Franciaország haldoklik.
Haldoklik a puha törvényeitől, gerinctelen elnökeitől, jegyzőként szorgoskodó parlamentjétől, amely a halálhoz való jogot szavazza meg, mert nem tudott okot adni az életre.
Negyven év együttérző újbeszélje az elhagyatottságot „gondoskodásnak”, a fecskendőt „méltóságnak” keresztelte át.
A Köztársaság olyan alaposan dekonstruált mindent, hogy csak romok maradtak.
És ekkor megérkezik egy fehér ruhás férfi.
XIV. Leó visszautasította a Becsületrendet.
Visszautasította az állami díszvacsorát.
Visszautasította, hogy turistát játsszon a Notre-Dame-ban, Macronnal mint önkéntes sekrestyéssel.
Róma tudatta: a vesperás nem államfőknek rendezett idegenvezetés.
A prófétát nem kitüntetni kell: vagy meghallgatják, vagy keresztre feszítik. Nincs harmadik lehetőség.
Nyolcvanezer fiatal áll egy stadionban.
Könnyek között, lángoló lélekkel, imádkozva.
Nyolcvanezer gyerek, akikről a Köztársaság azt hitte, már megnyerte őket a langyos semminek: képernyőkhöz kötöttek, dekonstruáltak, engedelmesek. Ők pedig az ég alatt kiáltják világgá a hitüket.
Isten halálát ki lehet hirdetni körlevelekben és tankönyvekben: elég egyetlen szeptemberi este, hogy a valóság újra torkon ragadjon.
A pápa megszólalt.
Elítélte az előre eltervezett halált, a béranyaságot, a szervkereskedelmet és a genetikai manipulációt. Emlékeztetett rá, hogy az élethez való jog minden más jog alapja, és hogy a barbárság házipapucsban érkezik, amikor az ember értékét társadalmi hasznosságától teszik függővé.
Minden mondata megfellebbezhetetlen ítéletként hullott a korszellemre.
Macron e leplezetlen szavak előtt öregnek tűnt.
Öregnek, mint egy világ, amely minden határt átlépett, de már semmit sem tud építeni.
Öregnek, mint egy tartalom nélküli hatalom, amely a valódi tekintéllyel szembesülve feloldódik a saját ürességében.
Marad az öltöny, a hamis mosoly, a kézfogás a fényképészeknek.
Semmi más.
A progresszivizmus azt hitte, övé a jövő. Nem volt más, mint a materializmus elaggottsága: egy világ utolsó leltára, amely kiárusította az embert, majd csodálkozik, hogy nincs több vevő.
Vissza kell tehát térni.
Visszavonni mindazt, amit az ember ellen tettek.
Hatályon kívül helyezni minden törvényt, amelyet az emberi személy elidegeníthetetlen méltósága ellen hoztak. Nem nosztalgiából, hanem izzó elszántságból. Abból a szent haragból, amely azokat ragadja magával, akik eléggé szeretik a hazájukat ahhoz, hogy ne hagyják öngyilkosságot elkövetni.
Pénteken megérkezett egy fiatalember.
Az öreget ott hagyta a romjai között.
A fiatal hetvenéves, fehér reverendát visel, és Rómából érkezett.
Az öreg negyvennyolc éves, karcsúsított öltönyt hord, és már nem tart sehová
