2018.12.20 Kiss Adorján
Áll a bál Németországban: a függetlenségre és a hitelességre mindig is oly sokat adó német sajtó zászlóshajója, a milliók által olvasott Der Spiegel sztárújságírója hírhamisítási botrányba keveredett, erről maga a
lap számolt be. A több díjjal is kitüntetett Claas Relotiusról kiderült, hogy a migráció témakörében írt riportjai hazugságokon alapulnak, személyeket talált ki és az általa preferált gondolatokat adta a szájukba. A német újságírás a fake news mocsarába süllyedt.
Csúcsból a mélybe
Németország egyik legmeghatározóbb lapjának újságírója, Claas Relotius riportjaiból szinte semmi nem igaz. A Spiegel munkatársa alapjaiban hamisította meg cikkeit, melyek olyan fontos és aktuális témákról szóltak, mint a migráció.
Relotius éppen karrierje csúcsán volt, amikor kiderült, hogy hazudik, és kitalációt tényként közli: kevesebb mint három héttel ezelőtt Berlinben tüntették ki, a legjobb újságírónak járó díjat odaítélő zsűri szerint idén ő írta a legjobb riportot, a díjazott mű egy szíriai fiúról szólt. A szakmai zsűri szerint az írásra eddig még nem tapasztalt tárgyilagosság jellemző. Ekkor még nem tudták, hogy a cikk kitalációkon és hazugságokon alapszik. A riportban szereplő emberek és megszólalások csupán a képzelet szüleményei voltak, a fake news-gyártás iskolapéldája.
Jaeger határa...
A több éve a Spiegelnél dolgozó Relotiust egy e-mail buktatta le: december harmadikán éjjel, az díjátadó előtt tizenhét órával érkezett egy levél, melyben egy arizonai polgárőrség sajtósa arról érdeklődik, hogyan tudott a másfél éve szerkesztői feladatokat is ellátó német riportot készíteni róluk, hogyha soha nem is látták őt az Egyesült Államok déli államában, s senki nem is beszélt az újságíróval. A Janet névre hallgató sajtós érdekesnek találta azt is, hogy Relotius nem végzett terepmunkát Arizonában, mégis egész terjedelmes írást közölt „Jaeger határa" címmel az ottani polgárőrségről két héttel korábban.
A „sztárriporter" kudarca
Claas Relotius lebukásában nagy szerepe volt kollégájának, Juan Morenonak, aki társszerzője volt az említett arizonai riportnak. Moreno, aki 2007 óta tagja a Spiegel szerkesztőségének, idejét, szakmai presztízsét és pénzét nem sajnálva leplezte le kollégája hírhamisításait. A nyomozása körülbelül egy hónapig tartott, miközben folyamatos támadások érték a szerkesztőségen belül. Kollégái nem hitték el neki, hogy Relotius hazudik, gyakran ismételgették a következő kérdéseket: „A szerény Claas? Relotius? Hamisító lenne?”
A hamburgi székhelyű lapnál még november végén és december elején is úgy gondolták, hogy Moreno csak le akarta járatni Relotiust, hiszen a fake news gyáros-riporter okosan védekezett, sorra cáfolta meg Moreno bizonyítékait. A sztárolt újságíró akkor tört meg végleg, amikor az újság vállalati részlegének alelnöke, Özlem Gezer is bizonyítottnak látta, hogy Relotius hazudik. Az újságíró kapott egy lehetőséget az alenöktől, hogy tisztázza magát a szerkesztőség tagjai előtt. Relotiustól csak zavarodott magyarázkodásra tellett, hogy ő tulajdonképpen csak jót akart, meg nem bírta a ránehezedő nyomást.
A Relotius-ügyről
Kijelenthetjük tehát: az ünnepelt Relotius, akit sokan tiszteltek és elismertek, nem egy tisztességes újságíró, hanem csak tündérmeséket és fantazmagóriákat írt. A riporter saját bevallása szerint voltak olyan történetek, amelyek teljesen igazak voltak, s voltak olyan írásai, melyeket saját maga színezett ki, s volt úgy, hogy az egész cikk kitaláció volt.
„Nem nagy dolgokról volt szó, egyszerűen féltem a kudarctól. És a kudarctól való félelem egyre nagyobb lett, ahogy egyre sikeresebb lettem” - indokolta etikáltanságát az újságíró.
