„Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök éltre, amely meg tudja becsülni nagyjait, és amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.” (Esterházy János)
Simonné Schuck Mária Magdolna
2017. szeptember 16-án a zoboraljai Alsóbodokon gyűltek össze több ezren gróf Esterházy János halálának hatvanadik, halálra ítélésének hetvenedik évfordulóján, hogy az üldözöttek védelmében bátran, mélységes istenhittel kiálló és szívükben szentként tisztelt hazafi hamvainak végső nyugalomba helyezésén részt vegyenek, s az egyházi szertartás keretében kísérjék utolsó útjára más rabtársak porai közül kiemelt, beazonosított hamvait. A történelmi ismereteim és nemzetszeretetem tükrében Mikes Kelemen hazai fölbe kerülésének viszontagságai jelentek meg e sorok leírásakor. Az sem lehet véletlen, hogy a megemlékező programban elhangzott Wass Albert: Mikor a bujdosó Istennel beszél című, megrendítően szépséges, fájdalmas és szeretetteljes verse az ünnepi szertartás keretében. Olthatatlan hazaszeretettel, rendületlen hittel és örök hűséggel ragaszkodtak az szülőföldhöz száműzötten is, honvágytól meggyötörten: a politikus, Rákóczi kamarása és az író.
A szeretett anyaföldön Paulisz Boldizsár helyi vállalkozó kezdeményezésére épült meg saját telkének legmagasabb pontján a Szent Kereszt Felmagasztalása Kápolna és barlangsír, amelyhez a szabadtéri oltártól induló, Esterházy szenvedéstörténetét megjelenítő keresztút előtt haladva lehet feljutni. Hatalmas kődarabok borítják a templom alatti sírbarlang falát, és kívülről is az alépítményt. A tervek szerint ezekre a kövekre vésik majd a szülőföld többi mártírjának a nevét is.
A Gútán élő Zsélyi Zoltán, maratoni távfutó, Országos Estreházy János Emlékfutást szervezett a szentként tisztelt, mai napig háborús bűnösként nyilvántartott mártír politikus rehabilitációjáért és a temetését előkészítő történelmi, lelki ráhangolódásért. Gúta, Budapest, Marcelháza, Zsitvabesenyő, Nyárasd, Bogya településekről összeállt törzscsapatát azokban a felvidéki falvakban és városokban fogadták, ahol gróf Esterházy Jánosnak emléktáblája, szobra vagy más jelképe tartja ébren a nemzet háláját, emlékezetét. Nyitraújlakról, Esterházy János szülőhelyéről indult szeptember 9-én a zarándokfutás. Bárki csatlakozhatott hozzájuk az egyhetes út bármelyik szakaszán. A legelöl futó Zsélyi Zoltán egy uszadékfából készített keresztet vitt, s a tervezett huszonhárom állomás mindegyikén a polgármesterek ünnepélyes keretek közt rákötötték településük üzenettel ékesített szalagját. Az utolsó előtti helyszínen, Pogrányban, a Rákóczi Szövetség budapesti külön-buszával érkező társaságunk részt vett az Esterházy emlékmű megkoszorúzásán, ahol a polgármester úr és Zsélyi Zoltán az alkalomhoz illő gondolataik elmondása után együtt kötözték „A mi jelünk a kereszt” Esterházy Jánostól átvett idézetet, és a község nevét, a dátumot is megörökítő feliratozással elkészített szalagot a többi közé. Együtt elénekeltük a magyar himnuszt, majd gyönyörködtünk a helyi népviseletben és volt egy kis időnk beszélgetni a minket szeretettel fogadó felvidéki magyarokkal. Minden településről hoztak a futók egy-egy maréknyi szülőföldet selyemzacskóban, nemzetiszínű szalaggal átkötve, amelyet gróf Esterházy János sírjába szántak. Vezetőnk, a budapesti Rákóczi Szövetség Esterházy János Emlékbizottságának elnöke Martényi Árpád, meglepte a kegyeleti megemlékezésre különbusszal érkező társaságunkat ezzel a megható eseménnyel, élménnyel. Alsóbodokon viszontláthattuk az akkor már ismerős, autóbuszunkkal könnyen megelőzött befutókat, akik a szabadéri oltár elé érkezve jutottak célba. A szalagokkal ékeskedő keresztet ott fel is állították.
