2016.01.02.
Miklós Dezső „román” tanító bácsi: magyar nyelvtanulásra órák után sincs igény (A szerző felvételei)
Az adventi várakozás az egykori Kis-Küküllő vármegyei, mára mindössze kétszázhúsz magyar által lakott Magyarbényén hatványozottan fontosabbnak tűnik, mint sok más településen. A gyerekek, különösképpen a fiúk, nem csak az angyaljárásig számolják a napokat, tanító bácsijukkal együtt izgatottan várják a kántálás pillanatát. Egy olyan kántálásét, amely a maga keresztény értékében pont olyan fölemelő, mint maga az ünnep, amelyhez kötődik. Egy kicsit azonban mégis más.
Órák alatt az iskola földszinti folyosóján szemlélődve és a magyar tanító bácsi osztályát keresve, kedves kis karácsonyi dalra figyelünk fel. Lépünk még egy párat, s most már jól halljuk, amint az egyik teremből csengő hangon szűrődnek ki a Betlehembe tartó pásztorokról és a Kisjézusról szóló énekek. Kopogunk és a választ meg sem várva, belépünk abba az osztályba, amelyet éppen kerestünk. A teremben több osztálynyi kis elemis összezsúfolódva zengi a táblára, krétával felírt dalt.
A „vegyes kórus” egy pillanatra megáll, elhallgat és illemtudóan fogadja a köszönésünket, majd Miklós Dezső tanító bácsi intésére ismét rázendít. Több osztálynyi elemista tömörül az amúgy tágas, szépen berendezett teremben, ahol a gyerkőcök sokadszorra ismételhetik az éneket, mert valamennyien csodálatosan fújják. A „karmester” nyugodtan megengedheti magának, hogy félrevonuljon, és a terem sarkából, halkan, a velem tartó tiszteletessel együtt bemutassa „kórustagjait”: az első padban, egymás mellett, Ildikó és Robika ül, valamivel hátrébb Stefánia, leghátul, a fogas előtt meg Ervin. Karácsonyi dalukkal mindannyian a nagy kultúrotthonban sorra kerülő, immár évek óta hagyományosnak számító községi kántáló versenyre készülnek.
Ez rendkívül fontos esemény lehet a magyarbényei gyermekek életében, gondolom magamban, másként az iskolai folyosó falán nem foglalna akkora helyet az a pannó, melynek képei egy régebbi kántáló fesztiválon készültek. „Az is nagyon fontos!” – erősíti meg bólogatások közepette Dezső tanító bácsi, akinek beintésére a kicsik ismét rázendítenek. De nem a Csendes éjt vagy az Adjon Isten, Jézusunk, Jézusunk!-at énekelik és nem is a Pásztorok, pásztorokat. „Astăzi s-a născut Hristos…” – kezdenek bele a csöppségek. Közöttük Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin. A kis magyar gyermekek éppen olyan lelkesen és átéléssel énekelik a karácsonyi dalt, mint román pajtásaik. Számukra a kolindálás jelenti a kántálást, és – a folyosói képek tanúsága szerint – a román népviselet a karácsonyi ünnepi öltözetet.
Kényelmetlen az anyanyelvért buszozni
Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin – magyar szülők magyar gyermekei, akiket magyar tanító bácsi tanít a református egyház telkére épült magyarbényei iskolában. Egy olyan faluban, ahol a hetvenes években újraindult anyanyelvű oktatásnak valamikor a nyolcvanas esztendőkben „kántálták el” a nótáját. Pedig akkoriban még lett volna ki fenntartsa a magyar tagozatot, de a szülők sorra íratták át csemetéiket az állítólagosan jobb érvényesülést biztosító román osztályokba. Amikor szóba kerül az anyanyelvű oktatás felszámolása, a faluban egyesek ma is ujjal mutogatnak egymásra, azt hánytorgatva, hogy „bezzeg, ha te nem veszed ki a három gyerekedet…”. Tény, hogy még jó ideig lehetett volna húzni-nyúzni a magyar tagozat fenntartását, ám a jelenlegi demográfiai mutatók ma már semmiként nem tennék lehetővé annak működtetését.