Relotius a „A nyers Potpurris” című riportjával lett sikeres ebben az évben, több díjat is bezsebelve. Elnyerte a Peter Scholl-Latour-díjat, a Konrad Duden-díjat, a Kindernothilfe-díjat, valamint a Katolikus- és a Coburg Media-díjat. Ő lett a CNN „Év Újságírója-díj győztese is, megkapta az Európai Sajtó-díjat, emellett felkerült a Forbes magazin harminc éven aluli, médiában jelentős szerepet játszó európai fiatalok harmincas listájára is.
2017 februárjában jelent meg a lapban az Oroszlánkölyök című riportja, amely arról szólt, hogy az Iszlám Állam harcosai hogyan mossák át 12-13 éves gyerekek fejét...
A sztárként ünnepelt újságíró beismerő vallomása sokként érte a Spiegel szerkesztőségét, de egész Németországot is. A kollégák csalódtak benne, volt aki „családi gyászként” élte meg Relotius lebukását.
Relotius hírhamisítása azért is megdöbbentő, mert a fiatal újságíró semmibe vette a Spiegel hosszú idő alatt felépített hitelességét is. A hamburgi központ átriumának falán látható az alapító, Rudolf Augstein híressé vált mondása: „Azt mondd, ami!”. Ez nem csupán dísz vagy újságírói folklór, ezt mindig is komolyan vették a lapnál, olyannyira, hogy bekerült az újság 1949-es alapító okmányába is.
„Bármely hírt és információt tényszerűen kell feldolgozni.” Ez kötelessége minden munkatársnak.
Ezért is különösen kellemetlen a Spiegel számára Relotius botránya. A régi értékek, a hetven éves hagyomány súlyosan megsérült, de még mindig vizsgálat tárgya, hogy ez egyedi eset-e, vagy gyakrabban is előfordult. A sztárként kezelt riporter vasárnap összepakolt, majd hétfőn felbontotta a szerződését a Spiegellel.
Bizalom a szabadúszónak
Claas Relotius ötvenöt cikket publikált a Spiegelben, melyből hármat angolra is lefordítottak a lap nemzetközi kínálatának számára, tizennyolcszor pedig másodlagos terjesztésre készített cikkeket. Háromszor publikált a Spiegel online felületén. Emellett olyan neves újságok számára is írt, mint a Cicero, a Neue Zürcher Zeitung am Sonntag, a Financial Times Germany, a TAZ, a Die Welt, az SZ-Magazin, a Weltwoche, a Zeit vagy a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung. Relotius önéletrajza szerint a brit The Guardiannek is készített cikkeket, erről azonban nincs bizonyítéka a Spiegelnek.
A tekintélyes német lap mindenkit arra kér, hogy aki valamilyen módon szerepel Relotius írásaiban, az jelezze ezt a szerkesztőség felé. A Spiegel elnézést kért az olvasóktól, a szakmától, a zsűritől, a cikkekben érintett emberektől, az üzletfelektől, sőt, még az újságot alapító családjától is. A Spiegel a további ilyen kellemetlen esetek elkerülése végett, s a Relotius ügy feltárása miatt egy szakbizottságot hozott létre, melyben külsős tagok is szerepet kaptak. Ugyanis a legnagyobb jóindulat mellett sem zárható ki, hogy nem történt-e hasonló korábban az újság életében.
A Spiegelben a kinyomtatott szövegekben található tényszerű állításokat párhuzamosan ellenőrzik. Például Relotius első nagyobb, Spiegelben megjelent cikkében, mely az „Út a Pokolba" címet viselte, azt írta, hogy a Floridában található Marianna városa egy jó órányi autóútra található Tallahassetől nyugatra, azt a Spiegel ellenőrző bizottsága jóváhagyta - magyarázkodik a német lap.
Ha Relotius azt írta, hogy a kisvárosban van három templom, két vadászklub és a hosszan kígyózó utak mellett pár ház sorakozik, azt az internet segítségével könnyen lehetett ellenőrizni. De a szerkesztők megbíztak Relotiusban. A Spiegelnél bevett ellenőrzési folyamatok az újságíró természetes ellenségei, ám ez az alapító, Augstein akarata volt, hogy folyamatosan ellenőrizzék a hitelességet. Hiszen a csalók nem lehetnek az újságíró szakma részei, hitelesnek kell lenniük. Relotiusban mindkét hajlam megvolt - próbálja kiemelni az újság korábbi munkatársuk jó tulajdonságait.
