– Magyarország készül a január 1-jétől esedékes EU-elnökségre. Több kiemelt terület is van, amelyeknek Budapest hangsúlyt adna, ám e percben minket főleg a romaintegrációs program izgat. Mit kell tudnunk ezzel kapcsolatban?
– A Roma Integráció Európai Évtizede 2005–2015 elnevezésű program, amely magyar kezdeményezésre indult, elvileg már 5 éve fut, de ha megnézzük a programmal kapcsolatos nagyszámú elérhető dokumentumot, akkor csupán háttéranyagokat látunk, operacionális stratégiai programnak azonban nyoma sincs. Ideje volna, hogy megélénküljön a munka. A problémafelvetések mellé gyakorlati megoldásokat kellene állítani, ezeknek azonban még a vázlata is hiányzik. A magyar elnökség időszakára hárul a feladat, hogy 2011 első felében egy európai szinten megfelelő, kivitelezhető, hosszú távú, fenntartható romaintegrációs stratégiát dolgozzon ki, illetve kezdje el ennek a megvalósítását. Ez volna a hazai szakpolitika elvárása is.
– Nyilvánvalóan már nem csak hazai gond a cigányok integrációs folyamatával kapcsolatos problématömeg.
– Valóban. Megszületett a felismerés, hogy a romaintegráció nem csak Magyarországon és a kelet-európai államokban halaszthatatlan feladat. Miután ezek az országok az Európai Unió tagjai lettek, szerkezeti és szociális problémáik – bár ez a régi tagállamokat váratlanul érte – uniós szinten is lecsapódnak. Az utóbbi években romákkal kapcsolatban lejátszódott negatív események Francia- és Olaszországban – meg máshol, hiszen forr a katlan Svájcban és Hollandiában is – világossá tették, hogy a problémát európai szinten kell kezelni. Ha nem ez történik, akkor az eddig kizárólag kelet-európai cigányprobléma hamarosan nyugati-európai is lesz, miközben a nyugat-európai tagállamoknak az illegális bevándorlással és következményeivel is küzdeniük kell.
– Olyan elementáris volt ez a felismerés, hogy egyes államok az eddig kötelező, politikailag korrektnek nevezett gondolkodást is félredobták? Olaszország és Franciaország konfliktusba került az unióval és nemzetközi emberi jogi szervezetekkel a cigányokat és táboraikat érintő intézkedéseik miatt.
– Későn jött a felismerés. Dél-Európa minden uniós országa szenved az illegális bevándorlástól, de a legfejlettebbek is számos nehézséggel küszködnek, hiszen a korábban munkaerőként legálisan bevándoroltak mára letelepedtek, de elfogyott a munka, miközben újabb és újabb, de egyre alacsonyabban képzett csoportok kéredzkednek befelé. Sokuk kulturális okokból sem képes, vagy nem akar integrálódni, még a második generációban sem, de él, sőt visszaél a szociális juttatásokkal. Nyugat-Európa lassan kiábrándul a multikulturális társadalom eszméjéből, legalábbis annak dogmatikus változatából, amely nem engedte megfogalmazni a valós feszültségeket. Ez a kijózanodás bár elkésett, mégiscsak jó hír: megkezdődött a feladatok és megoldások újragondolása. Ez azonban nem jelenti azt, hogy – ahogy az előbb említett országok tették – átléphetők volnának az emberi jogi korlátok. A probléma kezelése egyik esetben sem volt korrekt. Miközben folyik a vita a kritikák megalapozottságáról és a feladatokról, a legfontosabb az a felismerés, hogy valóságosan létező problémáról van szó, amelyre valóságos megoldást kell találni, és a problémákat, köztük a romák integrációját lehetőleg keletkezésük helyén kell megoldani. Ezért is nehezedik egyfajta nyomás a régi tagállamok részéről az új kelet-európai tagokra a cigánykérdés megoldása kapcsán.
A magyar kezdeményezés abból indul ki, hogy a helyzetet a régi tagállamok pontosan megértették, de ez csak remény. Most, hogy Magyarország adja a következő uniós elnökséget, esély van arra, hogy a magyar és az összeurópai problématudatosság összeér, de a legfontosabb kérdés a finanszírozás. A lépéskényszerrel kapcsolatos felismerés pénzügyi környezete a válság miatt kedvezőtlen, jóllehet az integrációval kapcsolatos feladatok rendszere és összetettsége az innovatív megoldásokon túl jelentős anyagi beruházást is igényel.
