Furcsa cím, de nem én
találtam ki, csak kölcsönvettem. Egy francia szerző, Serge Latouche, 2006-ban
franciául, és 2011-ben, magyarul is megjelent könyvének a címe. Serge Latouche,
francia közgazdász, egyetemi tanár, aki a nemnövekedés paradigmájának
első, ismertebb hirdetője.
A Kapu legutóbbi
számában már írtam a könyvről röviden, most egy pár gondolattal kiegészítem.
A nemnövekedés fogalom,
elég új a magyar nyelvhasználatban, talán könnyebben érthető, ha antinövekedésről
beszélünk, hiszen, pl. a terjeszkedés ellentéte a magyarban inkább a terjeszkedés elleni, „nemterjeszkedést”,
így, nem ismerünk. Szóval a nemnövekedés műszó, de már
népszerű, sokan ismerik, használják, sőt, már megjelent egy szótár: „Degrowth -
A vocabulary for a new era”, magyarul: „ Nemnövekedés – Egy új éra
szótára”, melyben a nemnövekedés területén és a
különböző mozgalmakban meghonosodott fogalmak értelmezését foglalják egybe.
Igen, a nemnövekedés,
egy alig pár évtizedes mozgalom, de terjeszkedik, és hétről hétre, hónapról
hónapra mind többen csatlakoznak, a mozgalom mögött felsorakozó, gazdasági,
társadalmi és végső soron politikai elképzelésekhez.
Már sokat írtunk a
globalizáció buktatóiról, hibáiról, a felgyorsult világ okozta nehézségekről,
és ma már mindenki sejti, érzi, hogy az erőltetett és állandó növekedési
hajsza, végső fokon egy óriási válságba kergeti a világot, amiből nehéz lesz
majd kilábolni. Felismertük, hogy a világpolitika rossz irányba mozog, de nem
sokat teszünk, hogy valamit változtassunk.
Ha például az Európai
Unió kormányzati intézményeitől, a jelenlegi ún. parlamentáris, demokratikus
kormányzás eredményeit számon kérjük és ellenőrizzük, akkor nagyon kevés igazán
helyes döntéssel találkozunk, Az EP, mint az Unió egyik legfontosabb
demokratikus testülete, semmilyen lényeges határozatra nem alkalmas, legkevésbé
törvényhozási döntésekre, ahol csak harmadrendű a szerepe. A másik két
döntéshozatali intézmény, az Európai Bizottság, és az Európai Tanács jelentősége
sokkal nagyobb, mint a parlamenté, de ezen intézmények inkább bürokratikus,
mint demokratikus intézmények. Döntéseik legtöbbször nem egyeznek az
Unió tagállamainak elképzeléseivel.
Az egész világra
jellemző, de a nyugati demokráciákban ez sokkal kifejezettebb, a globalizációs
erők, és a nemzetállamok közötti érdekellentétek harca. Amíg ez a küzdelem
tart, és kimenetele nem dől el, nem léphetünk előre, egy helyben topogunk.
A két irányzat közötti
különbség; hogy a globalizáció a világ gazdasági,
de társadalmi irányítását is, centralizáltan, egy bizonyos
központból, vagy központokból képzeli el, világpiacot teremtene,
az árucikkeket ott állítaná elő, ahol a legolcsóbb a
munkaerő, és ott értékesítené, ahol a legmagasabb árat érhetné el. A nemzetállamokban gondolkodás
meghagyná a helyi közösségek autonómiáját, úgy gazdasági, mint társadalmi és
természetesen politikai vonatkozásban is.
A legelső és
talán leghatásosabb globalizáció- bíráló, D. Korten, amerikai
közgazdász szerint, a tőkés társaságok az igazi kórokozók, ők a jelenlegi
rendszer, az ökonomizmus zászlóhordozói, az ellenük folytatott
harc jelentheti az első lépést a globalizáció elleni küzdelemben. Igen, ez
pontosan így van, de a tőkés társaságok addig sikeresen működhetnek, amíg az
emberekben a fogyasztási láz nem csillapodik. A tőkés társaságok
egyelőre változatlanul kezükben tartják világunk irányítását.
