http://azonnali.hu/cikk/20191028_nincs-ertelme-szekely-autonomianak-romanok-nelkulGergely Előd Gellért 2019. október 28.
Vasárnap volt Székelyföldön az autonómia napja, amelyet a székelyek immár ötödik éve megtartanak. Őrtüzek gyújtásával emlékeztetik Romániát és egymást minden október utolsó vasárnapján, hogy nem tettek le önállósági álmukról. Ezen az egy napon minden székely független, ha másképp nem is, lélekben. A nehézségek hétfőn kezdődnek: azok bizony a munkás hétköznapokon mutatkoznak meg, mert hosszú még az út az autonómia egyetlen napjától az autonómia minden napjáig.
Legalább annyira képlékeny az autonómiaelképzelés a székelyek lelkében, mint az őrtüzek imbolygó lángja, de attól még épp úgy melegít, amíg csak akarni kell és vágyni rá. Amikor viszont már csak a ráció nedves fája marad a lángot táplálni, akkor – ahogyan egy barátom mondta – „az őrtüzeket az emberekben kellene újra meggyújtani”. Teszek egy kísérletet annak körbejárására, hogy van-e még igény a székely autonómiára, haszna, értelme, relevanciája és esélye.
Vajon tekinthető az autonómiaigény a román állam tagadásának?
Jó kérdés, hogy mi az autonómia a szótári definíción túl. Hogy az erdélyi magyarság életében betöltött szerepe által mi lenne tulajdonképpen a jelentése. Autonómiát akarunk, vagy csak a román államot nem akarjuk? Esetleg nem is lenne bajunk a román állammal, de nem ilyen román államot szeretnénk, és minden autonómiagondunk megoldódna, ha valami csoda folytán holnap Ausztriában ébrednénk, és az ottani életszínvonalon kellene élnünk, az alapvető jogainkért való harc nélkül?
Valószínűnek tűnik, hogy a székely autonómiaigény egy jelenős része a „nem jó itt nekünk, szabadulni kéne” életérzésből táplálkozik. Szóval igen, a függetlenedési törekvés valamelyest az igának és koloncnak érzett román államtól való szabadulást jelenti a lelkünk mélyén. Hatalmas túlzással, csak a gondolatkísérlet kedvéért: különben miért nem akar autonómiát az a lassan 400 ezer székely, aki Magyarországon él?
Azt kellene talán megértenünk, hogy ha célt akarunk érni, akkor elsősorban nem autonómiát kellene akarnunk, hanem egy olyan román államot, amelyben az autonómia lehetséges. Autonómiára márpedig csak egy céltudatos, sikeres és magabiztos Romániában van reális lehetőség. Így paradox módon az a helyzet áll elő, hogy ahhoz, hogy legalább a saját portánkon önrendelkezni tudjunk, előbb jó román állampolgárrá kéne válnunk. A jó román állampolgár szükséges és elégséges feltételeit most is teljesítjük: dolgozunk, adózunk, nem robbantgatunk.
A románok szerint még jobb román állampolgárok lehetnénk, ha tökéletesen beszélnénk az ország nyelvét, magyarul csak rokonokkal csevegnénk otthon a négy fal között, és nem ragaszkodnánk oktondi módon ahhoz, hogy magyar feliratok legyenek a köztereken, meg magyarul tanuljunk. Ezen a „mit jelent nagyon jó románnak lenni” ponton aztán meg is szoktak szakadni a székely-román „diplomáciai” kapcsolatok.
Úgy érzem, nincs saját válaszunk román testvéreink számára arra vonatkozóan, hogy mit jelent nagyon jó románnak lenni. Hogy nem néztünk szembe a beolvadástól való félelmeinkkel, saját magunkkal és tanácstalanságunkban az a válaszunk, hogy AUTONÓMIA! Hogy az autonómia nem a „mit jelent nagyon jó román állampolgárnak lenni” kérdésre adott válaszunk része, hanem inkább az „adjátok vissza a hegyeimet” sértettségé. Ezen valahogy túl kellene tenni magunkat. Merthogy a hegyeinket nem vette el senki.
Itt vannak most is, ahol korábban voltak, használjuk, közöttük élünk, rajtuk kirándulunk, azokról az elvileg elvett hegyekről hordjuk be nyáron a szénát, egész évben a fát, és a medve is onnan ereszkedik be a városainkba. Szóval mit is vettek el tulajdonképpen tőlünk, erdélyi magyaroktól és székelyektől a románok?