Relotius még múlt csütörtökön azt mondta, hogy az „Út a Pokolba" című riportja, mely egy olyan javítóintézetről szólt, amelyben évekig kínozták a bent lakó gyermekeket, teljesen hiteles, több tanú is tudja igazolni a történet valódiságát. Ugyanezt állította az „Isten szolgája” című írásáról is, mely arról az orvosról szól, aki utolsóként végez el abortuszt Mississippi államban. Ezt a történetét Relotius 2015 februárjában jelentette meg a Spiegel hasábjain. De hihetünk-e ebben, ismerve a szerző sajátos kapcsolatát a valósággal? Tényleg egyetlen orvos volt az egész államban, aki ilyen műtéteket hajtott végre, s később nevet változtatott?
Súlyos kérdéseket vet fel Relotius bukása. Sikere abban állt, hogy az ember gyanútlanul olvasta történeteit, elhitte a leghihetetlenebb történeteket is, mert Relotius hitelt adott azoknak. Pedig ha az ember figyelmesebben és gyanakvóan olvasta volna Relotius történeteit, akkor sejthette volna, hogy csalás van a dologban. Csak Relotius már megbukott, így már senki nem hisz neki, hiába is írt igazat valaha.
A zenét használta manipulálásra Relotius
A szerző munkáiban gyakran használt zenei elemeket, ezzel is hatva az olvasó érzéseire. Írt elítéltekről, akik a mosdóban énekeltek, vagy árva gyerekekről, akik szomorú nótákat dúdolgattak. Relotius teljesen moziszerű hangulatot kreált, és dokumentumfilmeket tűzött a műsorára. Csakhogy az újságcikknek az első betűtől az utolsóig teljesen valóságosnak kell lennie.
Az „Isten szolgája" című írásában, az abortuszklinika folyosóján, a leírás szerint Tom Petty dala, az I will not back down szól csendesen. A zeneszám szövege tökéletesen beleillik a képbe, már-már túlságosan is jól ahhoz, hogy igaz legyen. Relotiust kollégái külön kifaggatták a cikkeiben található zenei részekről is. Az újságíró szerint ha valaki énekelt, azt mindig leírta. Ez eddig elfogadható, de minden helyzetben volt ott egy rádió, ami a megfelelő dalt játszotta?
Egy szerkesztő, aki friss szöveget kap, nem a történet hitelességét vizsgálja, hanem az írás koherenciáját, a dramaturgiai felépítését, a nyelvtant. A szerkesztő örül, ha „jó árut” kap kézhez, s Relotius mindig ilyen szövegeket küldött a Spiegel számára. A botrányba keveredett újságíró élvezhetően írt, minden egyes írásában bizonyította a tehetségét, jól dolgozott, a szerkesztőnek kevés munkája volt vele. Humoros volt, szellemes és gyorsan is írta a cikkeket, kis interjúkat is készített.
A „fake news-gyáros" életútja
Relotius 1985-ben született, fiatalabb szerkesztőségi kollégáinál. Szerény, intelligens, jó kiállású fiatalember, egyedi ötletekkel és erős véleményekkel, olyan típusú ember, „aki miatt gratulálnak a szülőknek." A szóbeli megbeszéléseken nem volt annyira elragadó, de még harminc éves sem volt, amikor 2014-ben a Spiegelhez került. Egy jó reményű és fiatal szabadúszót ismertek meg személyében akkor az újság munkatársai.
Szabadúszóként más lapoknál is segédkezett, de idővel a Spiegelnél megkapta a lehetőséget, és a rendes fizetést is. A vezetők kedvelték, mert jól dolgozott, szorgalmas volt és nagyon gyors, mindig a fejlődésre törekedett, ezenkívül a gyakornokoknak is sokat segített a mára megbukott Relotius. A Spiegel cikke alapján most leírjuk, hogyan hamisította meg riportjait a lap volt munkatársa.
Relotius időről időre egyre nagyobb sztorikat hozott a lap számára. 2016 áprilisában jelentette meg a „Number 440” című riportját, amely egy igazságtalanul bebörtönzött jemeni fogolyról szólt a guantanamói börtönben. Írásában azt állította, hogy a szerencsétlen közel-keleti férfit tizennégy évig kínozták folyamatosan. Másik nagy dobása a „Királyi gyermekek” címet viselte, amiért számos díjban részesült. A történet két kisgyermekről szólt, akik Aleppóból származtak, de végül Törökországban kötöttek ki rabszolgaként, s Merkelről, Németország akkori kancellárjáról álmdoztak.
