2019. július 26.
„Az autonómiát támogatom, pont. Jobb híján, pont.” Orbán Viktor miniszterelnök így fogalmazott 2017-ben Tusványoson.
Autonóm területnek (amelynek részben vagy egészben élvezett státusza a területi autonómia) az adott ország, állam azon területét nevezzük, amely bizonyos fokú autonómiával bír, illetve külső hatalomtól, autoritástól mentes. Jellemző például, hogy földrajzilag távol helyezkedik el az adott országtól, vagy pedig bár nincs messze, de egy nemzeti kisebbség él ott. Az autonóm terület lényege a hatalommegosztás, mely révén a terület kormányzata megosztott vagy teljes körű döntéshozatali jogosítványokat kap az államtól saját ügyeinek irányítására.
A nemzetközi egyezmény szerinti szabályozásra jó példa Olaszország esete, ahol Dél-Tirolt autonóm provinciaként ismerték el 1946-ban. Ez volt az ún. Gruber–De Gasperi megállapodás: ez egy kétoldalú szerződés volt, amelyet az akkori osztrák külügyminiszter, Karl Gruber és az olasz miniszterelnök, Alcide De Gasperi írt alá 1946. szeptember 5-én. A megállapodás Alto Adige (németül Südtirol, vagyis Dél-Tirol) tartomány lakosságának helyzetét szabályozta, az autonómiához és a kulturális identitásuk és szokásaik megőrzéséhez való jog biztosításával. A dokumentumban a német és olasz nyelvet egyaránt hivatalos nyelvként is elismerték. A szabályozás a gyakorlatban azt is lehetővé tette, hogy a dél-tiroliaknak megadták annak jogát, hogy visszatérjenek eredeti (német) kereszt- és családneveik használatához. A német nevek használatát ugyanis a Mussolini-időszak asszimilációs programja miatti kényszer miatt sokan elhagyni kényszerültek.
Egy másik jellemző példája még a nemzetközi szabályozásnak az Egyesült Királyság, illetve Észak-Írország helyzetének 1999-es rendezése. Ennek következtében Észak-Írország ma egy tartomány, amely része az Egyesült Királyságnak, de nem része Nagy-Britanniának.
Az északír rendezést az ún. nagypénteki megállapodás (GFA) vagy Belfast-megállapodás tette lehetővé az 1990-es évek észak-írországi békefolyamatának fontos politikai-jogi betetőzéseként. Ez a szerződés biztosítja lényegében Észak-Írország jelenlegi decentralizált kormányrendszerét, több intézményt létrehozásával Észak-Írország és az Ír Köztársaság (Írország) között, valamint az Ír Köztársaság és az Egyesült Királyság között. A megállapodás két egymással összefüggő dokumentumot tartalmazott, amelyekről Belfastban, 1998. április 10-én (nagypénteken) született megegyezés.
A nagypénteki megállapodás egyrészt tartalmazott egy többpárti megegyezést az észak-írországi politikai pártok többségével, valamint egy konkrét nemzetközi megállapodást az Egyesült Királyság és Írország kormányai között (brit–ír megállapodás).
A megállapodás tartalma számos területre kiterjedt, a szuverenitás, a polgári és kulturális jogok, a fegyverek leszerelése, a demilitarizáció, az igazságszolgáltatás és a rendészet kérdése egyaránt a megállapodás központi eleme volt.
A második csoportra, a belső jogszabályok által rendezésre jó példa Dánia esete, az ország ugyanis így rendezte 1948-ban a Feröer-szigetek, majd 1979-ben Grönland jogi státuszát. Ugyancsak ilyen példa az, ahogyan a második világháború után közvetlenül Olaszország Szicília, Szardínia és az Aosta-völgy státuszát rendezte, de akkor – 1948-ban – született egy belső szabályozás Dél-Tirolra vonatkozóan is, amelyről két évvel korábban már egy nemzetközi egyezmény keretében megállapodtak. Az olaszok számára geopolitikai szempontból is kifejezetten fontos, trieszti székhelyű Friuli-Venezia Giuliáról 1963-ben született belső jogszabályi rendezés.