Egy általános paradigmaváltásra van
szükség. Ezt viszont csak akkor érhetjük el, ha nagyon egyszerűen, érthetően
szólunk a tömegekhez, és a bonyolult filozófiák és gazdasági elemzések helyett
a lényeget magyarázzuk meg.
Mindjárt javítom magam,
ha a paradigma kifejezés helyett, a közös
gondolkodásmód, vagy egy általánosan elfogadott világnézet
megváltoztatásáról beszélek. Amíg a fogyasztói társadalom
bűvös légkörében élünk, amíg az ún. ökonomizmus szemlélete, mint
meggyőződés uralják gondolkodásmódunkat, addig a tőkés társaságok nem tűnnek el
életünkből.
A modern gazdasági
viszonyokban az emberi kapcsolatokat tárgyiasítjuk, eldologiasítjuk. Ez a
felvilágosodással indult el. A középkor polgára még nem volt „megfertőzve”,
modern korunk „haladó eszméitől”, még hitt a földöntúliban, az
egyház tanítása volt a legelterjedtebb, leghatásosabb és az általános
szegénységben vigaszként hatott, hogy majd a másvilágon
kapunk „üdvözülést„ A kapcsolat ember és ember, ember és a
természet között szorosabb volt. A felvilágosodás, talán
időszerűen, forradalmi változásokat hozott az emberi gondolkodásban,
elsősorban a nyugati, keresztény civilizáció kultúrkörében.
Ezt azért hangsúlyoznám ki, mert éppen a mellettünk élő, és jelenleg a
legnagyobb problémát okozó civilizáció, az Iszlám gondolkodásban, a
felvilágosodás, mint eszmei irányzat, nem érvényesült. Hogy ők boldogabbak e,
mint mi, azt itt nem tárgyalom
Nos, a „felvilágosodás”
eszmei hatása, azóta tucatnyi új ideológiát és más „újdonságot” termelt, köztük
a kapitalizmust, amit bár Marx bácsi és hívei a pokolnak szántak, de ez nem
sikerült, a kapitalizmus csatát nyert és azóta a Tőke, eredeti fényénél sokkal
fényesebben, meghódította és „beragyogta” az egész világot.
Az utóbbi időkben
azonban vészjósló hangokat hallani. Mintha már a szakértők és a rendszert
támogató közgazdászok sem bíznának a rendszer tökéletességében, és egy hosszú
gyengélkedési állapot után, egy, talán végzetes, súlyos
megbetegedésről beszélnek. A kapitalizmus, II. világháború utáni
fellendülését, kétségtelenül a szocializmus bukásának köszönheti, de szoros
kapcsolata, mondhatjuk érdekházassága, a demokráciával csődöt mondott. A
demokrácia ugyanis a többség elképzeléseit kellene tiszteletben tartsa, a
kapitalizmus pedig tulajdonképpen egy olyan társadalmi rendszer, ahol a
termelőeszközök egy kisebbség kezébe kerültek, ez a kisebbség mindig
zsugorodik, a mind nagyobb többség pedig, mások által irányítva, mások által
meghatározott feltételek mellett kell dolgozzon,
éljen. Jelenlegi földi életünkben, a „jóléti
társadalomban”, kb. az emberiség 2 százalékának jut a javak fele, a másik
felén osztozkodik 98 %, tehát a javak elosztása égbekiáltóan igazságtalan.
Szomorú, hogy az erre
vonatkozó, részletes és mondhatni pontos statisztikát, az ENSZ,
tehát egy olyan világszervezet adja mindenki számára elérhetővé, ahol a világ
összes nemzete képviselve van. Ellenlépések mégsem történnek. Felmerülhet tehát
a gyanú, hogy a Világszervezet is a felső tízezer markában van?
Be kell vallanunk, hogy
jelenleg tehát nem demokráciában, hanem a Tőke diktatúrája alatt élünk, de
becsapjuk saját magunkat, és évről, évre új politikusokat, új parlamentet
választunk.