Relotius bevallotta, hogy a jemeni fogolyról szóló történetben vannak „fake news” elemek, de a másikban nincsnek, azonban az aleppói testvérekről szóló történet úgy kezdődik, hogy Alin, a 13 éves lány egy dalt énekel. S ha valaki énekel Relotius riportjaiban, akkor onnan elkezdődik a fantázia világa. A történet szerint a kislány a gyárak tövében, a sötét utcákon énekel egy dalt, amely két gyermekről szól, akiket megmentettek, mikor a legrosszabb körülmények között szenvedtek.
Ezt egyes olvasók gyönyörűnek találhatják, mások giccsesnek, sőt az a kérdés is felmerülhet, hogy van-e egyáltalán ilyen gyermekdal Szíriában? De ha nem merülnek fel ezek a kérdések, akkor is nehéz lenne bizonyítani, hogy hamis dolgokat írt meg a „fake news-gyáros” újságíró.
Amikor Relotius találkozott Ahmeddel, az idősebbik testvérrel, akkor vele volt egy fotós, egy független tanú. De Alinról, Ahmed húgáról már maga az újságíró készítette a képeket. De ez a tény már elég volna arra, hogy meggyanúsítsuk csalással a Spiegel riporterét?
A riportban leírtak szerint Relotius elment a lánnyal egy földalatti varrodába, mintha csak simán be meg ki tudna sétálni. A történet szerint tizenöt lépcsőfokot tettek meg Alinnal, s Relotius azért írta ezt, mert okos volt. Tudta, hogy a pontosnak tűnő adatok hitelessé teszik az írását.
De lehet hogy tényleg így történt, lehet hogy tényleg énekelt a kislány, s az is lehet hogy azt, amit a német újságíró leírt. De tud-e hinni ezek után neki bárki, ha bevallotta, hogy a jemeni fogoly történetében nem minden felel meg a valóságnak?
A jemeni fogoly
Relotius mesteri módon oldotta meg a problémát a guatanamói történetben. Leírta, hogy bár ő sosem beszélt Mohammed Bwasirral, de konzultált az ügyvédjével, a rab testvérével, és különböző titkos adatokhoz jutott hozzá. Kiszivárgott leveleket olvasott el és a jemeni fogoly cellatársaival is tudott beszélni. Vajon milyen leveket olvasott el az újságíró, hogyan jutott a titkos adatokhoz Relotius, s milyen szoros volt a kapcsolata az ügyvéddel?
A guantanamói írásában azt állítja, hogy megvizsgálta és lefordítatta a rab összes arabul írt levelét, s gyakran hivatkozik benne a „jövőre”. De mit tudhatott a német újságíró a fogoly tizennégy évéről? A kezdetekről, a közepéről vagy a végéről? Semmit, és ezt be is vallotta, csupán elképzelte a rab benti életét. A leírtakat maga sem tudta elhinni, így azt sem, hogy a fogolynak a katonák felé kellett fordulnia, s négy hangszóró Bruce Springsteen híres számát, a Born in the USA-t üvöltötte a fülébe.
Nadim, akivel sose találkozott
2017 februárjában jelent meg a lapban az Oroszlánkölyök című riportja, amely arról szólt, hogy az Iszlám Állam harcosai hogyan mossák át 12-13 éves gyerekek fejét. A megdöbbentő anyagból születnek a jó történetek.
Az ilyen írásokban, mint ez, egyszerre fogható meg a jelen és a nagy történelmi ívek, s ezek a nagy történelmi fordulatok emberközelivé válnak. Aki ilyen információkkal és ilyen tehetséggel rendelkezik, az aranyat tud varázsolni a rendelkezésére álló alapanyagokból. Relotius pedig tehetséges volt, ám az információkat és az alapanyagokat ő találta ki, ő készítette el. Az elmúlt évek egyik legjobb történetét mutatta be a nagyvilágnak. Paul-Josef Raue, a Peter Scholl-Latour díj laudátora ezt mondta Relotiusról: „büszke arra, hogy újságíró lehet, mert ennél a riportnál az újságírás már nem lehet jobb”.
