogy
előbb a rendszer legyőzhetetlenségének hitét kell megtörni, majd az ellenállást kell vonzóvá tenni (humoros akciók, protestival, viccpártok), és ehhez úgy kell felosztani a társadalmat, hogy a legkisebb közös többszörös alapján legyen mozgósítható.
A kifejezetten a „civilek” által előállított kampány-kézikönyvek egyikében az Amnesty ad tanácsokat (
Campaign Manual. 1997/2001) a „stratégiai kampányok” lebonyolításához. Ebben azt olvassuk, hogy – kiadója gyakorlatához hasonlóan – az egyetemes emberi jogok ernyője alatt lehet hosszú távú harcot vívni a kormányok ellen. A Helsinki-hálózathoz és a helyi emberjogi szervezetekhez tartozó csoportok kifejezetten ahhoz adnak útmutatást, hogy „megismerhessük és ezáltal jobban ellenállhassunk az illiberális kormányoknak”, méghozzá különösen Horvátország, Magyarország, Lengyelország és Szerbia esetében (
Resisting Ill Democracies in Europe. 2018). A szöveg politikai kiindulópontja szerint az illiberális rendszerekben a parlamenti választások eredményeként kialakult többségre támaszkodva működteti a kormány a „többség zsarnokságát”, amikor megszünteti a bíróságok és az intézmények függetlenségét, korlátozza a civil szervezeteket, valamint „manipulálja a történelmi narratívát és a többség nevében támogatja a »hagyományos értékeket« és a »nemzeti érdeket«”. Haraszti Miklós, volt szabad demokrata politikus
előszavában azt írja, hogy egy ilyen helyzetben „a változás csak a még megmaradt és nem ellenőrzött globális társadalmi erőktől, vagyis az élénk civil társadalomtól várható”.
A szuverén nemzetállamok választott kormányainak megingatása elsősorban irreguláris eszközökkel mehet végbe – írják rendre a felsorolt forgatókönyvek. A cél aszimmetrikus helyzet kialakítása, elsősorban ún. erőszakmentes akciókkal (non violent action), amelyek mindegyike azt célozza, hogy az egyidejűleg diplomáciai és gazdasági, pszichológiai és médianyomás alá is vett kormánynál elszakadjon a cérna, és miután esetleg erőszakkal reagál egy elszigetelt esetre, ebből kiindulva – a moralizálás fokozása és a nyilvánosság túszul ejtése segítségével – általánosítani lehessen a „civilek” által kialakított politikai válságot. A demokrácia-tanfolyamok, valamint a közösség- és kampányszervezési képzések mellett jóval közvetlenebb, de a felidézett konfliktust még mindig szándékosan a polgárháborús küszöb alatt tartó tevékenységek sora ismeretes: blokád, önmagukat leláncoló aktivisták, látványos mikroakciók, szervezett tömegtüntetések, occupy-taktika, szimbolikus épületek megrongálása, festékbombás támadások, forgalomlassító tiltakozások, „vicces” akciók stb. E polgári engedetlenség többnyire valamilyen jelképes és/vagy erős érzelmi töltetű eseményhez kapcsolódik, amelynek oka lehet a sajtószabadság sérelme, állami visszaélés, korrupció, rendőri túlkapás – vagy leginkább ezek álhíre. Az akciók mindegyike a dezintegráció, a tekintélyrombolás és a legitimációvesztés jegyében áll.
A „civil” szervezetek taktikája a terroristákéhoz hasonló, hiszen az államhatalom szervezett erejével való megküzdés helyett szintén a politikai vezetést rettentik el és a polgári társadalmat helyezik nyomás alá. Az indirekt, hibrid hadviselés itt a belpolitika és az információáramlás területén érvényesül: manipulációval, médiahadjárattal, lejárató kampányokkal, nevetségessé tétellel és lelki terror alkalmazásával. Az elbizonytalanodott, legitimációjában megingatott rendszerről – amint Srđa Popović is írja – már csak el kell hitetni, hogy megbuktatható. Amint a hibrid hadviselés katonai vonatkozására, úgy annak nemfegyveres verziójára is igaz, hogy a célpont már jóval a látványos összeomlás előtt elveszti a háborút.
A
„civilek” államcsínyét, ha bekövetkezik, észre sem fogjuk venni, egyszerűen csak megtörténik, miközben felszívódik a közhatalom. A hatalomátvétel ez esetben a hatalom megszüntetésével lesz egyenlő, az uralom azonban nem szűnik meg, hanem csúcsának vertikális kicserélődése helyett horizontálisan vándorol odébb, mégpedig a nemzetek fölötti és nemállami globális struktúrákhoz. A régi típusú, katonák által végrehajtott helyi államcsínyeket felváltotta a „civilek” globális puccsa. Céljuk nem az „állam meghódítása” (Ramiro Ladesma Ramos), hanem annak eltörlése.