A politikai
fejtegetéstől lépjünk vissza az eszmékhez. A felvilágosodás után, elsősorban a
XIX. században kialakult, megszületett eszmerendszerek egyike se oldotta meg a
világ problémáit, igazából egyik sem vált be. Igaz, hogy ezen
ideológiák célkitűzései, hit és értékrendszere nem táplálhatók be
mindenkibe, nem lehetnek általánosak, mert az emberek nem egyformák, sőt,
nagyon is különbözőek. Sokan foglalkoztak és keresték, egy bizonyos társadalom
részére, azt az ún. uralkodó eszmét, amely- mondjuk - összegezi, és
általában kifejezi egy bizonyos társadalmi csoport vágyainak, elképzeléseinek,
értékrendjének központi témáit. A francia forradalom hármas jelmondata: a szabadság,
egyenlőség, testvériség, sokáig volt az európai eszmevilág egyik
legvonzóbb, elméletileg mindenki által elfogadható és követhető
gondolkodási modelle. De csak elméletileg lett elfogadva, a
gyakorlatban soha nem érvényesült, senki nem tette igazán
magáévá. Már a nagy forradalom megcáfolta és
kicsúfolta e jelmondat igazát, hiszen az egyenlőség azt
jelentette, hogy mindenkinek lehetősége volt a nyaktiló alá helyezni a fejét,
és ezt a testvérek, szabadon végig is nézhették. Aztán jött a
XX. század, a népirtás százada, amikor két gyorsan felemelkedő, véres ideológia
végleg kiábrándította az embereket az „eszmeiségből”.
Talán a sokat bírált,
és lepocskondiázott nacionalizmusban találták meg az emberek azt a közös
egységet, gondolatvilágot, amely valamelyest összekovácsolta őket. Mert egy
közös nyelv használata, egy közös kultúra, melyhez egy közös hit is tartozik,
no és a közös múlt, a közös történelmi tapasztalatok, még a társadalmi és
gazdasági különbözőségeket is elsimíthatják.
A jövő, ha a mai
helyzetből kiindulva tekintünk előre, egyáltalán nem vázolható fel optimistán.
Az uralkodó kapitalista rendszer, és az ezt kísérő és támogató világszemlélet
hamis. Jófejű gondolkodók már elég régen figyelmeztetnek, és jelzik ennek a
rendszernek a bukását, de éppen, akiket érint a bírálat, nem hajlandók
változtatni, hiszen jólétüket ez a rendszer biztosítja. Megvárni, amíg a
rendszer magától összeomlik, azt jelentheti, hogy egyik napról a másikra
gazdasági krízis örvényébe kerülünk, amiből vagy ismét kimászunk, ahogy eddig
sikerült, vagy egy hosszabb tartó válság, az anyagi tartalék nélküli széles
réteget végleges nyomorba döntheti.
A legnagyobb
ellentmondás a kapitalista jövőt illetően az, hogy maguk a bírálók nagy része
is, egy lelassult növekedésben és az államok óriási eladósodásában látja a
kapitalizmus hanyatlásának és későbbi bukásának a fő okát. Az igazság azonban
máshol rejtőzik, mert éppen az évtizedek óta felfelé ívelő növekedés, ami a
rendszer bukását, már elég régen előre jelezte.
A kapitalizmus alapja,
mondhatjuk célja mindig is az volt, hogy mindent besoroljunk a kereskedelem, a
piac körébe. Ez a világ az ökonomizmus világa, egy olyan téves
meggyőződés, amely azt feltételezi, hogy az ember és az általa felépített
társadalmak optimális létezésének, és fejlődésének az elsődleges feltétele, az
anyagi javak állandó növekedésének a biztosítása. Ezt, ha leegyszerűsítem és
lefordítom a mindennapok gyakorlatára, azt jelentheti, hogy ha a mai nap,
kétszer vagy háromszor rendesen ettem, jóllaktam, akkor ezt holnap, legalább
egy evéssel meg kell növelni, és holnapután, már legalább négyszer kell
jóllakni és így tovább. Ha már van a szekrényben hat ingem, és mondjuk három
nadrágom, akkor ezt, a lehető leggyorsabban, 12 ingre és hat nadrágra kell
növelni. A jó minőségű bútorom, amit még a szüleimtől örököltem, már elavultak,
újra cseréljük, de öt év után már ez is unalmas lett, ismét új bútort veszünk.