Ott van viszont a magyar többségű szomszéd falu, Bethlenszentmiklós, ahova mindössze hat kilométeres aszfaltozott út és ingyenes iskolabusz vezet, a lehetőséggel mégis csak egyetlen házaspár él: a református pap és pedagógus felesége, akik el nem tudnák képzelni azt, ami híveik számára a lehető legtermészetesebb – hogy gyermekeik ne anyanyelvükön tanuljanak. Az elmúlt években a faluból még ingázott egy elemis kislány, de szülei jobbnak látták gyereküket megkímélni a napi kétszer tízperces buszozástól. A helyi szülők mindegyre azon lovagolnak, hogy ha magyar iskolába jár a csemetéjük, egyik nyelvet sem tanulja meg becsületesen. Holott azok, akik legalább az elemit magyar tagozaton járták, és ötödik osztálytól hazajöttek román tagozatra, nemcsak kiváló tanulókká váltak az új környezetben, de jól beszélik mindkét nyelvet, feltalálják magukat, kreatívak.
Magyar tanító bácsi – románul
Miklós Dezső Székelyudvarhelyen végezte a tanítóképzőt, de olyan jól elsajátította a román nyelvet, hogy a katonaságban a tisztek arra fogadtak, hogy csak a neve szerint tűnik „bozgornak”, de egy árva kukkot nem tud magyarul. Akkor döbbentek le, amikor elébe tették a párt magyar nyelvű szócsövét, az Előrét, hogy olvasson. Ekkor derült ki, hogy nem csak a betűket ismeri, a mondatokat folyékonyan olvassa és a szöveget tökéletesen érti. „Az egyik tiszt egy láda sört és egy láda konyakot veszített miattam, mert ő meg volt győződve, hogy román vagyok, olyan jól és akcentus nélkül beszéltem a nyelvet” – eleveníti fel katonaéveit a lassacskán a nyugdíjkorhatár felé araszoló pedagógus.
Mielőtt szülőfaluja román iskolájába került volna, Miklós Dezsőnek megadatott, hogy anyanyelvén is oktasson a Hargita megyei román többségű Bélboron, majd a színmagyar Szentegyházán, legvégül pedig a Fehér megyei Boldogfalván. Kérdem, hogy ezek után nem volt-e furcsa az átállás, de válaszából kiderül, hogy csak az első egy-két hónap tűnt nehezebbnek. A pályafutása harminchatodik iskolai évét taposó pedagógusnak ma már oly természetes, hogy irodalomórán csak Creangãt és Eminescut tanítja, földrajzórán pedig a falut átszelő Kis-Küküllőt Târnava Micãnek nevezi, hogy – mint mondja – sokszor azon veszi észre magát, hogy magyar tanítványaival a szünetben is románul beszél.
Ami talán nem is csoda, ha azt vesszük alapul, hogy Ildikó és Robika, a két padtárs egymással is románul társalog. „Mondtam a szülőknek, hogy órák után szívesen tartanék magyarórát, de eddig senki nem jelezte, hogy gyermeke számára igényelné. Mert itt Bényén nem az a gond, hogy a magyar gyermek nem tanul meg jól románul, hanem az, hogy nehezen sajátítja el az anyanyelvét” – magyarázza az oktató. Szavaira ráerősít a lelkész is, aki a vallásórára járó gyerekektől tudja, hogy köztük többen is vannak, akik, ha már nem adatott meg, hogy szüleik a szomszéd falu magyar iskolájába írassák, órák után szívesen maradnának heti egy-két anyanyelvoktatásra. Mint ahogy szívesen eljárnak a szomszéd faluba, az újraalakult néptánckörbe. Amint Miklós Dezső is mondja, Nemes Anna személyében az ő idejében is akadt valaki, aki képzettség nélkül, önkéntes alapon hajlandó volt megtanítani a román osztályban tanuló magyar gyermekeket írni-olvasni.
A mennyből mégiscsak eljön az angyal
Ti ilyen szépen énekelitek a magyar karácsonyi dalokat is? – fordulok a szünetben a magyar gyerekek némelyikéhez. Bizonytalanul, de vidáman bólogatnak, amikor azonban az ismert dal vagy dalok címét kérdem, a mosoly hirtelen az arcukra fagy. Végül a tanító bácsi menti meg a helyzetet, súgván, hogy „a Mennyből az angyalt csak tudjátok, nem?”. Hogy megbizonyosodjak, Vinczellér Robika énekelni kezdi – elejétől a végéig, jellegzetes dél-erdélyi akcentussal, ám hibátlanul. Ugyanezt az egyetlen karácsonyi dalt ismeri padtársa, Szakács Ildikó Szerénke is. És verset is tudtok mondani? – faggatom a tízéves, értelmes tekintetű gyerkőcöket.