Dél-Tirolban (közel 300 ezer német anyanyelvű (osztrák) kisebbség él, amelynek nyelvhasználati, kulturális jogait és területi autonómiáját eredményesen rendezték, amiként ez történt például az Aosta-völgy francia ajkú lakossága esetében is, utóbbi kb. 200 ezer főt jelent Olaszországban (Valle d’Aosta).
Van az országoknak egy olyan, harmadik csoportja is a szabályozás megoldása tekintetében, amely államok összes területüket, illetve (kisebb vagy nagyobb) területi egységüket autonómnak hívják. Erre az Európai Unióban jó Spanyolország, amely így rendezte pl. Katalónia és Baszkföld helyzetét 1979-ben, majd Andalúziáét és Galíciáét 1981-ben vagy Kanári-szigetekét és Aragóniáét 1982-ben, Madridét pedig 1983-ban.
Katalónia esetében, Spanyolország más vidékeihez hasonlóan ez a nagy autonóm terület további tartományokra (Barcelona, Tarragona, Lleida, Girona) oszlik, ezek közigazgatási és önkormányzati szerepe azonban mára szinte teljesen megszűnt. A 2006. évi autonómia-statútum alapján Katalóniában a területi beosztás alapját a mintegy 950 község és a nyolc megye (ún. régió) képezi.
A 2008-as pénzügyi válság élezte a katalán elégedetlenséget, mivel a katalánok régóta úgy érzik, hogy erőn felül járulnak hozzá az ország közös terheihez, és hogy ő belőlük az ország több más tartománya, régiója. Ez súlyosbította az alaphelyzetet, nevezetesen azt, hogy a katalán pénzügyi autonómia kérdésében végül 2005-ben mégsem született rendezés.
Az 1978-as spanyol alkotmány 155. cikke szükséges helyzetben lehetővé teszi, hogy a spanyol kormány közvetlenül irányítsa az autonóm Katalóniát, mely cikk szenátusi érvényesítését a 2017. októberi katalán függetlenségi népszavazás körül támadt belpolitikai válság miatt ki is mondták.
Kelet-Közép-Európa helyzete némileg más, bár a pénzügyi szempont itt is lényeges lehet, sőt lesz nagy valószínűséggel a jövőben, így Románia kapcsán Erdély mint önálló földrajzi, politikai és történeti-kulturális területi alakulat esetében – a központilag koordinált pénzügyi támogatások miatt is. Nem véletlen, hogy a székelyföldi Marosszékről idén tavasszal egy olyan tartalmú európai polgári kezdeményezés ügyét szeretnék tovább vinni, amelynek az a fő törekvése, hogy az Európai Unió saját kohéziós politikájának érvényesítése során, a jövőben kezelje kiemelten mindazokat a régiókat, amelyeket nemzeti-etnikai, vallási-kulturális vagy nyelvi sajátosságaik megkülönböztetik az őket határoló, körülvevő régióktól. Európa ezen, főleg a közösség keleti felén található egyes területei ugyanis így legalább részben rendezhetnék saját helyzetüket.
Összességében kijelenthető, hogy bár az EU-ban jelenleg alapvetően nem kedvező a csillagállás az autonómia-törekvések számára (nem is beszélve a soviniszta politikai erők ellenállásáról), végső soron a szórványban élő honfitársainkat is megillethetik azok a jogosultságok, amelyek a katalán, vagy a dél-tiroli polgárokat. E tekintetben például az erdélyi magyar közösségeknek iránymutató lehet az őshonos nemzeti kisebbségek jogaiért küzdő európai polgári kezdeményezés végkimenetele, amely pozitív eredmény esetén lendületet adhat a reális az autonómia-törekvések számára.