Kicsiny, és nevetségesnek tűnő példák, de ez a valóság.
Az utóbbi időkben a
privatizálás lett a szlogen, és mindent a modern közgazdaságtan törvényei alá
helyeztek. Nem árt arról is beszélni, hogy a közgazdaság, mint elmélet, mint
tudomány, nem hasonlítható a természettudományokhoz, nem lehetnek állandó, és
megváltozhatatlan törvényei. Ezt a „tudományt” a kapitalizmus saját érdekeinek
megfelelően alakította, és nincs semmi köze az ember erkölcsi értékeihez.
Mindent vegyünk ki az
állam kezéből, ezt az elvet alkalmazták világszerte. Az egészségügy már elég
régen a maszek világ egyik legjobb üzleti vállalkozása lett.
Azóta megnőtt a betegségek száma, és a pár száz ismert orvosság helyett, ma
tízezrekre emelkedett a gyógyszerek mennyisége, melyeket, a megszámlálhatatlan
patikák egyikében, megvehetsz drága pénzen. Az állami betegbiztosító, csak egy
kisszámú gyógyszert térít meg, a kispénzű beteg gyógyszer nélkül maradhat.
Gyermekeink oktatása is már a „vállalkozók” kezébe került, a világ tele
magániskolákkal, és különböző tanfolyamokon mindent tudást elsajátíthatsz, ami
modern világunkban a pénzszerzéshez, az érvényesüléshez nélkülözhetetlen.
Szóval egy olyan
társadalomban élünk, főleg mi, a nyugati, keresztény civilizáció halandói, ahol
a fogyasztást életünk alapelvének tekintjük. a keresztény elv; hogy nem
csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az isten szájából
származik. - már a viccekben sem hangzik el.
Egy társadalom,
melyet egyszerűen lenyelt a gazdaság, el fog pusztulni. A világ
amelyben élünk, a Föld, mint bolygó, Véges !, a szónak a legszorosabb
értelmében. Ezt szükségtelen magyarázni, ezt ma már a kis gimnazista is tudja,
mert tanul földrajzot, kémiát, fizikát és biológiát. Ha természettudományos
ismereteinket előkaparjuk, akkor csak sajnálkozással tekinthetünk
azokra, akik a GDP évről, évre való növekedéséről beszélnek. A fosszilis
energiát csak az utóbbi pár száz évben használjuk, a kőszenet, kb. négy ötszáz
éve, a kőolajat alig egy évszázada. Az előrejelzések szerint a szénkészlet még
tarthat néhány száz évig, de elégetése rontja a levegő minőségét, a
kőolajkészletek, talán még négy-öt évtizedre elegendőek. Ezek a nem
megújuló energiák tehát rövidesen eltűnnek. Hát persze, hogy eltűnnek,
hiszen amit a természet kb. egymillió év alatt hozott létre, azt mi egy év
alatt elégetünk és ez nem csak, hogy nem normális, de életveszélyes. A mind
gyorsabban növekvő földi népesség, és az erőltetett fogyasztás, egy még nagyobb
energiaforrás-felhasználást feltételez, ami a népességnövekedést is
serkentheti. És mindez egy véges bolygón.
Bajok lesznek, óriási
bajok és erről politikai szinten keveset beszélnek. Azt a tényt, pl. hogy a
világ legnagyobb olajtartalékainak országaiban hatalmas társadalmi és politikai
problémák vannak, alig veszik tudomásul. Ezekben az országokban óriásiak a
társadalmi különbségek, a politikai rendszerek diktatórikusak és még nem tudni
mit hoz náluk a jövő, ha az energia tartalékok hirtelen kiapadnak.