Mielőtt ezektől a kérdésektől kinyílna az önérzetes székely bicska a zsebben, tisztázzunk pár kérdést.
+ Mióta jelenti azt magyarnak lenni, hogy utáljuk a románokat?
+ Mióta jelenti azt jó magyarnak lenni, hogy annyi erőnk se legyen, hogy jogos sérelmeinket képesek legyünk félretenni, és arra koncentráljunk, ami valóban fontos?
+ Hogyan fogjuk tudni így jó román állampolgárként megértetni román testvéreinkkel, hogy nagyon jó románnak lenni nem azt jelenti, hogy anyanyelvi szinten beszélünk egy idegen nyelvet, örülünk december elsejének és nemzeti hősként tiszteljük Avram Iancut, hanem azt hogy „hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül”?
+ Hogyan fogjuk tudni így elmagyarázni, hogy egyetértünk a román himnusz felszólításával, mely szerint minden románnak ébredni kell halotti álmából, mert ha nem ébred, akkor lassan az országot az összes lakos elhagyja?
Ha mi magunk elfelejtjük, akkor hogyan értsék meg ők, hogy a nagyon jó román ugyanarról ismerszik meg, mint a nagyon jó magyar: hat, alkot, gyarapít?
Ha ezt a munkát elvégeztük, csak akkor lehet esélyünk arra, hogy azért tartsanak nagyon jó román állampolgárnak magyarként, mert elsősorban a házam előtti utcaszakasz a fontos számomra, ahonnan elsöpröm a havat, utána a városom, majd a megyém, ez után Székelyföld, Székelyföld után Erdély. Így szolgálom leginkább magát a román államot, és nem úgy, hogy román zászlót lobogtatok mindkét kezemben és kívülről fújom a dákoromán kontinuitáselméletet.
Micsoda Románia?
Én megmondom őszintén, nem tudom, miről szól Románia. Jó magyarként lehet, hogy ezen dolgoznom kellene, és nagyon jó román állampolgárként meg tennem is valamit azért, hogy szóljon is valamiről ez az ország
Annyira elvagyunk a saját kis magyar világunkban, és annyira lefoglal a saját kis túlélési harcunk magyar közösségként, hogy azt hiszem, az kérdésként sem nagyon szokott felmerülni, hogy ennek az országnak illene szólnia valamiről...
Az RMDSZ vagy valaki igazán elárulhatná végre, hogy nekünk, magyaroknak mi a javaslatunk, víziónk azt illetően, hogy Románia mégis egy… micsoda?
Magyarország egy időben „hub” volt, aminek hatalmas logisztikai potenciálja van. Lettek autópályák. Aztán Magyarország a vizek kincsesbányája lett (elnézést a képzavarért), lettek fürdők. Most Magyarország sportnagyhatalom (lesz), hát épültek mindenféle stadionok, sportcsarnokok. De Románia – amelynek az RMDSZ-en keresztül a vezetésében mi is részt vettünk az elmúlt 30 évben –, mégis micsoda? Honnan kell nézni, mivel kell enni? Mihez illeszkedik, mibe épül be a mi autonómiajavaslatunk a nagy román összképhez képest
Romániáról azt kell tudni, hogy nagy!
Nem csak azért, mert alig vannak autópályái és adott esetben hat óra alatt tesz meg 150 kilométert a vonat, hanem azért is, mert folyamatosan nőtt! Előbb egyáltalán nem volt, csak két külön fejedelemség – a moldvai és a havasalföldi –, de aztán lett, mert ez a két fejedelemség egyesült. Ez volt a kis egyesülés. Aztán Erdéllyel is egyesült, az volt a nagy egyesülés. Úgyhogy most Nagy-Romániában élünk. Itt van a világ második legnagyobb épülete a Pentagon után, a bukaresti parlament!
Itt van a világ legnagyobb ortodox temploma, ami négyszer akkora, mint a rögtön utána következő moszkvai katedrális, és csak hajszállal marad el a vatikáni Szent Péter-bazilikától. És ez még mind semmi, mert ez még nem a nagyon-nagy Románia! Az igazán nagy Románia (tehát a nagyon-nagy Románia) akkor valósul meg, amikor majd megtörténik a „még nagyobb egyesülés” és a ma önálló Moldova Köztársaság is hozzá fog tartozni!