– Hazánk évtizedek óta küzd azért, hogy elősegítse a cigányok integrációját. Milyen magyar tapasztalok állnak rendelkezésre, amelyeket át tudunk adni az elnökség ideje alatt és be tudunk emelni az uniós romastratégiába?
– Európai szintű, hosszú távon fenntartható, megvalósítható és hatékony operatív stratégiára van szükség, amely túlmutat a deklarációk és a konferenciatermek szintjén. A romákkal kapcsolatos probléma összeurópai, így a megoldásnak is annak kell lennie. Magyarországot több száz éves tapasztalata predesztinálja arra, hogy vezető szerepet játsszék a romaintegrációs munkában. Ennek a tapasztalattömegnek vannak pozitív és negatív aspektusai is: az integrációnak voltak és vannak eredményei, de jelentős kudarcai is.
– Melyek ezek? A nyilvánosságban főleg a kedvezőtlen tapasztalatok jelennek meg.
– Történelmi tapasztalataink szerint az integráció távolról sem kilátástalan, bár nagyon magas absztrakciós szintről nézve annak tűnhet. A Mária Terézia időszakától máig meg-megújuló integrációs nekirugaszkodásoknak köszönhetően jelentős cigány tömegek illeszkedtek be a társadalmi munkamegosztásba, majd váltottak identitást is, úgyhogy már nem azonosíthatók „integrált” cigányokként: asszimilálódtak. A kommunista időszakban lezajlott integráció eredményeként a cigányság szociális tekintetben igen differenciált, etnikai tekintetben viszont egységesedő csoporttá, lassanként nemzetiséggé vált. Akkor zajlott le az a hétmérföldes verébugrás, amelynek során a cigányok, ha csak időlegesen is, beilleszkedtek a modern ipari termelés ritmusába. Ez – belülről nézve – hétmérföldes ugrás volt az előző nemzedék életviszonyaihoz képest, de figyelembe véve az ezzel járó feszültségeket és a változás lassú ütemét, csak verébugrásnak látszott a többségi társadalom szemszögéből. Gyökereiben akkor jött létre az a réteg – vállalkozók, humán értelmiségiek, szociális területeken dolgozó szakképzettek, nemzetiségi politikusok stb. –, akiket ma integrált vagy integrálódóban lévő cigányoknak látunk.
A tömeges integrálatlanság mögött is dinamikus mozgások működtek. Hogy csak néhány mozzanatot említsek: az ország a 19. század második feléig intenzív cigánybevándorlási célterület volt; a mélyszegénységben élő magyarok nagy számban asszimilálódtak a cigányságba; a gazdasági rendszerváltás pedig az integrálódók legnagyobb részét visszalökte a putrik világába… A rendelkezésre álló tapasztalatok elvileg tehát az integráció ügyének erőteljes képviseletére sarkallhatják Magyarországot, de tudni kell, hogy hazánk a rendszerváltás óta nagyon rosszul sáfárkodott mind a tapasztalataival, mind a cél érdekében mozgósítható szellemi és anyagi erőforrásaival.
– Rendszerhibáról vagy politikai hibáról van szó?
– Mindkettőről. A probléma körül kialakított eszmevilág, finanszírozási és igazgatási rendszer nem előre, hanem hátra mozdította az integrációt, azt viszont igen hatékonyan. A roma értelmiség erősen átpolitizálódott, érdekcsoportokhoz csatlakozott, belharcokba bonyolódott, ideológiai tévutakon bolyongott, zsákutcákban vergődött. Miközben egyes megélhetési polgárjogi harcosok konfliktusokat gyártottak és rasszistának gyalázták a többségi társadalmat, a rászorulók családostul belecsúsztak az afrikai szegénységbe. Az integráció körül bábáskodó számos civil szervezet politikai csoportok klienseként tevékenykedett, a nekik juttatott források nem támogatásra szoruló csoportokat, hanem az integráció ügyétől idegen célokat, egyéni és csoportérdekeket szolgáltak. Ezek a források egy olyan réteget gazdagítottak, amely – sikeres lévén – erre nem volt rászorulva. A kormányszinten tervezett és irányított munkaügyi és segélyezési rendszer is számos negatív kísérőjelenséget, az integráció ellen ható mozzanatot mutatott fel, csakúgy, mint a szemellenzős oktatási koncepciók. A téves koncepciók és az ezek propagálására, kivitelezésére létrehozott szervezetek igen sok kárt okoztak és élezték a cigányok és a többségiek közötti ellentéteket.