Claas Relotius mindenkit megvezetett: újságírókat, zsűriket, üzletembereket, politikusokat, püspököket, emberi-jogi aktivistákat, szinte mindenki fejet hajtott kiválóan megírt szövegei előtt. De az Oroszlánkölyökben olyan mondatokat ad Nadim szájába, amiket sose mondott. Tény, hogy Nadim létezik, de Relotius sosem beszélt az öngyilkos merénylőnek kiképzett fiúval, akit állítólag ő maga mentett meg.
Ez a riportja volt a legvisszataszítóbb hírhamisításos írásai közül. A történetben szereplő orvos sosem létezett, azt ő találta ki. A riportban volt egy rész, melyben arról írt, hogy Nadim a Koránt olvasta fel csendben üldögélő gyermekeknek, akik lélegzetvisszafojtva hallgatták Allah tanításait. Természetesen ez is csak a szerző fejében történt meg.
A vidéki Amerika lejáratása
Alig egy hónappal később jelent meg a riporter egy újabb írása „Kisváros” címen, mely Ferguson Fallst hivatott bemutatni. A történet lényege, hogy bemutassa az európaiaknak, hogy a vidéki Amerika miért is szavazott Donald Trumpra. Az ötlet természetesen Hamburgban született meg.
De a terv rosszul haladt, előfordul ez az újságírásban. A sztárújságíró nem talált nyilatkozót, nem talált titkos dokumentumokat, nem talált semmit, elakadt és erről tájékoztatta is a kollégáit. Ilyenkor gyorsan kell reagálni: Menni? Maradni? Abbahagyni? Új szálon elindulni?
A Spiegel szerkesztősége ekkor nagyon szabadon döntött, hiszen nem kell félni egy újságírónak sem, kiváltképp Relotiusnak. Van úgy, hogy kárba megy az idő és a pénz, hogy nem mindig sül ki jó történet, ez előfordul az újságírás világában.
Relotius ezt nem fogadta el, mindenképpen eldöntötte, hogy ő írni fog valami ütőset. Pedig mondhatta volna azt is, hogy „figyelj főnök, ebből nem lesz semmi.” De Relotius úgy gondolta, hogy megoldja a dolgokat
Beindította a hazugsággyárát, amivel megsértette a csöndes kisváros lakóit. Relotius írásában azt állította, hogy a város határát jelző tábla alatt látott egy másikat is, melyre az volt felfestve: „Mexikóiaknak tilos bejönni.” Ez volt a riport kulcsmondata, pedig a tábla sosem létezett.
Riportjában ezen kívül azt is leírta, hogy a helyi általános iskola diákjai egy olyan feladatot kaptak, hogy fessék meg, mit jelent számukra az „Amerikai álom”. Majdnem mindenki Donald Trumpot rajzolta le, egy ember Obamát, kettő pedig Rockefellert, s senki nem rajzolt nőt a John. F. Kennedyről elnevezett intézmény tanulói közül. Természetesen, ez is hazugság volt. Helyette Relotius festett egy groteszk és hamis képet Ferguson Falls lakosairól.
Relotius a botrány kipattanása után bevallotta, hogy ő nem hitte el, amiket leírt, tudta, hogy ezeket csak kitalálta. De a mai világban, a Youtube, a Facebook és a Google segítségével könnyű alternatív valóságokat létrehozni, összekeverni a valódit a kitalációval, megteremteni valamit, ami máshol már létezett. Ezt Relotius mesterien csinálta.
Kalandok a fel nem hívott szülőkkel
De vannak történetek, amikről már több dolog is bizonyítható, például az, amit Relotius Colin Kaepernickről írt. Ismeretes, az amerikai focista a rasszizmus ellen harcolva letérdelt a himnusz alatt, így gyorsan csapat nélkül találta magát. A 2017 októberében közölt hosszabb írás a „Touchdown” címet viseli, de ebben az időben már Kaepernick nagy sztár volt, nem volt egyszerű beszélni vele, még Relotiusnak sem. De ő mégis „meg akarta írni” a nagy sztorit. Ahelyett azonban, hogy megpróbálta elérni a játékost, a szobájában ülve kreálta meg a történetet, úgy, mintha ő is ott lett volna. Riportjában ezt állította: látta, ahogy Kaepernick körül egy tucat afroamerikai lány és fiú ült, a sztárjátékos pedig csendben nézte őket, mint aki tudta, de nem mondta el az igazságot. Relotius ezenkívül azt is leírta a történetében, hogy telefonon beszélgetett az amerikai focista szüleivel. Ez sem történt meg.
