Úgy döntöttem, hogy egy újabb válogatást készítek néhány kevéssé ismert, de véleményem szerint érdekes tényből a Napóleonnal vívott háború dicsőséges korszakának orosz hadseregéről.
És nem csak a hadseregről...
A szárazföldön és a... folyókon
Az 1812-es háborúban flottánk szerepe nem nagyon volt feltűnő, de azért van mit megemlíteni. Flottánk valóban nem találkozott a franciával a tengeren, de mindenképpen kell egy jó szót ejtenünk tengerészeinkről.
Pontosabban az evezős ágyús csónakok legénységéről. Egy-két nehéz, 24 kilós ágyúval felfegyverkezve nemcsak a tengeren tudtak közlekedni, hanem a folyókba is könnyedén behatoltak. Különösen a Nyugat-Dvina felé. Ágyús csónakjaink nemcsak Riga védelmében segítettek, hanem felmentek a folyón, és lőtték a francia csapatokat, megakadályozva őket az átkelésben. Ebben angol tengerészek is részt vettek, összesen legfeljebb másfélszáz orosz és brit hajó tartózkodott Rigában.
Hajóink az Aa folyón (ma Lielupe) is feljutottak, és a lovassággal együtt még a Mitavát is bevették.
Nem szabad megfeledkeznünk a tengerészgyalogságról sem, bár akkor még nem a flottához tartozott, hanem a szárazföldi hadsereghez került. Szentpéterváron három haditengerészeti ezred működött, amelyek a 25. hadosztály részeként és Steingel tábornok teljes hadtesteként a svédekkel közös partraszállást terveztek. A tervek mások voltak. És segítsen visszafoglalni Norvégiát Dániától a svédeknek, hogy ne legyenek annyira felháborodva Finnország annektálása után. A Svéd-Pomerániában, Napóleon hátuljában is tervbe vették a közös partraszállás lehetőségét - ez teljesen érthető művelet, tekintve, hogy kezdetben Napóleonnak kizárólag támadólag kellett volna fellépnie ellene.
Ezért ragadt az egész hadtest olyan sokáig Szentpéterváron, és csak azután ment el először Rigába, majd ment, hogy segítse Wittgenstein hadtestét Polotsk irányába. Ismeretes, hogy a balti haditengerészeti ezredek bátran harcoltak.
Ott volt a Guards Crew is, de sokat írtak róluk.
Egy másik haditengerészeti ezred Szevasztopolban volt, de 1812-ben nem vett részt a háborúban, de a Kaszpi-tengerészeti zászlóalj hősiesen harcolt. Igaz, nem a franciák, hanem a perzsák ellen - 1812-ben nemcsak Napóleonnal harcoltak, hanem elcsatoltak néhány földet Kaukázusban, ugyanazt a Karabaht.
A „tizenkét nyelv” inváziójára válaszul megvan a sajátunk
Napóleon Nagy Hadserege csak nagyon nagy kiterjedéssel nevezhető franciának. A francia császár sok külföldit toborzott a hadseregébe, még akkor is, amikor nem volt császár. És az írek, a németek és az Appenninek-félsziget különféle képviselői: piemontiak, toszkánok, nápolyiak.
De el kell mondanunk, hogy az orosz hadsereg nemzeti összetételében is igen változatos volt. Sőt, a beszélgetés Napóleonhoz hasonlóan nem más országok lakóiról szólt, még ha néha meg is hódították őket, hanem az orosz császár alattvalóiról.
Ekkor már sokféle nép élt az Orosz Birodalomban. Egyesek képviselői egyszerűen az orosz hadseregben szolgáltak, de voltak, akik különleges nemzeti egységeket hoztak létre.
Sokan tudnak Platov kozákjairól, de az a tény, hogy „repülő hadtestében” (és sok ilyen alakulat volt) nem csak kozák ezredek voltak, valahogy kevésbé ismert. Voltak krími tatárok (négy volt belőlük az orosz hadseregben) és kalmük (három ezred) lovas ezredei. Napóleon oroszországi inváziójának idejére két baskírezred létezett, amelyeket akkoriban baskír kozák hadseregnek neveztek. Később azonban a baskírokból 23 lovas ezred alakult, és az uráli kozák hadsereg részeként voltak teptyarok és mescserják ezredek is, először kettő, majd egy másikat.