– Rögtön egy példa: nemrégen Mohácsi Viktória az Egyesült Államokban járt, és egészen elképesztő vádakat fogalmazott meg Magyarországgal szemben.
– Nem tisztem, hogy jelentőségükben megkérdőjelezhető egyéni megszólalásokat bíráljak, de általánosságban elmondható, hogy a külhoni médiákban rendkívül negatív kép rajzolódik ki Magyarországról, nyugat-európai újságírók azzal az elképzeléssel érkeznek hozzánk, hogy – nem viccelek – itt élőben tanulmányozhatják a grasszáló fasizmust. Ezt az elképzelést sajnos hazai nyilatkozók is igyekeznek táplálni, de számos tényszerű jelenség is közrejátszott benne: a 2006 utáni időszak példátlan jogsértései, ezekre válaszul a szélsőjobboldal erősödése, a cigányok ellen elkövetett gyilkosságsorozat stb. Ilyen háttér előtt nehéz elmagyarázni, hogy Magyarország jogállam, ahol az emberi és kisebbségi jogok rendelkezésre állnak, ezekhez nem kell kivívni, de folyamatosan és következetesen biztosítani kell a jogokhoz való hozzáférést. Tehát nem jogszerző, hanem jogvédő tevékenységre van szükség.
– A romák integrációja olyan probléma, amely nem oldható meg és kezelhető egyik napról a másikra, ugyanakkor látszik, hogy a Balog Zoltán vezette államtitkárság nem sepri a bajokat a szőnyeg alá, hanem a megoldásokat keresi.
– Ahhoz, hogy európai szinten sikeres romastratégia jöhessen létre, és ebben Magyarország érdemei szerint programadó szerepet játszhasson, elsősorban idehaza kell működő stratégiai koncepciót tervezni, építeni és működtetni. Ehhez a korábbi tapasztalatokat is felhasználó, de vadonatúj eszköz- és intézményrendszerre van szükség. Elsősorban ezt kell a politika alakítóinak megértetnie.
– Ezzel elérkeztünk az Ön által korábban másutt többször emlegetett megaprojekthez.
– Igen, átfogó, minden részletkérdésre kiterjedő, több nemzedéken átívelő megaprojekt kell. Nem lehet megelégedni papírra vetett tervezetekkel, kívánságlistákkal. Szigorúan centralizált, központi, állami szintről vezérelt folyamatokra, társadalmi szervezőmunkára van szükség. Ehhez megfelelően képzett, céltudatos szakemberek és célfinanszírozás szükséges. A jelenlegi pályázati rendszereken alapuló finanszírozás, amelyben az egyes pályázók keresnek maguknak feladatot, nem folytatható. Olyan rendszer kell, amely meghatározza a feladatokat, és a feladathoz találja meg a megfelelő embereket, akiket eredményesség függvényében, elszámoltatható módon honorál. Az integráció feladata független intézményi és irányítási szerkezeteket követel, amelyek lenyúlnak a települési önkormányzatokig, a rászorulók által lakott lakónegyedekig, sőt az ott lakó családokig. Ha ez nem valósul meg, akkor nem lesz sikeres az integráció. Mindebben persze fontos szerepe lehet a civil szervezeteknek. Prognosztizálható, hogy lesznek érdekcsoportok, amelyek komoly ellenállást fejtenek majd ki, hiszen eddigi formájukban rájuk egy ilyen új szerkezetben elvileg nincsen szükség, de számukra is fel kell kínálni a hasznos munka lehetőségét.
– Itt megint arról van szó, hogy az államnak, a társadalomnak milyen feladatai vannak a romák integrációjával kapcsolatban. Adódik a kérdés: magának a cigány kisebbségnek mit kellene tennie a saját felemelkedése érdekében?
