2021. november 03., Hollai Hehs Ottó
Ki lehet hős? A régi mitológiák hősei olyan személyek, akik természetfeletti erővel rendelkeznek, néha félistenek, és mindig győzedelmeskednek a rossz felett. A görög drámákban a hős legtöbbször elbukik, de emléke fennmarad. Ebből a hagyományból eredően, a modern drámák, színdarabok és filmek főszereplői is „hősök”, körülöttük forog, pereg az esemény.
Véres, háborús történelmünk is kitermelte a maga hőseit, a katona, aki különös bátorsággal küzdött az ellenség ellen megkapta hazája legnagyobb kitüntetését, akik életüket áldozták, azokból hősi halottak lettek. Európa temetői tele vannak ilyen hősi halottakkal, és a magyar sors, a nemzet történelme sem szűkölködik hősökben, háborúink, szabadságharcaink és forradalmaink hősök hosszú listáját jegyeztette.
Kérdezhetjük, mindenki hős, aki, mondjuk, meghal egy ügyért, vagy egyáltalán ki a hős, és ki csak az áldozat? Szükség van-e hősi halottakra, vagy eredményesebb inkább hősiesen élni? Sok kérdés, nem biztos, hogy feleletet kapunk rájuk.
Most emlékeztünk a 65 év előtti szomorú, tragikus eseményekre. A nemzet vesztesége óriási volt, ezt ma már nem lehet vitatni. A kétszázezer nyugatra menekült töredéke tért csak vissza hazájába, a keletre elhurcoltak többsége odaveszett. Aztán a bosszú, a megtorlás iszonyú volt! A hivatalos adatok már érvénytelenek, az áldozatok száma sokkal nagyobb, mint amit a statisztikákban olvashatunk. A sortüzekben, például a Kossuth téren, sokkal többen vesztették életüket, mint ahogy azt felbecsülték.
Az évtizedek múlásával felszínre kerültek személyes élmények, családi történetek s az eddig elhallgatott események, részben ellentmondanak a hivatalos történelemírásnak. Nem tudhatjuk például pontosan a halálos áldozatok számát, mert a kivégzések mellett, embereket egyszerűen agyonvertek, halálra kínoztak.
Miénk, a forradalom dicsősége! A Nyugat elismeri a magyar nép hősiességét, és felnéz ránk! – hallani minden oldalról. Igen, de a dicsőség megfoghatatlan, nehezen gyümölcsöztethető valami. A valóság az, hogy a Nyugat régen elfelejtette ’56-ot, ma inkább rossz fiúk vagyunk a szemükben, renitens, kötekedő banda.
’56-ról elsősorban az jusson eszünkbe, hogy saját véreink kegyetlen bosszút álltak, ártatlan, sokszor csak bután cselekedő fiatalok százait ölték meg, hogy saját piszkos jövőjüket biztosítsák, és a végsőkig kiszolgálják az idegen, elnyomó hatalmat. Legborzasztóbb, hogy ezeket a pribékeket nem tudtuk felelősségre vonni, a vérbírák túlélték, a parancsra halálra verőket és a lassú halált osztó kegyetlen hóhérokat nem kerestük meg, hogy kimondjuk reájuk az ítéletet. Ez egy pótolhatatlan hiányérzés!
Akkor, 1956 őszén kezdhettem volna új életet. Egy évvel előtte szabadultam a román Gulágról, rengeteg szomorú, de sok hasznos tapasztalattal is tarsolyomban. 23-án a rádió mellett sírtunk örömünkben, bennem volt valami furcsa nyomasztó érzés is, de azért lelkesedtünk.
Nov. 4. után két héttel jöttek értem, hajnalban, személyesen a szeku főnöke, és két fegyveres fogdmeg. Pizsamában akartak elvinni, tiltakoztam, megvertek, de végül felöltöztem. Féltem, de ők is féltek. Pár percre átvillant az agyamon, a szökés gondolata, hiszen szokatlan erős novemberi ködbe borult a hajnal. Mi lehetett volna utána, talán én is hős lettem volna? Temesváron hosszú órákig tartó kihallgatás, fegyveres, magyar ellenforradalmi csoport megszervezésével vádoltak, ha bebizonyítják, legalább 20 évet kapok, vagy talán a legrosszabb jöhetett volna. Isten velem volt, ezt tudom, és magamra erőltettem egy (látszólagos) nyugalmat, magabiztosságot, és magyaráztam az igazamat. Ha valaki nem szereti a rendszert, nem biztos, hogy ellene is fordul – három év tapasztalata sok mindenre megtanított – stb. Alibit is igazoltam, és végül ejtették a vádat. Megjegyzem, ők is féltek, nov. 18-án még harcok voltak az anyaországban, Temesváron, akkor még nem tudhatták merre fordul a kocka.
Attól kezdve nyakamon volt az államvédelem, minden lépésemet ellenőrizték, és minden áron be akartak szervezni. Nem sikerült nekik, de nekem sem sikerült semmi.
Nem lettem hős, nem harcoltam ellenük, talán csak gondolatban és a magatartásommal. Körülöttem sok ismerős, barát elpusztult, a gépezet bedarálta őket.
A magyarországi bosszúhadjárat Romániában is dühöngött, magyarok ezreit hurcolták meg, rengetegen kertültek börtönbe ártatlanul. Állítom, hogy sem a romániai ellenállásnak (pl. a Szoboszlay-szervezkedés), de az ’56-os forradalomnak sem volt semmi esélye. Nehéz téma, vitatkozni lehet, de ma már tudom, hogy a dolgokat, magasabb helyről irányítják, ahova nagyon nehéz beavatkozni. Ezek az erők találták ki az oroszországi forradalmat, ők is tüntették végül el. Aprócska forradalmak, de politikai szólamok sem ártanak nekik, ennél sokkal több kell.
Hősökre, főleg hősi halottakra, nincs szükségünk, inkább józan gondolkodásra, és egy feltétlen szoros együttműködésre, összefogásra, mert most nemcsak nemzetek, de egész Európa, egy egész civilizáció, kultúra megmaradásáért kell síkra szállnunk.
Ezt gondolom most, azon szomorú és számomra is sorsdöntő, 65 év előtti eseményekre emlékezve.