Az ünnepi rendezvényre Magyarországról, Szlovákiából, Olaszországból, Lengyelországból, Csehországból érkeztek legtöbben. Esterházy János lánya Esterházy-Malfatti Alíz és unokája, Esterházy-Malfatti Giovanni, a lengyelországi rokonság képviselte a családot. A szentmise főcelebránsa Marek Jędraszewski krakkói érsek volt, František Rábek szlovák tábori püspök és Ďurčo Zoltán nyitrai püspöki helynök mellett. A prédikációt Bíró László magyar tábori püspök mondta. Több szlovákiai magyar pap, a Szombathelyi Erkel Kórus és a zoboraljai hagyományőrzők is közreműködő részvétellel tisztelegtek. A szabadtéri oltár előtt helyezték el az urnaszállító eszközt, amelyet négy oszlopocskával alátámasztott, kereszttel jelölt kis tető fedett. A tartóoszlopocskák magyar, lengyel, szlovák és cseh nemzetiszínű szalagokkal voltak jelképesen körbetekerve, amelyek közt középen helyezték el az urnát. Esterházy János gróf édesapja magyar volt, édesanyja lengyel, ő maga a mai Szlovákiában született és Csehországban halt meg. Börtönökben tizenkét évig meggyötört teste tiszta szívvel és fényes lélekkel viselte a megpróbáltatások megalázó időszakát.
Különleges tanúságtételt hallhattunk a csehországi Frantisek Lizna jezsuita szerzetestől, aki szintén ötször volt bebörtönözve. A mírovi börtönben azonban papi szolgálatot teljesített, ahol Esterházy János az élete végéig raboskodott. Lizna atya elmesélte halálos betegségéből való csodás gyógyulását. Rákos betegként, fájdalmakkal és hittel elzarándokolt Santiago de Compostelába és teljesen egészséges állapotban tért haza az Esterházy János segítését kérő folyamatos imáknak köszönhetően. Ezzel a gyógyulással remélhetően elősegítette egy lépéssel a gróf boldoggá avatását. Sugárzott belőle a derű, az életszeretet. Lement a szabadtéri színpadról és megcsókolta Esterházy lányának a kezét.
A közéleti személyiségek sokszínű, tanulságos beszédei után elindult a kegyeleti zarándoklat a kápolnaszentelésre és azt követő temetési szertartásra. Sok civil szervezet történelmi- és díszzászlókkal, népviseletben, ünnepi öltözetben, rengeteg virággal, koszorúkkal lépdelt a papok mögött. Én koloni asszonyok közt ültem a szertartás alatt, s amikor elindultunk a kápolnadombra, megajándékoztak egy kis Mária-éremmel. Gyönyörű napfényes, lágyszellős időnk volt, de a temetéskor már esett az eső. Kivetítőkön lehetett látni a felravatalozott kis urna körül, a sírbarlang bejáratánál kétoldalt a díszsorfalakat. Kiemelném a Visegrádi Szent György Lovagrend Felvidéki Nagypriorátusának huszonnyolc tagját, akik földig érő palástjukban képviseltették magukat Cseke László rendi kancellárral az élen. Ez a rend az első, a legrégebbi világi lovagrend, amelyet Károly Róbert magyar király alapított a királyné és a Szent Korona védelmére.
A csoportos hazaindulás miatt nem tudtam végig ott maradni, de találkoztam még lefelé menet a nagyon boldog Molnár Imrével, aki történész, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója. Öt könyvet írt Esterházy Jánosról addig. Köztudottan ő a gróf politikai életútjának és szilárd erkölcsi alapokon kimagasló szellemi hagyatékának kutatója, őrzője. Beszaladtam az Esterházy kiállításra a múzeumba, ahol fotón láthattam azt a kenyérbélből készült Krisztusfejet, amelyet egy szobrász készített a börtönben a rabtársak falatka-adományaiból önmaguk imáit szentélyesebbé téve.
Szeptember 15-én, Martoson megnyitották az Esterházy Akadémiát. Gubík László az igazgatója, akinek derűs indítéka az, hogy”ne csak a hamut őrizzük, de a lángot is vigyük tovább”! Kemény munkát igénylő követelményekkel, húsz fővel indult az első felvidéki közösségi tehetséggondozó szellemi műhely a Bethlen Gábor Alap támogatásával.
„A leendő kápolnai imádkozás és igehirdetés, az Alsóbodokra történő zarándoklatok nem csak az emlékezés okán fontosak, hanem azért is, hogy a mi felföldi magyar közösségünk lelki békére leljen; végre leróhatja kegyeletét nem csak a mártír gróf, hanem olyan felföldi magyarok – sok esetben névtelenek – előtt is, akik a Gulágon vagy más földi poklokban fejezték be idő előtt életüket, s váltak áldozatokká. Miként Krisztus személye minden ártatlanul szenvedő ember keresztjét magában foglalja, úgy Esterházy János kápolnája is legyen a közel száz éve magára hagyott felföldi magyar közösség minden szenvedésének foglalata. Ne hagyjuk kárba veszni itt élő magyar nemzetrészünk egyetlen tagjának ártatlan szenvedését sem!” (Molnár Imre - Batta György)