Úgy élünk, egyik napról
a másikra, mintha minden a legnagyobb rendben menne, és ez így tarthat még egy
jó ideig. Pedig ami véges, azt nehéz lesz majd ismét elindítani, a természet
nem változtat évmilliós ritmusán.
Az energia-utánpótlás
nehéz problémája súlyos konfliktusokhoz vezethet, de benzin és központi fűtés
nélkül még életben lehet maradni, víz nélkül viszont gyorsan, nagyon gyorsan
elpusztulunk.
A napokban olvastam egy
bíráló írást, Áder elnökünk ún. „klímahisztijéről”. Hát téves
felfogás, ha azt gondoljuk, hogy az elnök kvázi hisztizik. Egyszerűen látja,
ami jönni fog, a vízhiányt és a többi problémát és szent kötelessége, hogy erre
felhívja figyelmet
Amit, mi itt Nyugaton,
rendezünk a vízzel, az több, mint felesleges pocsékolás, herdálás, az
egyszerűen bűn, mert másokra nem gondolunk, de hülyeség is, mert nem jut
eszünkbe, hogy mi is sorra kerülhetünk. Aki még nem élt vízhiányban, olyan
körülmények között, ahol a víznek óriási értéke van az, nem is érheti ezt meg.
Én éltem, és sajnos, ma én is több vizet használok, mint amennyit megérdemelnék.
Mert az embereket könnyű gyorsan elkényeztetni. Mi locsoljuk a focipályákat, a
golfmezőt, és itatjuk az állatkertben a hatalmas testű állatainkat, napi sok,
sok ezer liter vízzel. Persze őket is életben kell tartani, de mit kezdünk
velük, mikor beáll a vízhiány, és nekünk sem lesz elegendő vizünk. Majd csak
lesz valahogy, mondják sokan, majd megoldjuk. Nem oldjuk meg, mert már most
vannak a földön olyan területek, ahol nem, hogy mosakodásra, de a napi ivóvízre
sem jut. Már erre az évre beharangozták pl. a dél-afrikai Fokvárosban, hogy
elkövetkezik egy ún. zéró nap, amikor a csapot hiába nyitod ki, víz nem jön
többet. Egy évvel elhalasztották a dátumot, talán jövőig kihúzzák. De mi lesz
azután. Különben Fokváros nem akármilyen város, egyes vélemények szerint a
világ legszebb városa, közel három millió ember lakja, és Afrika talán legfőbb
turisztikai központja. Ez mind szép, de mi lesz majd víz nélkül.
Fokváros csak egy
picinyke példa, óriási metropoliszokra várhat hasonló sors. Egyszerűen nem vesszük
tudomásul a tényeket. Bár a Föld kb. 70 százalékát víz borítja, de ebből csak 2
és fél százalék az édesvíz. amiből a valódi, felhasználható ivóvíz legfeljebb
csak a fele. Ha valaki ma azt mondaná, hogy egy pár éven belül, a Lidl - nél
sorba állunk majd az ásványvízért, azt lehülyéznék, pedig a kilátások nincsenek
messze. Nos, a vízhez való hozzájutás a gazdagabb országokban még egy ideig
megoldásra talál, de a szegény országok és főleg Afrika népei már most
szenvednek a vízhiánytól, egyáltalán nem csodálkozom, hogy egyszerűen útra
kelnek és oda igyekszenek, ahol egy nap kétszer is lehet tussolni, ha nagy
hőség.
Most visszakanyarodom
a nemnövekedés elmélethez, és mozgalomhoz, amiről
Magyarországin még aránylag keveset hallani, pedig az Unión belül már létezik,
és Franciaországból kiindulva, sok helyen, ha nem is virágzik, de már gyökeret
vert.
A nemnövekedés,
vagy talán érthetőbben, az antinövekedés, egy olyan
társadalmat képzel el, ilyenről gondolkodik, ahol az emberek nem akarnak
mániákusan áruk tömegét előállítani, csak azért, hogy ezeket majd megvegyék és
elfogyasszák, vagy végül kidobják.