– A társadalmi integráció – most a cigányok integrációjáról beszélek – egy tájékozott és képzett miniszteri rangú államtitkár kezében van, aki személyében egészen biztosan tudatában van a probléma súlyának. Kérdés, hogy a szükséges, történelmi súlyú politikai döntéseket más érdekek ellenében mennyiben tudja érvényesíteni. Magyarországon minden szinten súlyos pusztítást végzett a gazdasági és társadalmi rendszerváltás egésze, benne az utóbbi évek elhibázott politikája és a jelenlegi válság is. A társadalmi következmények számszerűen mérhetők.
A leszakadó rétegek integrációjához szükséges szolidaritás, támogató közhangulat fogyóban van. A polgárok – a véleményformáló középosztályi polgárok is – türelmetlenné váltak, húsz év ideológiai papolása után határozott kormányzati lépéseket és eredményeket várnak. Másrészt elvárják, hogy az érintett társadalmi csoportok, köztük a többszörösen hátrányos helyzetű cigány csoportok, a társadalom egészére kiterjedő öngondoskodás szellemében maguk is önállóan akarjanak tenni saját boldogulásukért, és ne csak a többségi társadalom segítő (segélyező) kezére várjanak. Ehhez azonban előbb helyzetbe kell hozni őket, mivel egyfelől önmaguktól már képtelenek a kezdeményezésre, másfelől egy megmerevedett társadalmi-gazdasági környezet veszi körül őket, amelyben elbuknak a legjobb kezdeményezések is.
– Ön türelmetlenséget említ. Érdemes megnézni az interneten az önmagukat „rajoknak” nevező cigány fiatalok fotóit. Olykor ökölbe szorított kezükben kardok és más harceszközök láthatók, szövegeik pedig bátran nevezhetők rasszistának.
– Ez nem meglepő. Tévhit, hogy csak a többségi társadalom tagjai lehetnek rasszisták. Jóllehet a sajtó elsősorban a cigányellenes közhangulatról és egyes politikai csoportok cigányellenes megnyilvánulásairól beszél, tudatosítani kell, hogy a cigányság egyes köreiben is megjelentek etnocentrikus, hovatovább rasszista színezetű csoportok és indulatok. A világhálón is, meg az úgynevezett „magas kultúra” művelői körében is találunk magyarellenes kirohanásokat. Ezek némelyike kimeríti a közösség elleni uszítás fogalmát. Az utóbbi évek fejleményeit figyelve egyre többször fordul elő, hogy cigányok válnak rasszista indíttatású bűncselekmény felbujtóivá vagy elkövetőivé. Ha azt látjuk, hogy Magyarországon az etnikai konfliktusok kiéleződtek, az még inkább az integráció szükségszerűségét húzza alá, hiszen minél szélesebb integrációs felületeket és felemelkedési utakat kínál egy társadalom, annál kisebbek bármiféle agresszív ellentársadalom, szélsőséges ideológiai és uszító szubkultúra esélyei.
– Soros György milliárdos nem is olyan régen Magyarországon járt és az úgynevezett harlemi programmal kereste meg a kormányt. Ez a típusú gondoskodás, integrációs modell hozzáilleszthető-e a magyar vagy az európai sajátosságokhoz?
– Minden építő kezdeményezésre oda kell figyelni, az ilyen programok esetében mégis sok a kérdőjel, hiszen ezeket nem lehet minden további nélkül egyik helyről a másikra átültetni. Bár az USA színes bőrű és Magyarország cigány lakosságának integrációs problémái igen hasonlónak látszanak, mégis merőben mások a társadalmi viszonyok, egyáltalán nem biztos, hogy a meglévő kulturális, szellemi, lelki előfeltételek egybevágnak az ottaniakkal. Míg ott a legtöbb probléma nagyvárosi környezetben mutatkozik, Magyarországon a gondok a városoktól távoli kistérségekben a legsúlyosabbak. A szegénység minősége sem ugyanolyan. A Harlem-program csupán egyetlen nagyváros egyetlen lakónegyedében sikeres lokális projekt. Magyarországon nem ilyen, hanem egységes vezérelvekre és szervezeti elemekre felépített, átfogó országos esélykiegyenlítő pedagógiai és iskoláztatási program kell. Nekünk nincs időnk kísérletezgetni.