Kaepernick ügyvédje e-mailben jelezte, hogy a történetnek semmi alapja sincs, ennek hatására Relotius bevallotta, hogy sosem telefonált az afroamerikai sztárjátékos szüleivel. Pedig előtte ennek az ellenkezőjét állította.
Mózes idézetei
Ez év januárjában jelent meg a szerző az „Utolsó Tanú” című riportja, mely egy amerikai nőről szól, akinek végig kell néznie egy halálbüntetést, mert ezt írják elő a törvények. Az asszony a leírás szerint támogatja ezt a büntetési formát, s úgy véli, kötelessége támogatnia az államot.
A leírások alapján úgy tűnik, hogy Relotius végig kísérte az asszonyt, még azt is leírja, hogy a nő a kulcsot háromszor fordította el a zárban, sőt arra is részletesen kitér, hogy milyen részeket olvasott a nő az elkopott Bibliájából. A riporter még azt is megemlíti, hogy 141 dollárba került a buszjegye a kivégzésre tartó nőnek.
A részletesen megírt riport tökéletes, pedig az asszony kéri benne, hogy ne szerepljen benne a valódi neve. A jól megkomponált művel csak az a baj, hogy semmi, de semmi nem igaz belőle. Sem az asszony, sem Missouri, sem Mózes harmadik könyve. Viszont öt oldalt foglalt el a Spiegel akkor aktuális számában. Ez rekord.
„Most komolyan?"
S hogy ez az idő előrehaladtával egyre súlyosabb lett volna? Relotius szerint nem, ő nem érezte így. Azt állította, hogy az egész mechanikusan működik. Ha talál érdekes embereket és jó sztorit, akkor nem hazudik, nem színezi a történeteket. Bár ez már nehezen hihető. Ha viszont ez nem jön össze, akkor beindul a fantáziája.
Elmondása szerint sokszor megkérdezte magát egy-egy hihetetlennek tűnő és hamis mondata után, hogy „most komolyan? Ezzel semmire nem mégy?”.
Az újságíró csütörtökön azonban azt mondta, hogy szégyelli magát a hazugságokért, betegnek érzi magát, s segítségre van szüksége.
Utolsó előtti munkája a „Diákcsíny” címet kapta, mely egy fiúról szólt, aki Assad-ellenes graffitit festett fel Daara városának egyik falára, s a tömeg ezért elvitte őt. Nehéz kideríteni, hogy mi a valóság, és mi a kreálmány a történetben. Szintén kérdéses, hogy az újságíró valóban kapcsolatban állt-e a fiúval, s ha igen, milyen gyakran beszéltek és mennyire volt vele őszinte az állítólagos „diákcsíny” elkövetője.
A hazudozó újságíró nem akar beszélni a részletekről, nyilván a szégyen miatt. Viszont elmondta, olyan mondatokat adott a főszereplő szájába, amiket az sosem mondott neki.
A Bukás
Az utolsó írása, a „Jaeger határa” volt az, melynek köszönhetően befejezte újságírói pályafutását Claas Relotius. A történet megjelent a Spiegelben, de véget is vetett a német karrierjének, s a hazugságainak is. Köszönhető ez Juan Morelosnak, kollégájának, aki leleplezte a hamisítót. Kezdetben nehéz lehetett Morelosnak, hiszen magánnyomozása sokak számára kényelmetlen volt, s Relotiusról senki nem feltételzte volna, hogy jeleskedik a „fake news” gyártásában.
A „Jaeger határa” című riport keletkezéstörténete egy valóságos kisregény lehetne. Számos eltérés mutatkozott meg a kutatás során, amit Claas Relotius az Amerikai Egyesült Államokról folytatott, miközben kollégája, Juan Moreno az amerikai-mexikói határnál tartózkodott. Ezek az eltérések kizárólag ahhoz járultak hozzá, hogy a közölt információkat, adatokat, történeteket egyre kevésbé vegyék komolyan, a tisztázás folyamata pedig lelassult.