Nekem ennyit sikerült leszűrnöm annak az országnak a céljaiból, amelynek állampolgára vagyok, és amely úgy tűnik, hogy leginkább csak szövetségeseinek igényeit igyekszik kiszolgálni, de a méretbeli céljain kívül nincs öndefiníciója. Hát így meg nehéz lesz bármiféle autonómia, mert az nem mennyiségi, hanem inkább minőségi cél, a minőség meg nem tűnik prioritásnak.
Amúgy is minek nekünk, jóromán állampolgár magyaroknak autonómia, ha azzal nem tudjuk az ország nagyságának ügyét elősegíteni?
Meg kivel és kinek autonómia? A 22-40 közötti korosztály szinte teljesen eltűnt Székelyföldről, Magyarország elszívó hatása meg valószínűleg csak erősödni fog 10-15 év múlva, amikor úgy rendesen
ráköszönt a demográfiai válság a közép-kelet-európai tényező vízkincsesbánya-hub, sportnagyhatalom Magyarországra.
Elrománosodunk
Történelmi okokból Romániában a nemzeti érzület bizonyítása és hangoztatása a hatalomra kerülés és hatalmon maradás egyik legbiztosabb eszköze lett. Már azokban az időkben is, amikor még nem volt Soros György, kellett egy nemzetegyesítő ősellenség, hogy kiemelkedhessenek a nemzetegyesítő hősök, akik majd a talán sosem volt dicső múlthoz hasonlóan dicső jövő felé vezethetik a román népet. Azt a román népet, amely soha sem volt egységes, három különböző országban, fejedelemségben élt, és legalább olyan színesen volt egységes, mint mi, magyarok. Nos, ez az ősellenség, ez a barbár zsarnok, amely a román himnusz szerint halálos álombénultságba taszította a románokat, úgy tűnik, mi voltunk.
Nem egy hálás szerep, de ezt osztotta ránk a sors, meg a mai napig talán legnagyobb nemzetegyesítő, Ceauşescu elvtárs, a Kárpátok géniusza. Az általa felelevenített, kiegészített és egységbe gyúrt mítoszok rendszerén épült fel a román nemzettudat, amely szerint a román nép áldozat és hős. A román nemzet azóta is abból él (és abból „kódul”), amit a géniusz összerakott és fejébe vert. Nincs új hang, nincs új paradigma.
Mit teszünk mi, autonóm – külön bejáratú aggyal rendelkező –, székelyek és magyarok ebben a légüres térben? Állunk dermedten, gondoljuk, majd elmúlik valami csoda folytán. Szertefoszlik, mint egy rossz álom és megoldódik magától. Nem veszünk részt a párbeszédben, nem kezdeményezünk, nem vállalunk fel kemény beszélgetéseket, hanem inkább kerüljük a konfliktust és sodródunk.
Elrománosodunk. Az érdekképviseleti szervezetünk Bukarestben szépen megtanulja az apró lépések politikáját, hogy a román demokrácia csak látszat, a problémák látszólag a semmiből jönnek és varázslatosan megoldódnak, ha zárt ajtók mögötti titkos alkuk állnak mögötte. Ugyanúgy a félelem válik a szavazat megszerzésének eszközévé a magyar képviseletnél is, mint az Erdélyt magyaroktól féltő románoknál, csak nekünk a román nacionalistáktól, jogaink csorbulásától és a képviseletünk parlamentből való kiesésétől kell félni. De egyazon mechanizmus alapján és ebben kéz a kézben megyünk mi, magyarok és románok egyaránt tönkre.
Hiába esik jól az államelnöki tisztséget megpályázó Kelemen Hunorral készített interjú nézése közben megállapítani, hogy „micsoda okos, megfontolt, kimért, európai színvonalon slágfertig pasas ez a mi jelöltünk”, ha közben az van, hogy a teljes magyar közösség ugyanúgy csapdába ejtve érzi magát a
minden erőforrást kisajátító és minden erőforrás szétosztását irányító RMDSZ által, mint a vörös pestistől (PSD, román szociáldemokrata párt) szabadulni nem tudó románok.
Az elmúlt hónapokban mérsékelt és radikálisabb erdélyi politikusoktól is megkaptam, hogy naiv vagyok. Én viszont azt látom, hogy nincs erdélyi magyar civil szféra, és amihez politikus hozzányúl, abból tender lesz vagy kampány, de társadalmi ügyként meghal. Hogy a valamikor definíciószerűen független, azaz autonóm székely egyre kiszolgáltatottabb ebben az elvarázsolt román országban, ahol a közalkalmazotti bérek kétszer vagy akár négyszer is magasabbak, mint amit a versenyszféra ajánlani tud. Meg azt, hogy a társadalmi viták helyett zárt ajtók mögött kufárkodó politikusaival szemben a választók már olyan bizalmatlanok, hogy lassan a kürtőskalácsot sem fogják tudni elfogadni a kezükből.