– Pedig az oktatásban való részvétel kulcsfontosságú az integráció szempontjából. Milyen irányba kellene még elindulni?
– Azok a nemzedékek, amelyek már kikerültek az iskoláztatás időszakából és mára nyilvánvalóan elveszítették szakmai ismereteik jelentős részét is, már nem terelhetők vissza az oktatási rendszerbe. Számukra másodlagos, szociális munkaerőpiacot, helyesebben szólva munkaerő-irányítási és gazdálkodási rendszert kell létrehozni. Vagy a munkát kell elvinni hozzájuk, vagy őket kell odavinni a munkához. A helyi szervezésű közmunkák nem hatékonyak, azonban vannak még az árvízvédelmen kívül is olyan területek, amelyek képesek lennének felszívni a képzetlen munkaerőt, hiszen a hazai 30 százalékkal szemben Nyugat-Európában a képzetlenek átlag 70 százaléka dolgozik. Ezeket a foglalkoztatási lehetőségeket meg kell találni, a ma feketemunkaként kriminalizált munkavégzést pedig ki kell fehéríteni úgy, hogy ellenőrizhetővé váljék, a munkavállaló védelmet élvezzen, de mindez ne járjon jelentős adó- és járulékfizetési kötelezettséggel. Az embereket a megélhetéshez elegendő munkajövedelemhez kell juttatni, és az is elvárható, hogy erre a rendszerre alapozva megfelelő egészségbiztosítással rendelkezzenek, és nyugdíjat is kapjanak, amikor befejezik életük aktív időszakát.
– Azért ezeknek a rétegeknek más problémáik is vannak, nem csak a munkanélküliség és az azzal kapcsolatos problématömeg.
– De mennyi! Például meg kell őket szabadítani a bűnözés fenyegetésétől is. Társadalmunk jelentős része azt hiszi, hogy csak az etnikumok között léteznek bűncselekmények, az elkövetők többnyire cigányok, a sértettek pedig a többségi társadalomhoz tartoznak. Ez azonban féligazság, a valóság más. Különösen a halmozottan hátrányos, leszegényedett közösségekben az elkövetők és az áldozatok egyaránt cigányok, csak számos okból igen alacsony a feljelentési hajlandóság és a cigány bűnelkövető cigány áldozata ritkán lesz médiaszenzáció. Ezért intenzív bűnmegelőzésre volna szükség. Első lépésként megnyugtató, hogy újra lesznek körzeti megbízottak, de hosszabb távon a bűnmegelőzésnek is egy átfogó integrációs projektbe kell majd beágyazódnia.
2009. március
Lippai Roland
Vajon miért pont a cigányság egy része tűnik integrálatlannak, alulcivilizáltnak, amely nehezen illeszkedik be az iskola és más intézmények struktúráiba? Többek között erről is beszélt az MNO-nak Póczik Szilveszter. Az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa úgy látja: a romák peremhelyzetének elsődleges oka nem a többségi társadalom kirekesztő magaratása. Az állítólag integrációra költött pénzek valójában semmilyen területen nem hoztak előrelépést, a problémák pedig az iskolákban ütköznek ki talán a legjobban – fogalmaz Póczik, aki szerint egy államilag ellenőrzött, több nemzedéken áthúzódó társadalmi megaprojektre lenne szükség. A cigányság jelentős részének történelmileg hagyományozódott megélhetési kultúrájában jelen vannak olyan meghatározó elemek, amelyek nem illeszkednek a többségi társadalom szintén történelmi gyökerű termelési és fogyasztási kultúrájába, és akadályozzák a cigányság integrációját, modernizációját – magyarázta az MNO-nak Póczik Szilveszter. Az Országos Kriminológiai Intézet (OKRI) tudományos főmunkatársa emlékeztetett arra, hogy ezek a többségi társadalommal konfliktusokat gerjesztő problémák már a 15. században Európába érkező cigányok esetében is fennálltak, s ahogy akkor, úgy napjainkban is „lehetetlenné, vagy legalábbis igen nehézzé teszik a cigányság beilleszkedését”.