Az első lépés, hogy
rádöbbenjünk, hogy ezt az egészet valójában nem mi akarjuk, erre rávettek,
rákényszerítettek minket. Már az ún. demokrácia elvét sem ismerjük igazán, azt
hisszük, hogy demokráciában élünk, ezt halljuk napról, napra és erre büszkék
vagyunk, pedig a demokrácia alapelve, hogy közösen döntsünk a problémák
elrendezéséről. A demokrácia igazi meghatározását már sokan megkísérelték,
talán egy Arisztotelésztől eredő meghatározás a legérdekesebb:-A
demokratikus társadalom olyan társadalom ahol minden egyes állampolgár képes
-az irányított és az irányító szerepét is betölteni. – persze ez nagyon
utópisztikusan hangzik, ilyen társdalom nincs. Az viszont igaz, hogy a
demokrácia olyan államokban a legerősebb, ahol a társadalmi különbségek
minimálisak, ilyen pl.Svájc.
Ha a II. Világháború
utáni nemzedékek gondolkodásmódját és életstílusát szemügyre vesszük,
rádöbbenünk, hogy szinte egyik évről a másikra belecsöppentek egy
akadálymentes, folyamatos növekedési korszakba. A fogyasztás rohamosan
növekedett, az emelte a státuszszimbólumot,
ha sokat vásároltál, de ezt nem sajátmagunktól találtuk ki, ezt egy
mesterséges serkentésnek köszönhetjük. Sajnos az ember a bőséget, a
kényelmeset, ami látszólag jó hangulatot is teremt, és kvázi boldoggá tesz, azt
gyorsan elfogadja, és magáévá teszi. Így lettünk a fogyasztói társadalom
rabszolgái.
Ebben a
rendszerben a fő cél, a termelés
és fogyasztás ritmikus állandósága, a termelési költségek csökkentése és a
profit feltétlen biztosítása. A nyertesek valójában nem mi vagyunk, mi csak a
kiszolgálói vagyunk a rendszernek, mert minden, így ami életünk is, az áruk
előállításán, és sikeres értékesítésén múlik. Csak
egy példa: Ha a német autóóriás, a Mercedes cég, a közeljövőben kevesebb autót
tud a világpiacon értékesíteni, akkor sok kecskeméti magyar munkás az utcán
maradhat. (Sajnos erre lehet számítani) De ha pl. az Egészségügyi
Világszervezet felvilágosító kampánya révén sikerülne az édességfogyasztást
csökkenteni, és így a diabetikus betegséget visszaszorítani, akkor jó néhány
édességgyár bezárna.(Sajnos, erre nem lehet számítani).
Nos, született egy
olyan gazdasági, társadalmi és remélhetőleg politikai mozgalom, ami fogyasztás-ellenes,
antiglobalista, antikapitalista. Elképzeléseik közé tartozik pl. egy
Feltétel Nélküli Alapjuttatás (FNA) és egy Jövedelmi Plafon bevezetése. Első
hallásra ez mind elég utópisztikusnak tűnik, de ki tudja, holnap, vagy
holnapután valóság lehet.
A Mozgalom, egyelőre a
baloldalon talált támogatókra, hiszen elképzelései inkább baloldaliak. Nem
ártana, ha a haladó, új jobboldal is felfigyelne az antinövekedésre, mert
a normális jövőt, gyerekeink jövőjét, csak ezzel az új eszmével tudom igazán
optimistán elképzelni. Ideje, hogy politikánkban a jobb és baloldali értékrend
helyett, beszéljünk értelmes, és értelmetlen politikáról. Eddig azt hallottuk,
mindkét oldalról, hogy vagy
növekedsz, vagy elpusztulsz, ez helytelen, helyes, hogy ha
tovább növekszel, akkor ebbe biztos belepusztulsz.
Ha fiatalabb lennék,
azonnal bérelnék egy irodát, és ahogy apám ezelőtt 86 évvel pártot alapított a
lakásunkban, úgy én is megalapítanám Magyarország új párját, a MAM-ot,(Magyar
Antinövekedés Mozgalom)
Hollai Hehs Ottó
