Sokak szerint nekünk, erdélyi magyaroknak nincs jogunk véleményt mondani Magyarország ügyeiről.
Mostanában egyre többször olvasom azt is, hogy „legyek inkább hűséges román állampolgár”, és ne szóljak bele a magyar közéletbe.
Érdekes ezt hallani úgy, hogy immár közel 40 éve magyar állampolgár vagyok, a magyar nemzet tagja vagyok, magyar kultúrában élek, magyarul gondolkodom, magyar könyveket olvasok, magyar zenét hallgatok, magyar televíziót nézek, magyar emberek között élem az életemet — még akkor is, ha a nyugdíjas éveimet Erdélyben, a mai Romániában töltöm.
Jó lenne egyszer őszintén felmérni:
– Vajon egy erdélyi magyar többet tud-e Románia vagy Magyarország belpolitikájáról?
– Milyen televíziót néz? Magyart vagy románt?
– Milyen könyvet olvas?
– Milyen nyelvű zenét hallgat?
– Milyen kultúrában él nap mint nap?
– Milyen iskolába adja a gyermekét?
– Milyen ünnepeket tart fontosnak?
– Milyen nyelven álmodik, imádkozik, szeret és gyászol?
És talán azt is meg lehetne kérdezni:
tudják-e azok, akik ma könnyedén ítélkeznek fölöttünk, milyen érzés kisebbségben élni?
Milyen érzés úgy felnőni, hogy a magyarságod miatt másodrendű embernek érzed magad.
Milyen érzés, amikor azért utasítanak el, mert magyar vagy.
Milyen érzés, amikor a történelmedet megkérdőjelezik, a múltadat átírják, vagy amikor olyan emberek szobrai állnak a tereken, akikhez magyar családok fájdalmas emlékeket kötnek.
Mi, erdélyi magyarok nem gyűlöletből beszélünk.
Hanem tapasztalatból.
Történelemből.
Megélt életből.
És attól, hogy a határok megváltoztak körülöttünk, a lelkünk, a nyelvünk, a kultúránk és a nemzeti kötődésünk nem változott meg.
Mi nem „határon túliak” vagyunk lélekben.
Hanem a magyar nemzet részei — ott, ahol a történelem hagyott bennünket.
Ezt nem szégyellni kellene.
Hanem megérteni.