A neves szakember úgy látja: egzakt módon meg kellene határozni, hogy a romák anyagi kultúrájában, megélhetési módjában hol, milyen módon vannak kódolva a beilleszkedést gátló, a periférikus szegénységkultúrát áthagyományozó mozzanatok. Póczik ugyanis nem osztja azt a nézetet, hogy a cigányság problémája elsődlegesen polgárjogi probléma volna, vagy leegyszerűsíthető lenne a migrációval gyakran fellépő időleges társadalmi megrekedés helyzetére, ahogy azt egyes nyugat-európai vagy amerikai bevándorló csoportok esetében ismerjük.
A cigányság peremhelyzetének elsődleges oka nem a többségi társadalom kirekesztő magatartása – mondja a szakember. A kirekesztés legfeljebb olyan elsődleges következmény, amely utóbb okként is megjelenik és visszahat. Ha a halmozott hátrányok mögött a többség kisebbségellenes, előítéletes, kiközösítő hajlandósága állna – folytatja az OKRI főmunkatársa –, akkor hogyan lehetséges, hogy ez a többi magyarországi etnikum esetében nem érvényesül? Vajon miért pont a cigányság egy része tűnik integrálatlannak, alulcivilizáltnak, amely nehezen illeszkedik be az iskola és más intézmények struktúráiba? – fűzi tovább a kutató, aki szerint nemcsak a többségi társadalom felelősségét kellene boncolgatni, hanem fel kell tenni azt a kérdést is, hogy „hol vannak azok a felszedetlen horgonyok, amelyek leláncolják ezt a hajót”. A cigányság integrációs nehézségei mindenütt jelen vannak ma is Európában, és azonosak a kelet-európai cigányok hasonló problémáival, de népességük csekély száma miatt kevésbé kerülnek a figyelem középpontjába. Hiszen Franciaországban vagy Németországban a néhány ezres vagy tízezres cigány közösség problémái nem keltenek akkora feltűnést, mint a legalább félmilliós cigány kisebbséggel kapcsolatos gondok és feladatok idehaza. Nyugat-Európában inkább a bevándorlók keltenek félelmet a többségi társadalomban, míg a korábban is befogadó és elfogadó kelet-európai térségben a romák miatt alakult ki feszültség.
„Lehet ismételgetni, hogy a magyarok kirekesztőek, hovatovább rasszisták, de akkor Kelet-Európa egész népessége is az?” – teszi fel a kérdést a főmunkatárs. Ha például Lengyelországban az ottani ukrán vagy idehaza a horvát kisebbség szociális mutatói tekintetében belesimul a többségi társadalom egészébe, akkor lehetséges – folytatja Póczik –, hogy a probléma gyökerét nem a többségi társadalom előítéletességében kellene keresni.
Semmilyen társadalmi stratégia nem készült
Arra a felvetésre, miszerint manapság nehéz erről a problémáról egyenesen, a megbélyegzés veszélye nélkül beszélni, a kutató azt válaszolta, „nem csak politikailag kell korrektnek lenni, hanem általában kell tisztességesnek lenni, kutatóként, társadalompolitikusként, mindenkinek a maga szakterületén”. Ugyanakkor nem tartja „megbocsáthatatlan hibának” azt sem, ha a diskurzus időnként átlépi a politikailag korrekt fogalomhasználat kereteit, ha ez a beszéd különben egyenes, világos és jó szándékú – teszi hozzá.
A cigány társadalom ma sokkal rosszabb helyzetben van, mint két évtizeddel ezelőtt, ugyanis a rendszerváltás után, ahogy összességében a társadalmunk egészével kapcsolatban sem, úgy a romák társadalmi integrációjáról sem készült semmilyen társadalmi stratégia – hívja fel a figyelmet a kutató. Póczik Szilveszter úgy látja, a kádári időszak diktatórikus, politikailag visszataszító viszonyai ellenére születtek bizonyos társadalmi eredmények. A hatvanas évektől megindult a cigányság lassú, kis lépésekkel történő integrációja a munkaerőpiacra, illetve az iskoláztatásba. A bányákban, nagyiparban és építőiparban foglalkoztatott cigány emberek már munkajövedelemből éltek, gyerekeik többsége rendszeresen járt iskolába. „Kétségkívül szerepet játszott ebben a kényszer is, hiszen ez a paternalista, diktatórikus integráció nagyon erős politikai és társadalmi ellenőrzés mellett ment végbe.”