Relotius már novemberben védekezett Moreno támadásai ellen, hogy etikátlan viselkedését leplezni próbálja. Kollégája ugyanis már az ősz végén rájött a csalásra. A német piszkos módszerekkel védte magát: belepiszkált mások e-mailjeibe, és félrevezető képernyőfotókat küldött különböző Facebook-oldalakról. De hiába, a végén agyonnyomták a bizonyítékok, amelyeket Moreno gyűjtött ellene.
Kezdetben csak bagatell dolgokról volt szó; a „Jaeger határa” című riportban megjelent személyekről, életrajzukról és identitásukról. Másodszorra azonban már emelkedett a tét: Relotius polgárőrségről szóló írása nagyon hasonlít arra a hosszabb riportra, amelyet Shane Bauer oknyomozóriporter a „Mother Jones” magazinnak írt korábban.
Relotius szövege természetesen nem szóról szóra egyezett meg Baueréval, azonban feltűnő, hogy a Spiegelben megjelent polgárőrségről szóló szövegben a főszereplőket Jaegernek, Painnek, Ghostnak és Spartannak hívják, pont úgy, mint a „Mother Jones”-ban megjelent történetben is. Véletlen egybeesés lenne?
Miért Chris Jaegernek hívják azt a katonát, aki a Spiegel hasábjain megjelenik; miért nem Chris Maloof a neve, mint ahogy a The New York Times 2016 végén megjelent cikkében? Mi folyik itt tulajdonképpen?
Relotius egyik kéziratának a „Showdown” címet adta, ám Moreno nagyon elégedetlen volt ezzel, aki a nyomtatás előtti este a cikket látva egészen megdöbbentő dolgot vett észre a képek láttán: a cikkben Tim Foleyról szerepeltek képek, miközben még csak említést sem tett róla az írás. Morenónak ekkor kezd gyanússá válni a dolog, ugyanis Relotius mindig is azt mondta neki, hogy a polgárőrség megtiltotta, hogy képeket készítsen róluk.
De Foley egy egészen ismert személy, hiszen szerepelt a díjnyertes „Cartel Land” c. dokumentumfilmben, és abból él, hogy jó pénzért turistákat és újságírókat kalauzol el a határhoz, hogy megtapasztalhassák miképpen dolgozik egy határmenti polgrőr.
Moreno ezután e-mailt küldött egy helyi dokumentációs központnak, amelyben arról írt, hogy hamarosan figyelmeztetést adnak ki a kollegáival a csalásokról, de még nincs a kezében semmilyen lényeges információ, bizonyíték.
Moreno el is kezdte a nyomozást a világhálón. Másnap, november 15-én, csütörtökön, a nyomtatás napján Moreno elérte telefonon a dokumentációs központ egyik munkatársát. Hosszasan beszélgettek, Moreno pedig kifejtette kétségeit. Arról értekeztek, hogy a történet főszereplői már más, régebbi cikkekben is szerepeltek. Ám a beszélgetés mindkét fél részéről azzal az érzéssel ért véget, hogy tulajdonképpen Relotiusnak nem lenne oka rá, hogy szándékosan megtévessze az embereket, ezáltal nekik sincs okuk arra, hogy a történet befejezését és kiadását megakadályozzák.
Péntek este a szöveg már a Spiegel új, nyomtatott számában szerepelt. Moreno beszélt az osztályvezetőjével, illetve Matthias Geyerrel, a társaság főnökével, és tájékoztatta őket arról, szerinte a szöveg tele van hamis információkkal. Geyer arra kérte, hogy írásban is küldje el az észrevételeit, panaszait a cikkel kapcsolatban
A hét utolsó napján Moreno elküldte a vezetőségnek a cikkel kapcsolatos kifogásait, akik szembesítették Relotiust a vádakkal. Az újságíró azonban brilliáns és ravasz módon védte magát. Ékesszólóan reagált az őt ért vádakra, és csodásan megmagyarázta a szövegének tökéletlenségeit, olyannyira, hogy Moreno ismét csak egy rosszindulatú embernek tűnt. Nehéz időket kellett megélnie emiatt, pedig ő egyáltalán nem volt hibás.
Moreno ezért Amerikába repült, hogy nyomozzon, szerette volna tisztára mosni a nevét, hisz nyugtalanította a gondolat, hogy hazugnak gondolják őt.
