Magyarosi Sándor 2019. május 13.
MÁSKÉP(P) nacionalizmus történelem világháború uzvölgye
Az Uz völgyében lezajlott első világháborús eseményeket több tanulmányvagy nagyobb lélegzetű történeti munka is tárgyalja: Constantin Kirițescu az első világháborúról szóló monumentális, bár mára már kissé elavult művében tér ki az itt vívott harcokra, magyar részről pedig Nagy Vilmos, Gottfried Barna és Csikány Tamás foglalkozik behatóbban a témával. Ugyancsak olvasható az interneten a tárgyalt frontszakasz védelmét ellátó csapatok egykori parancsnokának,
Breit (később Bánlaky) Józsefnek egy tanulmánya, amely szintén a térségben vívott harcok bizonyos aspektusait dolgozza fel.
Az események tágabb kontextusát Románia első világháborús szereplése adja: mint tudjuk, a román hadsereg 1916 augusztusában indított támadást az Osztrák-Magyar Monarchia, ezen belül pedig Erdély ellen, és mivel az itt állomásozó 1. hadsereg túl gyenge lett volna a támadók megállításához,az osztrák-magyar csapatokat eleve arra utasították, hogy halogató harcokat folytatva mindaddig vonuljanak vissza az ellenség elől, míg a német és az osztrák-magyar hadvezetés a különböző hadszínterekről további erőket csoportosít a térségbe.
Az ellentámadást végül az újonnan ideszállított hadosztályokból felállított német 9. hadsereg indította meg, amelynek előbb a nagyszebeni, majd a brassói csatában is sikerült győzelmet aratnia a románok felett. Az elszenvedett vereség következményeként október első felében az osztrák-magyar 1. hadsereggel szemben álló román erők is megkezdték a visszavonulást az akkori osztrák-magyar határ felé.
Az Uz völgyében huzamosabb ideig tartó harcokra 1916. október 14-15-ével kezdődően került sor: ekkor még magyar részrőlaz osztrák-magyar 1. hadseregnek alárendelt 39. honvéd gyaloghadosztály, román részről pedig az Armata de Nord (északi hadsereg) 7. hadosztályának egyik gyalogezrede, a bákói 27. gyalogezred állt szemben egymással. Mivel a szakirodalom az egyes hadosztályok helyett gyakran ezek ezredeit emlegeti, fontos tisztázni, hogy a 39. honvéd hadosztály gyalogságát a kassai 77. gyalogdandár (9., 11. honvéd gyalogezred) és a miskolci 78. gyalogdandár (10., 16. honvéd gyalogezred) alkotta.
Constantin Kirițescu munkájából tudjuk, hogy október 4-én, amikor az Armata de Nord csapatai megkapták a visszavonulási parancsot,az említett 27. bákói gyalogezred valahol Agyagfalva–Székelymagyaros térségében tartózkodott, és ugyancsak ismert, hogy a visszavonuló román csapatokat eleintea cs. és kir. 1. lovashadosztály katonái üldözték;a 39. hadosztálycsak az országhatárnál, az Uz völgyében váltotta fel őket.
Amint Kirițescu írja, október 14-15-én a román tüzérség tüze már a határról vetette vissza az osztrák-magyar csapatokat, és néhány részlettől eltekintve nagyjából ugyanez derül ki Gottfried Barna egy 2016-ban megjelentetett tanulmányából is, amelyben a szerző a 10. gyalogezredtörténetének 1916. szeptembere és 1917. márciusa közötti szakaszát tárgyalja. Gottfried szerint az ezred, amely a 39. honvéd hadosztály elővédjét alkotta, október 14-én ért el az Uz völgyében levő Aklos csárdához, illetve az Úzvölgy településen már túl fekvő Kőkert nevű völgytágulathoz.
A román csapatok ekkoronnan mintegy nyolc kilométernyire, az akkori határ román oldalán levő vámháznál álltak, azonban aznap a 10-esek csak a magyar oldalon levő vámhivatalig nyomultak előre.
Kirițescuval ellentétben Gottfried azt állítja, a honvédek már másnap, október 15-én átlépték a határt, ugyanakkor ő is hangsúlyozza, hogy a támadás, amelynek célja Dormănești (Dormánfalva) elfoglalása lett volna, az egyre erősödő román ellenállás miatt rendkívül lelassult.
Az osztrák-magyar csapatok október 19-ére érték el a Poiana Uzuluitól nyugatra kiépített román völgyzáró állásokat, az erős ellenséges tűz miatt azonban szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy bevegyék őket. Az összecsapás kimenetelét végül az döntötte el, hogy 20-án egy zászlóaljnyi erejű csoportosításészaki irányból átkarolta a román vonalat, így Poiana Uzului a 10. gyalogezred embereinek birtokába került, a román egységek pedig Sălătruc irányába vonultak vissza.