Gyötrelmes időszak, hatalmas előrelépés
Az ellenőrző hálózat részét képezte az erős közbiztonsági, rendőri figyelem, de szerepet játszottak benne a munkatársak, brigádvezetők, pedagógusok, iskolaigazgatók, gyermek- és ifjúságvédelmi szakemberek és mások – sorolja Póczik. Gyötrelmes időszak volt: „a cigányság számára részben óriási megrázkódtatás”, hiszen több évszázad után kényszerű okokból életformát kellett váltaniuk, de hatalmas előrelépés is, amit az egészségügyi és lakásviszonyok javulása is jelzett. Megindult a putritelepek felszámolása, támogatásból és állami kölcsönből elfogadhatóbb lakások épültek. Azonban az, ami alulról hétmérföldes lépésnek látszott, felülről, a többségi társadalom általános szintjéről nézve csak verébugrás volt – fejti ki a szakember, s mint folytatja, a romák a többségi társadalom egészéhez viszonyítva továbbra is súlyosan alulképzett, munkavállalóként csak korlátozott körben alkalmazható, rizikós csoportnak számítottak, amely első áldozatává vált a gazdasági rendszerváltás keretében lezajlott munkaerőpiaci változásoknak.
A rendszerváltás óta elköltött pénzekkel kapcsolatban Póczik úgy vélekedett, nem az a kérdés, összegszerűségében mennyi jut vagy jutott integrációra, hanem hogy a forrásokat valójában mire költötték, azok hogyan hasznosultak, hiszen az ördög a részletekben rejtőzik. Úgy látja, az állítólag integrációs célokra költött pénzek valójában semmilyen területen nem hoztak előrelépést. A magyar társadalom látszólag sok pénzt fektetett az integrációba, „a valóságban azonban részben a források elvonása, részben pedig eltékozlása folyt”. Hiába az integráció ügye körül bábáskodó számtalan civil szervezet, ha nem képesek hatékonyan tenni a beilleszkedés elősegítéséért – állítja a kriminológus – „…lehet, hogy sok pénzt elköltöttek, de az eredmény nulla”.
A probléma megoldásához egy általános társadalmi reorganizáció keretébe ágyazott, államilag szervezett, irányított, ellenőrzött és több nemzedékre előre tervezett társadalmi megaprojektre lenne szükség – jelentette ki Póczik Szilveszter.
Az országos szinten folyó politikai folyamatokról nem lehet teljesen leválasztani a cigányság problémáit. A rendszerváltás időszakának központi kérdése az volt, és az ma is, kik fognak diszponálni a társadalom anyagi, pénzügyi erőforrásai felett. Póczik szerint a politikai osztállyal „többé-kevésbé összefonódott hazai és nemzetközi nagytőkés csoportok elsődleges törekvése az volt, hogy kivonják a forrásokat az államból, a nagy társadalmi ellátórendszerekből és a polgárok pénztárcájából is”. Azokról a forrásokról van szó a szakember szerint, „amelyeket a rendszerváltás során a jogosan elvárható társadalmi reorganizációra, innovációra kellett volna fordítani”. Ez áll a roma társadalom integrációjára vonatkozó forrásokra is – mondta a kriminológus.
Nem lehet beszélni a problémákról
Szerinte a Kádár-rendszer idején kis lépésekkel megkezdett integráció folytatása, a demokratikus viszonyokhoz történő hozzáillesztése helyett a politikai világ olyan légkört teremtett, „amely alapjában teszi lehetetlenné a problémáról folytatott egyenes, világos, tartalmas beszédet”. A szakmai diskurzus helyét átvették a két nagy politikai vonulat ideológiai hívószavai mentén zsákutcássá, rövidzárlatossá vált narratívák. Az egyik narratíva szerint a többségi társadalom kirekesztő, előítéletes, rasszista, horribile dictu fasiszta: kirekeszti a romákat a társadalmi integráció lehetőségéből. A másik oldal logikája szerint a cigány kisebbség kvázi egyenlő a bűnözői szubkultúrával. Póczik szerint értelmetlen mindkét nézőpont. Egyrészt semmi sem bizonyítja a többségi társadalom rasszizmusát, másrészt a cigány kisebbség és a bűnelkövetés között nem konstruálható egyenes összefüggés. Utóbbi tekintetében elegendő kutatási anyag híján egyébként is homályos a kép – hívja fel a figyelmet.
