Nyugati Jelen. 2019 okt.30
A cím kijelentő mondat, tehát közöl, megállapít valamit, ha kérdőjelet tennénk, az állítást bizonytalanná tenné, míg felkiáltójellel figyelmeztetne, hogy valami jöhet, ami óriási megrázkódtatást is okozhat. Hol az igazság?
Egy olyan általános, számos szakértő kimondta véleményről van szó, amit én csak dióhéjban és lehetőleg egyszerű magyarázattal igyekszek közvetíteni.
A korszak, amelyről szót ejtenénk, a kapitalizmus korszaka. A már sokszor elátkozott, de minden más eddigi rendszernél mégis sikeresebb kapitalizmus gyökereit, már az 1300-as években megtaláljuk, de az antik Kína, az arab világ, és a középkori Európa városaiban is már virágzó kereskedelem zajlott, és a Római Birodalom latifundiumai (nagybirtokai) is már a piacra termeltek, az árut eladták, és profitratettek szert. A középkori keresztény hittől vezérelt mentalitás viszont, egy önmagáért való, és hasznot hozó gazdasági tevékenységet helytelennek, keresztényellenesnek tartott.
A XVI. században, főleg német nyelvterületen már használják a kapitalkifejezést, ami a latin capitalis = (a fejet illető, főben járó, fej, mint ember) kifejezésre vezethető vissza. Általában a pénzzel kapcsolatban használták, és a XVII. században a capitalist egy olyan, sok pénzzel rendelkező személy volt, aki másoknak is kölcsönözni tudott pénzt. A kapitalizmus szót, a mai értelemben talán a XIX. század közepén használták francia, illetve német közgazdászok, szociológusok. Így Louis Blanc, a francia korai (ún. utópista) szocialisták egyik képviselője szerint pl. a kapitalizmus a tőke kisajátítása, egyes, kiváltságos személyek számára, a többség kizárásával. A későbbiekben, a kapitalizmust már egy új társadalmi rendszerként értelmezték.
Ha ma, nagy általánosságban beszélünk a kapitalizmusról, mint uralkodó gazdasági, illetve társadalmi rendszerről, akkor azt mondhatjuk, hogy a kapitalizmus lényege a magántulajdon és a piacgazdaság. A két kifejezés sok mindent takar. Magántulajdon mindig létezett, már az ősember védte, a másik elől, amit saját maga vadászott, vagy gyűjtött, és ha szükséges volt harcolt, verekedett, hogy ezeket a szerzett javakat, magának és családjának megtartsa. Jóval később, az igazságtalan rabszolgatartó rendszer felbomlása után, a feudális rendszerben már megváltozott a magántulajdon helyzete, a föld, mint a legfontosabb termelési eszköz, egy kiváltságos osztály a földbirtokosok kezébe került, akik pedig a földet megmunkálták, a jobbágyok, a termék csak egy kis részét tarthatták meg, a többi a földesúrnak maradt. A földesurak, az állam és az egyház védelme alatt, a jobbágyságot a végletekig ki tudták használni, a termékfelesleget nem juttatták vissza a termelőkhöz, hanem a piacon értékesítették. Az európai polgáriasodás változást hozott, a polgári forradalmat, az ipari forradalmat és így tovább, és mondhatni, hogy kb. kétszáz éve a világ nagy része, egy kapitalista rendszerbenél.
A magántulajdonra való jog az idők folyamán sokat fejlődött, a végső eredmény, hogy termelőeszközök nagy része, a kapitalizmus fejlődésével párhuzamosan, kiváltságos kevesek tulajdonába került. A piacgazdaság lényege, hogy a termelt javak és szolgáltatások elosztása nem az igények szerint történik, hanem a szabad piac törvényeiszerint. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy akinek sok pénze van, az mindent birtokolhat, akinek kevés, vagy semmi, az éhen halhat.
A kapitalizmus kezdeteitől a napjainkig elhúzódó folyamatát, fejlődését, már számtalanszor analizálták, bírálták, szakértők tucatjai. A XIX. század közepétől a Marx, Engels fémjelezte irányzat már a kezdetektől szinte darabokra tépte a kapitalizmust, egy olyan rendszert, melyben a bajok fő forrása a kizsákmányolás,hiszen a modern kapitalizmus lényege, hogy a tőkések, a termelőeszközök kézbentartásával, és a bérek egyoldali szabályozásával, hatalmas profitra tesznek szert, és ezt a hasznot nem osztják szét, hanem megtartják maguknak, óriási tőkefelhalmozódás a következmény. Ugyanakkor a világ nagy részén, még midig tömegek élnek nyomorban.
