2013/10/20
A magyar irodalom egyik legjelentősebb alakjára, a legnagyobb magyar epikus költőre, Arany Jánosra emlékeztek vasárnap földijei halálának 131. évfordulója alkalmából. A Nagyszalontán 1817. március 2-án megszületett költőóriás 1882. október 22-én Budapesten hunyta le örökre szemeit, de szülővárosában és az egyetemes magyar irodalomban olyan örökséget hagyott, ami rendkívüliségével és mind a mai napig tartó aktualitásával arra ösztönzi a hagyatékot őrző utódokat, hogy a legnagyobb tisztelettel és hálaadással hajtsanak fejet a hajdúvárosi poéta emléke és munkássága előtt.
Az Arany János Elméleti Líceum diákkórusa
A Nagyszalontai Református Egyházközség és az Arany János Elméleti Líceum ismét bizonyságot tett arról, hogy mind a két intézménynek, mint a hozzájuk tartozóknak fontos a neves szalontai szülött munkássága és szellemisége. A református templomban istentisztelettel kezdődött a megemlékezés, melyen a Kolozs megyei Magyarvista lelkipásztora,Felházi Zoltán hirdette Isten igéjét. A tartalmas prédikációban a lelkész rámutatott, mennyire fontos, miképpen szólítjuk meg egymást, mint ahogy a Szentírásban is sok helyen olvashatjuk, Jézus a barátainak nevez – és mint a lelkipásztorok is „kedves testvéreimnek” vagy „atyámfiainak” hívnak bennünket. Sok minden múlik azon, miképpen fordulunk oda embertársainkhoz. Az evangéliumban leírtak szerint pedig Jézus ezzel a megszólítással magasabb szintre emeli beszélgetőpartnereit. „Vagyunk sokan, akik Jézusnak a barátai vagyunk mint kórustagok, tanítványok vagy Isten egyszerű szolgái” – mutatott rá a lelkész, aki kifejtette, bár „nem egyformán érkezünk az Istennek hajlékába, mindenkinek más és más van a szívében, mindannyian Istennek a barátai, szolgálói, búzakalászai vagyunk”. Arany János íróként volt az Úr egyik leghűbb szolgálója, sokat ápolt, nevelt és bátorított, és úgy csiszolta a magyar nyelvtudását, hogy sok külföldi neves tudós is megirigyelhette. És amiképpen Arany János sem félt, úgy nekünk sem szabad félnünk – ezt az utasítást a Szentírás is reánk hagyta. Felházi tiszteletes elmondta, a Bibliában 365-ször szerepel a „Ne félj!” vagy a „Ne féljetek!” felszólítás, ha úgy tetszik, az év minden napjára jut egy. Mert ha egymagunk vagyunk is, de velünk van az Isten, akkor már nem vagyunk „fél emberek”, és nincs okunk a félelemre – fogalmazott a lelkész.
Mikló Ferenc
Mikló Ferenc parókus lelkész, bihari esperes az 1956-os forradalom évfordulójáról is megemlékezett, mint mondta, a történelem „tisztító vihara” példaértékű volt, magyar csodának nevezték. „Jó lenne, ha minden ember szem előtt tartaná ezt mint jelzőfényt” – fogalmazott a lelkipásztor, aki Arany Jánost is magyar csodaként említette. „Kár, hogy ezen csodára sokan nem tartanak igényt, nincsenek közöttünk”, emelte ki Mikló Ferenc, aki a legnagyobb magyar epikus költő magyarságát is hangsúlyozta: „Jó lenne, ha ő volna nekünk a tiszta forrás”, mert kár, hogy „sokan nem érzik ezt, amikor költészete, példája talán soha nem volt még annyira aktuális, mint napjainkban”. „Ő az a kincs, az arany, amihez mindenkinek hozzá kellene férnie”, mert a nemzet megtartó ereje a hagyományainkban rejlik, hogy tudjuk-e továbbvinni az értékeket, a szellemiséget. „Hálás szívvel álljunk meg Arany emléke előtt” – mondta nagyszalontai református lelkipásztor.
A magyarvistai kórus szolgálat közben
A parókus lelkész szavait a Magyarvistai Református Egyházközség kórusának szolgálata követte. A kórustagok hagyományos kalotaszegi, magyarvistai viseletbe öltözve énekelték el dicséreteiket, majd az Arany János Elméleti Líceum gyermekkórusa szolgált, míg három diák szavalattal tette meghittebbé az együttlétet.
Illyésné Gábor Krisztina elevenítette fel Arany János személyiségét
A templomi ünnepség a református hajlék mellett, Arany János köztéri ülőszobránál folytatódott, ahol előbb ismét a kórus énekelt, majd Illyésné Gábor Krisztina magyartanárnő nagy ívű beszédében elevenítette fel Arany alakját és szellemiségét. Az emlékünnepség újabb szavalattal, majd a Szalontai induló eléneklésével folytatódott, majd koszorúzással végződött.
Borsi Balázs
Koszorúzás közben Felháziné Szatmári Klára és Felházi Zoltán