Nem tudom, haladunk-e valójában a kulturális, politikai, etnikai, területi vagy bármilyen autonómia felé, ha közben egyénekként egyre kevésbé vagyunk autonómak.
Egyre nagyobb divat imádkozni Úzvölgyében, őrtűzgyújtáson, tüntetésen és egyéb közéleti megmozduláson, és tartok tőle, hogy nem a vallásosságunk okán, hanem amiért a menzán is imádkozni szoktunk étkezés előtt, amikor a főzni nem tudó szakácsnő van szolgálatban. Zászlóból is olyan sok van újabban a megmozdulásainkon, hogy ha a színek nem üzennének, egy tömegről nem tudná az ember megmondani, hogy román vagy magyar csődülettel van dolga. Szerencsére a zászló nem pénz, hogy végéről pár nullást le kelljen vágni, így loboghat nyugodtan.
El kéne mondani dolgokat a románoknak
Szóval nem tudom, hogy jó magyarok vagyunk-e még, vagy csak magyarul beszélünk, és a magyarság, mint valami korábban megrakott és rossz fával táplált őrtűz épp kialszik bennünk... Azt sem tudom, hogy van-e még elég bennünk abból az őrtűzből, hogy jóromán állampolgárok tudjunk lenni. Viszont valaki el kéne mondja a románoknak, hogy nem vették el a hegyeinket, és mi sem fogjuk elvinni azokat sehová. Hogy Avram Iancu nem csak nemzeti eszméért küzdő hős volt, hanem gyarló ember is, akinek így ötezer civil halála, meg teljes magyar falvak kiirtása szárad a lelkén. Meg hogy ez nem baj, mert történelem, elmúlt, és hogy ez nem nekünk fontos, mert mi így is, úgy is ekként gondolunk rá. Hanem nekik.
Hogy legyenek már túl rajta, és tudjanak már valami értelmeset kezdeni magukkal, mert mi is továbblépnénk már, és szeretnénk valami értelmeset kezdeni magunkkal. Aztán azt is megkérdezhetnénk tőlük, hogy jó román állampolgár volt-e Tőkés László, akiről Temesváron a diktatúrát megdöntő forradalom szikrája az egész országra átragadt, és elhiszik-e nekünk végre, hogy ami nekünk nem jó, az nekik sem? A különbség csak az, hogy nekünk sokkal rosszabb, és előbb lesz tele a hócipőnk.
Mert ha a bizalomnak legalább ez a kis morzsája megvan, akkor most így a forradalom harmincadik évfordulóján mi szólnánk, hogy Romániának még mindig akkora titkosszolgálata van, amivel egy szabályos diktatúrát fenn lehetne tartani, és hogy ennek az állománynak a nyolcvan százalékát szélnek kéne ereszteni, mert olyan fojtókötél ez az ország nyakán, ami mindannyinkat romlásba fog dönteni. Nem tudom, ezekről és hasonlókról ki fog beszélni, és nem tudom, hogy minek gyújtunk őrtüzeket, ha nem gyújtunk vele világosságot is a látáshoz.
Nem lehetséges és nincs is értelme székely autonómiának románok nélkül, románok ellenében.
Azt kívánom, hogy a Székely Autonómia Napja legyen a jövő ígéretének ünnepe, amit erdélyi, nyitottabb románokkal együtt élvezhetünk, ne pedig az elzárkózásunkat erősítő egyfajta tiltakozás. Azt kívánom, hogy a székelyek önrendelkezési joga valóssággá váljon, de az csak úgy érhető el, ha a székely és erdélyi magyar már az önrendelkezési jog megszerzése előtt autonómmá válik, és rendelkezik ehhez a hozzá szükséges bátorsággal. Az év minden napján
A bálványosi villatulajdonosok összesítése szerint eddig mintegy hatvanöt-hetven hétvégi házba tört be a medve egy vagy több alkalommal. Ilyen eddig még soha nem fordult elő, már a térségben álló házak közel fele érintett, és az anyagi kár is jelentős, hiszen nem csak ajtókat, ablakokat, hanem bútorokat, hűtőket és egyéb háztartási gépeket is összetörtek a medvék, de újabban már a járművek sincsenek biztonságban.
.jpg)