„Az egymással semmilyen beszélő viszonyban nem lévő közbeszédbéli szélsőség képviselői viaskodnak, vádaskodnak, egymásra lőnek a lövészárkokból.” Ez kiválóan meg is felel azoknak az erőknek, amelyek a társadalmi feszültség fenntartásában, sőt fokozásában, és nem megoldásában érdekeltek. Az ilyen ideológiai bozótharcok szépen elpalástolják a valódi és lényeges társadalmi folyamatokat, meg persze a valódi kérdéseket is. A cigányság tekintetében a valódi kérdés az, „miért pont a cigányság az a közösség, amely halmozott társadalmi hátrányokkal, integrációs nehézségekkel küzd”. Amíg az alapvető általános és egyedi kérdéseket nem tudjuk helyesen, vagy nem akarjuk őszintén megválaszolni, nem leszünk képesek épkézláb társadalompolitikai koncepciók kidolgozására sem, nem hogy eredményes, hatékony intézkedésekre – fejtette ki Póczik Szilveszter.
Veszélyes terep: az iskola
Az integrációs problémák talán az iskolában ütköznek ki a legélesebben, a feszültség és az abból adódó konfliktusok nyíltak, olykor életveszélyesek. A magyar szülők nem a roma gyerekek sötétebb bőrszíne miatt viszik el gyerekeiket másik oktatási intézménybe – állítja a szakember. A rendkívül hátrányos életkörülmények között élő cigány gyermekek 6-7 éves korukra nincsenek felkészülve arra, hogy megfeleljenek azoknak az iskolai elvárásoknak, amelyeknek a többségi társadalom gyermekeinek átlaga képes eleget tenni. Súlyos, gyakran születéskori fogyatékosságnak látszó neveltetésbeli, kulturális, viselkedésbeli hátrányokkal indulnak, családi hátterük pedig alkalmatlan ezek leküzdésére. Így pályafutásuk nem is lehet más, csak kilátástalan küszködés és kudarcsorozat az átlagos képességű gyerekek oktatására kialakított átlagos iskolában – emeli ki a kriminológus. Ennek logikus következménye, hogy az iskolai agresszív cselekmények elkövetői javarészt cigány gyermekek vagy frusztrált szüleik – teszi hozzá Póczik.
Nem az etnikai, hanem a szociális minőség elől menekíti a szülő a gyerekét
Az olyan iskolákban, ahol nagy számban vannak jelen halmozott hátrányokkal küzdő, „veszélyeztetett” gyerekek, romlik az oktatás-nevelés minősége, a – gyakran kilátástalan – felzárkóztatás lehetetlenné teszi a tehetséggondozást, a pedagógusoknak inzultusokkal kell szembenézniük. A többségi szülő félti a gyerekét attól, hogy „bántalmazzák, cigány társainak nyomorúságos, piszkos otthoni környezetéből eredő fertőzést kap el, vagy ’csak’ hátráltatják a fejlődésben”. Vagyis a társadalmi többséghez tartozó szülő nem az etnikai, hanem a szociális minőség és az ahhoz kapcsolódó kockázatok elől menekíti gyermekét másik iskolába, ha teheti. Egyéni szempontjait mérlegelve azt kell, hogy mondjuk: nagyon is felelősségteljesen, gyermekei érdekeit szem előtt tartva jár el – állítja Póczik.
A kriminológus beszélt arról is, hogy a szegregált iskola általában nem úgy jön létre, hogy oda be- vagy kirekesztik a cigány származású gyerekeket – persze ilyen is előfordult már –, hanem a többségi társadalom gyermekei szivárognak el ígéretesebb, kedvezőbb helyzetű intézményekbe, még ha vállalni kell is a fárasztó utazást egy másik településre. A kutató azonban hozzáteszi: vannak a cigányságnak igen sikeres csoportjai, rétegei is, amelyek számára a többségi társadalommal való együttélés nem okoz nehézséget, amelyek tudnak élni esélyeikkel és lehetőségeikkel, kivételesen tehetséges gyermekeik nem ritkán „olyan karriert futnak be, amelyre a többségi társadalomban is ritkán van példa”.
