Nyugati Jelen, Arad 2020. május 26,
Remény, reménység – egy fogalom, amit mindennapi életünkben gyakran emlegetünk. Olyan kedélyállapot, ami valami igazán jónak, vagy legalább a jelenleginél jobb állapot beteljesülésének előérzetét kelti bennünk. Talán Csokonai lírai gondolatai a legjellemzőbbek, ha a reményre gondolunk: Földiekkel játszó / Égi tünemény, / Istenségnek látszó, / Csalfa, vak remény! / Kit teremt magának / A boldogtalan, / S mint védőangyalának, / Bókol úntalan. Igen, ha az ember elégedetlen, boldogtalan, akkor legkönnyebb a reménybe kapaszkodni, ami viszont, ha nem is mindig, de gyakran nagyon csalfa, becsap bennünket. Ellenkezője a félelem, és a reménytelenség.
Szinte egész életünket végigkíséri ez a két érzés, sokat félünk, sokat reménykedünk, de még ha nem is félünk, akkor is majdnem mindig reménykedünk – mert az ember általában elégedetlen –, és reméli, hogy a mostaninál majd jobb lesz.
Egy idős ember, ha visszatekint hosszú pályafutására, látja, hogy a félelem és remény ténylegesen milyen gyakran jelen voltak élete állomásainál. Mint kisgyermekek, a háború okozta félelmekkel nőttünk fel, de mivel nem tudtuk felfogni a háborúskodás igazi, gonosz, veszélyes értelmetlenségét, inkább szüleink félelme ragadt ránk. Aztán megtanultunk reménykedni. Egyesek a nyugati, mások a keleti felszabadítókat várták, társadalmi helyzettől és neveléstől függően. A nacionalista szellemben felnőtt nemzedék várta a német hadsereg felmentő csapatait, a liberális, baloldali, akkor még kisebbség, az orosz felszabadításban reménykedett. Ez utóbbi aztán meg is érkezett, Kelet-Európa „fel lett szabadítva”.
A második nagy háború után szinte az egész világon egy óriási reményhullám ragadta magával az embereket, hiszen ennyi rossz, ennyi szörnyűség után, csak jó következhet. A történelem aztán majdnem mindenkit kijózanított, kevesen kapták azt, amiben reménykedtek. A győztesek, mint majdnem mindig, most is megelégedetten nyugtázták az eseményeket, és kényük-kedvük szerint irányították népek, nemzetek, sőt földrészek sorsát. A reménykedők viszont gyorsan rádöbbentek, hogy nem ilyen lovat akartak. Mi, a kis magyarság Európa közepén a háború elvesztése után, még azt a kevés biztonságot is elvesztettük, amit ezer évig valamennyire birtokoltunk. Trianont már kezdtük kiheverni, aztán jött az összeomlás, és az egész politikai rendszer egy bődületes szélsőjobboldali, nacionalista őrjöngésből, átcsapott a szélsőbaloldalra és egy olyan totális kommunista diktatúrába torkollott, amiből csak négy évtized múltán tudtunk kikecmeregni. Ezt a periódust nagyon különbözően éltük át. Sokan tovább reménykedtek, mert nem tudták elfogadni, hogy így is lehet élni. Egyesek nem elégedtek meg a reménykedéssel, úgy gondolták valamit tenni is kell egy szabadabb, jobb élet érdekében. Ezek közül a legtöbben elbuktak, elpusztultak, van, aki túlélte. Talán azok jártak a legjobban, akik belenyugodtak a látszólag megváltozhatatlanba, és a lehetőségekhez mérten alkalmazkodtak a körülményekhez. Ma már nehéz lenne, de nincs is értelme kutatni, kik hittek igazán a XX. század hamis ideológiáiban, kik voltak a színlelők, a megalkuvók.
A XXI. század második évtizede egy újabb, eddig ismeretlen kihívással jelentkezett. A világ népeit ma nem imperialista, nacionalista, geopolitikai vagy ideológiai támadások érik, hanem a még ismeretlen természeti erők egyike fordult ellenünk. Ilyen volt már, talán nem is tudtunk róla, vagy, mivel minket személyesen nem érintett, nem vettünk róla tudomást. Most mindenki ’veszélyben’ van, nincs válogatás, nemzetek, fajok, gazdag vagy szegény egyaránt érintett. Az emberiség megdöbbenve fogadta az eseményeket, de a remény megmaradt.
Mi, öregek, még emlékezünk a régi vallásos tanításra, a három isteni erényről: hit, remény és szeretet. Nem szükséges elmélyedni a keresztény misztikumban, maradjunk csak szigorúan a földön. Hitre szüksége van minden emberi teremtménynek, e nélkül egész életünk üres marad, értelmetlen. A világ szép, a természet gyönyörű és bárki teremtett minket, Isten, vagy az evolúció, nagyszerűt alkotott, mert az ember egy csodálatos alkotás, de ezt hinni kell, mindenkinek a maga hitével, és meggyőződésével. Aki hisz a világ csodájában, és az ember méltóságában, abban örökre megmarad a remény, hogy ez mindig így maradhat, végeredményben ez az életünk célja, hogy ezt valljuk, ebben higgyünk, ezt megvédjük, és a folytonosságát biztosítsuk. De szeretet nélkül nincs semmi, ez tartja az egészet össze. Szeressük tehát egymást, ember az embert, de szeressük a természetet is, hiszen Ő felettünk áll, minden rejtélyével.
Nem tudjuk, mit hoz a jövő, mindenki várakozásban él. Sok, sok erőre lesz szükség, hogy a világ átvészelje a megpróbáltatásokat, és megküzdjön, a még ismeretlen, ránk törő veszélyekkel. A három isteni erény legyen most szigorúan az emberiség erénye, mindannyiunk pajzsa, és akkor megmarad az emberiség. Ez a valóság.
HollaiHehs Ottó, Németország