Október 24-étől – írja Constantin Kirițescu – újra az időközben megerősített román csapatok vették át a kezdeményezést: a főerők a Poiana Uzuluitól nyugatra elhelyezkedő állások ellen indítottak támadást, míg a szárnyaknak a környező magaslaton kellett volna előretörniük. Az előbbieknek sikerült is birtokba venniük a települést, illetve a Nemere/Nemira magaslatot is elfoglalták, az utóbbiak azonban elakadtak, és ugyancsak nem jutott be az Uz völgyébe az a Comănești irányából elindított, mintegy három zászlóaljnyi erejű román csoportosítás sem, amelynek Poiana Lapoș felé kellett volna az osztrák-magyar egységek mögé kerülnie. Miután egy október 27-én indított támadás során a román 4. vadászezred végül a Poiana Uzului környéki utolsó védműveket is bevette, az osztrák-magyar csapatok a román-magyar határra, pontosabban Poiana Lapoșig vonulnak vissza. Csikány Tamás szerint a 39. hadosztálynak a visszavonulás ellenére is sikerült megtartania a részben már román területen lévő Nemere-Magyaros-Káronta magaslatsort.
Ezt követően legközelebb 1916. november 27-én került sorjelentősebb változásra, amikor a 39. hadosztály vonalai előtt már a románokat felváltó 4. orosz hadosztály felderítőinek előrenyomulását észlelték.
A következő két hónap folyamán az 1. hadsereg védelmi arcvonalán egymást követték az orosz és román támadások, súlyosabb helyzet azonban csupán akkor állt elő, amikor december folyamán az ellenségnek a Söverjes-tetőt, majd a Lápos-Magyaros hegyvonulatot is sikerült elfoglalnia (az előbbi eseményre. december 12-én, az uótbbira december 23-án került sor).
A 39. hadosztály csapatai, amelyeket német erők is támogattak, már december 24-én megpróbálkoztak egy ellentámadással ám ez a kísérlet kudarcba fulladt, és az említett magaslatokat csak valamivel később, az 1917. március 8-án indított támadás során tudták visszafoglalni (a támadásról Csikány Tamás írt részletesebb tanulmányt).
Jól érzékelteti a térségben vívott harcok súlyosságát, hogy Breit adatai szerint 1916. november 26. és december 17. között a seregtest a 6198 fős állománya 3600 főre csökkent. A hadosztályt végül 1917 novemberének első napjaiban más frontszakaszravezényelték, tekintve azonban, hogy 1917. december 9-én a román kormány képviselői Focșaniban fegyverszünetet kötöttek a központi hatalmakkal, tulajdonképpen szinte a harcok végéig az Uz völgyében tartózkodott.
Míg a térségben vívott harcok története viszonylag jól megismerhető a fentebb említett munkákból, az úzvölgyi katonai temetőről mindeddig nem jelent meg átfogó tanulmány (bár közismert, hogy magyar, román vagy osztrák levéltárakban is találhatók a temetővel kapcsolatos dokumentumok). Pontosan tudjuk azonban, hogy az első világháború alatt a település mindvégig az osztrák-magyar csapatok kezén maradt, így az itt létrehozott temetőbe elsősorban az ő halottaik kerültek, illetve temettek ide olyan német katonákat is, akik szintén a környékbeli harcokban estek el. A velük szemben álló román, illetve orosz csapatok értelemszerűen a saját vonalaik mögött, a mai Bákó megye területén hozták létre saját temetőiket.
Azt is látnunk kell, hogy az 1916. október 15-28. közötti időszakot leszámítva az Uz völgyében tulajdonképpen nem a hagyományos értelemben vett csata megvívására került sor, hanem az első világháborúra jellemző állásharcok zajlottak, amelyek során mindkét fél összefüggő védelmet hozott létre, és innen indította támadásait a másik vonalai ellen.
Ahhoz tehát, hogy a románok az uzvölgyi temetőben temethessék el saját halottaikat, át kellett volna járniuk a magyar vonalakon.
Felmerülhet még a temető kapcsán a már említett kezdeti harcok kérdése, amelyeket a felek október 15-28. között, román területen vívtak, azonban mivel ez esetben végül a honvédeknek kellett területet feladniuk, valószínűbbnek látszik, hogy inkább osztrák-magyar katonák holttestei maradhattak a román hadsereg ellenőrzése alatt álló területen, mint fordítva.
Természetesen mindezzel együtt sem zárható ki teljesen, hogy nyugszanak román katonák az úzvölgyi temetőben (harcoltak románok az osztrák-magyar oldalon is), azonban ahhoz, hogy ezt valaki minden kétséget kizáróan igazolhassa, további kutatásokra lenne szükség