„Átkelés a Berezinán”, P. Hess művész. A kép jobb oldalán baskír lovasok láthatók, akik üldözik a visszavonuló franciákat
Hatalmas számú harcost az uráli nomád népek biztosítottak ezen szabványok szerint. Legfeljebb 25 ezren voltak, többnyire akkoriban mindegyiket kirgiznek hívták.
Igaz, nem mindenki harcolt Napóleonnal, rengeteg „forró pont” volt az orosz határon. Ugyanaz a Kaukázus és Transzkaukázus. Ha a kaukázusi csecsenekkel folytatott háború sok éven át folytatódott, akkor a kabardok, oszétok és mások kis különítményeket alkottak az orosz hadsereg részeként. 1812-ben már volt Hegyi Mozdok csapata.
A Krím-félszigeten a Balaklava gyalogzászlóalj parti védelmi csapatokként működött (bár nem volt ilyen név). Kezdetben azonban nem éppen a mi állampolgáraink szolgáltak benne, hanem a görögök költöztek Oroszországba. Volt egy másik ilyen zászlóalj Odesszában. A Dunán a törökökkel vívott háborúban a moldovaiak és más helyi népek különböző alakulatai segítettek bennünket.
A „forró pontok” mellett egyszerűen a határ őrzésére volt szükség. Tehát az orosz kozákok mellett a kínai határt burját és tunguszka ezredek őrizték.
Egyszóval a változatosság nagy volt.
Ez azonban még olyan időszak volt, amikor a szabványokat még csak bevezették, és akár egy ezredben is lehettek különböző kaliberű fegyverek...
A golyó bolond, de a szurony zseniális
Bár azokat az időket a lőfegyverek korszakának tekintik, a csatában nem játszottak olyan fontos szerepet. Nos, először is azért, mert a golyó valóban „buta” volt. Mert bárhová repülhetett. Bár az orosz hadsereg 1808-ban hivatalosan elfogadott egy fegyvert a gyalogság számára, valamint a saját modelljeit a lovasságnak, a rangereknek stb., ez nem jelenti azt, hogy a régi fegyverek eltűntek valahol. A hazai fegyverek mellett külföldről is vásároltak, számos trófeát használtak fel.
Azonnal felmerül az ellátás kérdése, de ezt a kérdést egyszerűen megoldották. Mert nem golyóval látták el, hanem ólommal. A katonák pedig maguk vetették magukat a szükséges méretre. Mellesleg, a saját fegyverhez való önálló öntés folyamatát jól mutatja a „The Patriot” című amerikai film Mel Gibsonnal. Ott, bár egy kicsit korábbi időszak látható, nincs különbség a napóleoni háborúkhoz képest. Persze a minőség... hm... más volt. De maguk a sima csövű fegyverek nem voltak túl pontos rendszer.
Igaz, akkoriban is voltak puskás fegyverek, de mivel csőtorkolatból töltötték, csak együtt lehet érezni a lövészekkel - kalapáccsal verték bele a golyót a csőbe. Jó lenne még a gyalogságban lenni, de hogyan tölthet egy lovas puskás fegyvert?! El tudod képzelni, mennyi időbe telik, még akkor is, ha egy sima csövű fegyver megtöltése egész tudomány.
Ezért rögtön eszembe jut az említett „A hazafi” film, ahol a parancsnok arra kéri katonáit, hogy legyen idejük akár (!) két lövést leadni. Kiderült tehát, hogy az egyik oldalon két sűrű katonaoszlop szinte üresen lövi egymást. De a golyó pusztító ereje legfeljebb száz méter volt, és mint már mondtam, a pontossága olyan volt, hogy száz méterről sem lehetett eltalálni a szemben álló ellenséges katonák sorait. S mivel egy képzett katona percenként maximum 2-3 lövést tudott leadni, jól látszik, hogy ebben az időszakban már lehetett közel kerülni és szuronyokkal csapni. Így valóban több remény volt a szuronyra, és a puskatűz több zajt keltett, mint a valódi hatást.
Érdekes módon lövöldözés közben (hogy ne kelljen újra a táskába kerülni) a katonák a szájukban tartották a golyókat.
Remélem, találtál valami érdekeset magadnak ebben a gyűjteményben. Mivel a téma még nem merült ki, talán később még visszatérek ehhez a formátumhoz. Ezért azt javaslom, hogy iratkozzon fel a csatornámra, ha még nem tette meg.