A fenti bírálatok régebben a kapitalizmus ádáz ellenségeitől eredtek, főleg a marxistáktól, ma már úgy látszik, hogy ezek tények, és ebből adódik a következtetés, hogy a kapitalizmus egy igazságtalan gazdasági és társadalmi rendszer, és éppen a kapitalizmus „szakértői”, a mai idők, modern szociológusai és közgazdászai jelentik ki, hogy a kapitalizmus a végét járja.
Figyelemreméltó írás, egy német szerző, Wolfgang Streeck, még 2016-ban megjelent (magyarul 2018-ban) könyve „A kapitalizmus vége” (Tanulmányok egy hanyatló rendszerről). Streeck ismert, tapasztalt szociológus, baloldali, erősen Merkel és Macron ellenes, meggyőződése, hogy a jelenlegi kapitalizmus halálra van ítélve. A német szociológus és gazdasági szakember, saját véleményén kívül ismert, kiemelkedő társadalomtudósok véleményére is hivatkozik. Még a bevezetőben elég részletesen elemzi öt szerző a 2008-as válság után közösen kiadott munkáját, „Van-e jövője a kapitalizmusnak”, címmel, melyben mindegyik szerző külön fejezetben fejti ki nézeteit. A legismertebb közülük kétségtelenül a most két hónapja elhunyt világhírű amerikai szociológus, Emanul Wallenstein, aki elsősorban az általa megalkotott Világrendszer-elméletrévén lett ismert. Wallensteinról tudni kell, hogy erősen kapitalizmus-bíráló és globalizációellenes. A többiek: Randall Collins, Michael Mann, Georgi Derluguian és Craig Calhoun talán kevésbé ismertek, de szakmájukban a legkiválóbbak közé tartoznak.
A szerzők nézetei és véleményük a jövőről eléggé különbözőek, de a záró következtetésük az, hogy „A látóhatáron valami nagy dolog fenyeget, egy, a mostani nagy recessziónál sokkal súlyosabb válság, amely visszatekintve majd csak puszta előjátéknak fog tűnni a sokkal mélyebb bajok és átalakulási ok időszakához képest.”
A kijelentésben tömören benne van, hogy a világunkat szakszerűen tanulmányozó és az emberiség jövőjével foglalkozó tudós elmék nagy csoportja, egyöntetűen a mai világrend erős bírálatát fogalmazzák meg.
Streeck és az általa idézett szerzők művei nem könnyű olvasmányok, az átlag olvasó nem ilyen könyveket olvas, a publicista tehát megkísérli, hogy röviden, a lényegre szorítkozzon.
A kapitalizmus nem csupán egy gazdasági berendezkedés, hanem olyan viszonyrendszer,melynek mindig is kihatása volt és lesz az élet minden területére. Nevezhetjük egy nagyszabású, komplex világrendnek, ugyanakkor azt is állíthatjuk, hogy belső ellentmondásai miatt a kezdetektől fogva sebezhető. Legnagyobb hibája kétségtelenül, hogy az előtte létező társadalmi rendszerek ember ember általi kizsákmányolását örökölte, magáévá tette. A kizsákmányolás mérete és módszerei az évtizedek múlásával változtak ugyan, de a lényeg maradt, sőt a mennyiségi és minőségi életszínvonal-különbség a tőke tulajdonosai és a munkát elvégző tömegek között óriási lett.
Nehéz volna kitérni az utóbbi kb. kétszáz év tudományos, technológiai, ipari és más jellegű szellemi, anyagi és gazdasági folyamataira, melyek a rendszert, lényegesen átalakították. Beszélhetnénk a kapitalizmus ellen elindított harcról is, melynek egyik eredménye pl. az egy pár évtizedekig működő „álszocializmus” volt, de a téma ma már nem aktuális, mert a próbálkozás – szerencsére – elbukott, és újraélesztésére jelenleg nincs esély. Azt viszont ki kell hangsúlyozni, hogy a kapitalizmust, mint igazságtalan rendszert, azóta sem sikerült emberivé, mindenki számára elfogadhatóvá tenni. A fent idézett német közgazdász, Streeck véleménye, hogy, a kapitalizmusnak és a demokráciának, a II. világháború árnyékában összehozott házassága, lassan a végéhez közeledik. Így igaz, mert a demokrácia a többség elképzeléseit kellene hogy érvényesítse, a kapitalizmus pedig a tőke diktatúrája, egy olyan rendszer, ahol a termelőeszközök egy – mind kisebb, zsugorodó – kisebbség kezében vannak, a szélesebb népesebb többség pedig a kisebbség meghatározta feltétételek szerint kell éljen. Ami tehát az agyondicsért nyugati demokráciát illeti, évtizedek óta becsapnak minket, illetve becsapjuk saját magunkat.