A kirakós utolsó darabja is a helyére került
Moreno munkáját azzal kezdte, hogy elvállalta, hogy riportot készít Floyd Mayweatherrel, a milliárdos boxolóval a Spiegel sportrovatának részére. Vele tartott Mirco Taliercio müncheni fotós is, aki segített leszervezni a riportot a sportolóval. Útközben a fotós és az újságíró barátságot kötöttek, ezért Moreno úgy döntött, hogy magával viszi Talierciót az utazás második, titkos részére: meg szeretette volna látogatni Tim Foleyt, az arizonai határmenti polgárőrség vezetőjét.
Abban reménykedett, hogy talán sikerül megtalálniuk Chris Maloofot is, az egyenruhás férfit, aki a Spiegelben Chris Jaegerként szerepelt. Mivel mindkét személy szerepelt a német lap sztorijában, így Claas Relotiusnak mindkettőjükkel találkoznia kellett.
A Jaegerrel és Malooffal állítólag egész nappalokat és éjszakákat töltött a német sztárújságíró a sivatagban, ám ha erre az amerikai felek nem emlékeznének, azért az eléggé gyanús lenne. Morenonak sikerült Foleyval felvenni a kapcsolatot, s rajta keresztül Malooffal is találkozhatott.
Moreno és a fotós több száz kilómétert autóztak, hogy beszélhessenek Foleyval, aki 200 dollár ellenében vállalta csak a beszélgetést. A polgárőr kijelentette: ő soha nem találkozott a német újságíróval, fényképről sem ismerte fel Relotiust
Hasonló jelenet zajlott le pár nappal később, Chris Maloof is határozottan állította, hogy sosem találkozott vagy beszélt a Spiegel újságírójával, pedig Relotius róla is írt, többek között olyanokat, hogy az „Erő” és a „Büszkeség” szavak vannak a kézfejére tetoválva, de Maloof kezein nincs nyoma semmilyen tetoválásnak.
Maloof tehát nem Jaeger, hisz Jaeger nem is létezik. Bebizonyosodott, hogy Relotius sem a nem létező Jaegerrel, sem a nagyon is létező Malooffal nem találkozott soha.
A hazugsággyáros Istent játszott
Relotius módszere tulajdonképpen nem volt más, mint különböző anyagok összeollózása. Régi újságcikkekből, blogbejegyzésekből és a közösségi médiából lopkodott össze anyagokat, hogy később azt hivatalos cikként adja el.
Chris Jaeger, Gayle Gladdis, Neil Becker, a kirkuki Nadim és Khalid, az aleppói Ahmed és Alin, Mohammed Bwasir Guantanamóból: ők mind-mind kitalált személyek, a német újságíró agyszüleményei.
Relotius a fiktív karaktereivel azt csinált, amit akart: meg is ölte őket a történeteiben, ha úgy izgalmasabb lett a sztori.
„A videó projektoros bemutatók után, közvetlen és hasznos dialógus alakult ki a tulajdonosok, gyárvezetők és a látogatók közt. Innen mentünk a Scintilla Kft-hez, amely elektromechanikus alkatrészek és belső vezetékek gyártásával foglalkozik. Megtapasztalhattuk azt, hogy a Jászságban épült nagy ipari parkok mellett, mivel nagyon sok embert foglalkoztatnak, felfrissültek a szállító, a csomagoló, a vendéglátó és a szakmunkásképző cégek is. Ebéd után a Szatmári Ipari Parkban vártak minket, egy óriási cégcsoport, amely négy nagy területen tevékenykedik: épületgépészet, malomipar, agráripar és autóipar. A sütőipar iránt érdeklődőket nagy szeretettel fogadta, és színvonalas előadást tartott a pékek világszövetségének volt alelnöke, jelenleg is annak vezetői bizottságának tiszteletbeli tagja, egyben a Jászsági Menedzserklub lelkes alapembe. Mivel két pék volt közöttünk, megnéztük az ő modern pékárú gyárát is. Vacsorára a Túri Pince látott vendégül bennünket, ahol megtudtuk azt is, hogy mi a helyzet az idei, a tavalyi, a régebbi borokkal, hogyan mozog a világpiac a borok terén és így tovább, de egy pálinkalovagrend elnöke is megosztotta velünk szakterülete tapasztalatait. Összefoglalásként azt jelenthetem ki, hogy a jászberényi gazdaság pulzusának megtapasztalása motiváló lehet a marosszentgyörgyi menedzserek számára is, hogy a jövőben itthon minél több gyakorlati megvalósításra törekedjenek” – állítja Bereczki.