„Csak, ha ad a tiszteletes úr” – érkezik a közelgő egyházi szerepre utaló válasz: az eseményre még a külföldön élő bényeiek is készülnek és hazatérnek. És azt tudod-e, ki volt Petőfi Sándor? – próbálkozom tovább Robikával. „Nem” – vágja rá, s máris rohan ki szünetre. Dezső tanító bácsi szerint nincs is honnan tudnia egy negyedik osztályos gyereknek. Egy román tagozatos magyar tanuló esetében már az is valami, ha hittanórán kis bibliai történeteket képes felolvasni anyanyelvén. Ha Petőfit nem ismerik, Kossuthról csak hallottak… – gondolom naivan, amikor a forradalmárról kérdezem a harmadik elemi osztályba járó Ervint. „Mi az, hogy kossuth?” – kérdez vissza a tudatlanok teljes ártatlanságával a kisfiú. Másként próbálkozom: Ki volt Avram Iancu? „Ő egy… Egy domnitor volt, nem?” – fordul segélykérő tekintettel nagymamájához a gyermek. Az öregasszony felsóhajt, fejét rázza, majd megígéri a számítógép-kezelésben sokkal jártasabb kisunokájának, hogy majd elmagyarázza neki.
Nagy Katalin szívesebben beszélne magyarul az unokákkal
„Megbánják majd ezek a gyerekek!”
„Ej, megbánjátok ti majd, hogy nem akartok magyarul beszélni! Pedig büszkék kéne legyetek, hogy két nyelvet tudtok s két kultúrát ismertek!” – sóhajt fel krumplihámozás közben Ervin nagymamája, Nagy Katalin. A 68 esztendős asszony feleleveníti az ő gyermekkorát, amikor a bényei magyarság ugyanolyan kisebbségben élt, mint ma, a fiatalokban mégis volt annyi öntudat és büszkeség, hogy legalább egymás között anyanyelvükön beszéljenek. „Én hét osztályt jártam, lelkem, mert akkoriban ennyi volt a kötelező. Ebből szinte hatot Balázsfalván, mert akkor sem volt magyar tagozat itt, a faluban. Ott tanultam, ott laktam, és két hétben egyszer, ha megadatott, hogy hazajöjjek. Más világ volt… Csak a hatodik osztály végére kellett hazaköltözzek, mert muszáj volt segítsek a gazdaságban. Másfél évet jártam itthon román iskolába, mindkét nyelvet jól megtanultam” – meséli az öregasszony, aki saját – Bényén magyar iskolát járt – gyermekeit sem érti, miért nem ingáztatják az unokákat a közeli Szentmiklósra, ha már minden körülmény adott.
Kántálási lázban a falu
A kántálás „első felvonása”, melyet néhány nappal karácsony előtt, a kultúrotthonban tartanak, nemcsak Magyarbényét, a község többi falvait is lázban tartja. Pár esztendővel ezelőtt a polgármester ugyanis versenyt hirdetett meg a fellépő csoportok között. Egyik évben, meséli a pap, az elöljáró bosszúságára, éppen a bethlenszentmiklósi magyar gyermekek nyerték meg a második helyet. Aztán az lett a köszönet, hogy kisebb jutalommal térhettek haza, mint a harmadik helyre szorult román társaik. „Kár, hogy versenyjellegű ez az ünnep, mert a kántálásból nem lenne szabad versenyt csinálni. Én hallottam könnyűzene versenyről, rockversenyről, de a kántálási verseny csak a mi polgármesterünk fejében fordult meg” – fájlalja az egyébként ötletes kezdeményezés félrecsúsztatását Miklós Dezső. Túl sok örömet nem okozhat a református lelkésznek sem az önkormányzati rendezvény.
„Képzelheti, mit érzek a kántálási fesztiválon, amikor a kultúrotthon színpadán látom ezeket a szép, értelmes színmagyar református gyerekeket, hogy ők alkotják a helyi román népi együttes felét, majd rá egy pár napra, karácsonykor, amikor román népviseletbe öltözve, piros-sárga-kék szalaggal a mellükön elindulnak kántálni” – önti ki a lelkét egy keserű mosoly mellett Demeter-Erdei Zoltán. Még tiszta szerencse, hogy a „két felvonás” között van egy harmadik is, aminek karácsony szombatján, a parányi gyülekezet két és fél évszázados, takaros kis temploma ad helyet. Ekkor Ildikó, Robika, Stefánia, Ervin és társaik tolmácsolásában felcsendülnek a magyar karácsonyi dalok, a Jézuskát köszöntő kis versek, előbukkannak a pásztorok, belépnek a háromkirályok, megjelenik Mária és a mennyből eljön a várva-várt angyal.
A Parlament hírei a Snapchaten