A kapitalista gazdasági rendszerre legjellemzőbb adat, hogy jelenlegi földi életünkben, a „jóléti társadalomban”, kb. az emberiség 2 százalékának jut a javak fele, a másik felén osztozkodik 98 %, tehát a javak elosztása égbekiáltóan igazságtalan.
A rendszer bírálói rengeteg érvet sorakoztatnak, melyek a rendszert kvázi halálra ítélik. Egyik leghatározottabb és legkarizmatikusabb bírálója, a már említett Immanuel Wallerstein megállapítása szerint, a kapitalista világgazdaság egy állandó válságba került, kezelhetetlen ellentmondásai miatt. A transznacionális világcégek az emberiséget kiszolgáltatták a piac kegyetlen és igazságtalan törvényeinek, ezáltal teljes bizonytalanságot sok helyen tömeges munkanélküliséget, szegénységet teremtettek. A tőkés monopóliumok optimális működési lehetőségeit a nemzetállami politikai struktúrák is támogatják, ezáltal viszont szaporodnak a rendszer és a politika elleni támadások, szervezkedések is. Wallerstein nem tartja kizártnak, hogy a következő egy-két évtizedben elkezdődhet, akár az alternatív külpolitika rendszerek szintjén szervezkedő modellek kiépítése.
Vannak szelídebb hangok is, akik szerint a mai globalizált kapitalizmus, melynek lényege egy nemzetközi, gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális, világszintű integráció, csak működési korrekcióra szorul, jobb, humánus, és emberbaráti feltételeket kell a versenyhez megteremteni.
A korszak válságáról, a kapitalizmus bukásáról vagy esetleges életbemaradásáról, még sok pro és kontra érvet lehetne felsorakoztatni, de úgy érzem, valami nagyon lényeges, valami döntő jelentőségű tényező kimaradt az elemzésből
A mai Európa fiataljai, sőt, visszamenőleg legalább két generáció nem ismeri- hála istennek- a háború szörnyűségeit. Jó ez így, talán ez az Unió legnagyobb vívmánya. Már csak kevesen vagyunk akik, mint gyermekek, „ízelítőt” kaptunk a borzalmakból. A kapitalizmus rossz, de ha kapsz munkát, és tudsz dolgozni, túléled. A diktatúrák szörnyűek, igazságtalanok, vérengzőek, aljasak, de ha hallgatsz, ha meghúzod magad, és tudsz ügyesen bólogatni, ezt is megúszod. A háborút viszont, ha a közepébe kerülsz, és nincs egy pirinyó szerencséd, nem éled túl, elpusztulsz. A háború nem válogat, okos, buta, jó és rossz, gazdag és szegény, mindenki áldozata lehet a háborúnak. És legtöbbször semmiért, mert az ember azért lett a teremtés koronája, mert gondolkozik és tud beszélni. E kettőnek a birtokában, mindent, de mindent meg tud (na) oldani, mindenre találna megoldást. A háború erkölcsi, és ún. jogi igazolhatóságát, történelmünk folyamán évszázadok óta vitatják, sajnos majdnem mindig igazolták ! Még az egyház is, még a nagyeszű filozófusok is. Miért? Nem tudom. Egy dolog azonban biztos, a kapitalizmus a háborúk éltetője, a rendszer szinte követeli a háborúk állandó jelenlétét. És ezért, ha semmi másért nem, buknia kell! Jönnie kell végre valami igazán emberinek, valaminek, ami védi az embert, mert a legnagyobb ajándék, amit az univerzumtól, vagy Istentől kaptunk, az élet. Fegyverrel kiontani egy másik életet, valami haszon, vagy érdek miatt, ez olyan szörnyűséges, amit normális emberi gondolkodás nem tűrhet el. És mégis! A világ fegyveripara az egyik legjobban jövedelmező kapitalista vállalkozás.
Ellentmondásnak tűnik, hogy bár a XX. századhoz viszonyítva, a jelenlegi század békésnek indult, és százalékban és a GDP-kiadásokhoz mérten csökkent a fegyverkezés összege, a tényleges összeget tekintve viszont soha nem költött annyit fegyverekre az emberiség, mint most. A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRi) adatai szerint a tavalyi évben ez kb. 1822 milliárd, tehát közel kétbillió dollárt költöttünk fegyverekre. Ennek a számnak a hátterében az is ott van, hogy a mi, európai fegyvereinkkel gyilkolják egymást a Közel-Keleten és főleg az a tragédia, hogy a világ nagy részén még mindig kimondhatatlan nyomor uralkodik. Hát ezért nem szívlelem a kapitalizmust, és úgy érzem, ennek a korszaknak buknia kell.
Hollai Hehs Ottó, Németország
