Megjelent az Erdély Ma-ban[ 2010. március 27., 15:24 ] [219]
Kedden délután a városi hivatalban sokunkban kiütötte a biztosítékot Barbu Murgu, a D. Cantemir egyetem rektor azon kijelentése, miszerint Marosvásárhely városát Alexandru Lapusneanu alapította! Akiről mellesleg tudni kell, hogy 1552 és 1561 évek között uralkodott Moldovában. „Ha ti nem akartok engem, én úgyis akarlak titeket!” – idézet tulajdonosának nem oda való, a nyílt színi felemlegetése esetleg azt akarta üzenni számunkra, hogy bármennyire is megveti a város a saját első emberét viselt dolgai miatt, de megvannak a megfelelő titkosszolgálati módszerek, hogy akkor is polgármestert faragjanak belőle, ha esetleg a város lakóinak csak egy bizonyos kisebb hányada szavazna rá. Többünk szerint Murgu így akart már a legelején sokkolni, padlóra küldeni, kiiktatni a vitából, az ott tartózkodó józanabb kevesek vakmerő csoportját. Ez után a rektori nagy dobás után, már azt sem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy pedig harsányan nevessünk. Végül az előbbinél állapodtunk meg és jól jártunk, hogy így döntöttünk, mert utólag megspóroltunk magunknak egy fölösleges érzelmi kifakadást.
Sirattuk, magunkat, hogy megszülettünk; őket is, és féltünk, a föld alattuk nem süllyed-e be alattuk töméntelen mennyiségben záporozó ostobaságaik hallatán. Sirattuk Európát, mert számukra az igazi nagy megmérettetés csak ezután következik. És végig csak belülről sírtunk, ahogyan arra Kós Károly tanított minket. Ezek szerint, Zámbó Jimmy-sen fogalmazva: legyen világos, Marosvásárhely városát annak idején nem megalapították, hanem épp ellenkezőleg: városunkat örökbe fogadták! És azért jött el hozzánk a fekete márciuskor a Görgény völgye teljes pereputtyal, hogy végre megkereszteltessünk!
De inkább törődjünk saját bánatunkkal. Már megint átszavaztak! Ez látszik, ezt mondják nekünk, így igaz; de az így realizált valóságkép, mégis nagyon csalóka, ugyanis, akik a gyűlésen összekötőút ügyben végül nemmel szavaztak, nem biztos, hogy ők úgy is gondolták, mint ahogyan az, per pillanat tűnik. Tehát Benedek, Bakos, Bálint és Molnár, ugyan ez alkalommal az új út ellen szavaztak, de az előzmények ismeretében, ez nem jelent semmit. És többek között olyan ezt megelőző történésekben volt részünk, mint van az, hogy Benedek tanácsostól tavaly a városi hivatal megvásárolt 225 négyzetméteres földterületet, potom 22.050 euróért. Nem sokkal később ugyanaz a társaság elsöprő többségű tanácsi határozattal megszavazta két kihelyezett hivatali munkapontnak a megnyitását: az egyik bérlése évi 80.000euróba kerül a városnak, a másik pedig 120000 eurót kóstál. A bevételek nagyságrendje viszont semmiképpen nem indokolnák ezeket, a kiadásokat, de a buli folyik tovább, és miért is volna másként, hiszen közösen szavazták meg, közös célból, egy kalap alatt. Az egyik bérbeadó, többek között egy személyben üzletember (kártyavárépítő) és megyei tanácsos, és közben híre terjeng annak, hogy nemrég visszavették tőle Rolls-Roys márkájú többszázezer eurót érő autóját, mivel elmaradozott a részletek kifizetésével. Tehát több közös szál is összefűzi tanácsosainkat, hogy az állandó messzeföldi kirándulásokat ne is említsük.
Tehát a szavazáskor az volt a stratégia, hogy kedves tanácsosaink úgy gondolták, hogy egy kis diverzióval jó nagyot bekevernek nekünk, és ezáltal úgy összezavarnak minket, hogy ettől, aztán jó ideig csak úgy kapkodjuk majd a fejünket, és mire mi halandók végre valahára kibogoznánk eme ügyletnek kusza szálait, már régen túl lesznek mindenen, és a pénz is hetedhét határon túlra vándorol, akár a mesében.
És most nézzük meg a másik oldalt. Borbély, mint köztudott, Király Károly egykori munkatársa került a nagypolitika felségvizeire. Az egyik legismertebb akciója az, volt, amikor a márciusi események bizonyítékainak egy részét beszolgáltatta a rendőrségnek – eredmény: félszáz embert ítéltek el, közülük csak egy volt román. Tőkés Lászlónak a politikai életből való eltávolítására tett kísérlet; Pokorny, megválasztott marosvásárhelyi polgármester mesterségesen kiprovokált kálváriája (1992), ki győztes befutóként végül visszalépni kényszerült; egy helyi építkezési vállalkozóval ápolt jó kapcsolata, az erdei út iránti évekig tartó csillapíthatatlan érdeklődése… Mindezek elég kifürkészhetetlen figurájává léptették elő ezt a fölöttébb jellemes személyt az érdekvédő-bagázson belül. A városi tanácson belül állandó saját csapata van, kik mindig csak a beintésére várnak. A kolozsvári Peti András mellett újabban Dávid is felsorakozott mögé.
A keddi polgármesteri hivatalbéli vitanapon, a 23-i Fekete Márciusunkkor, igenis nagyot hibáztak a köcsög utcai tanácsoslegények, hogy nem jelentek meg ismét testületileg e találkozón, mert ezzel csak azt érték el, hogy leleplezték önmaguk, azaz ily módon beismerték, hogy mind egy kézre játszanak. És itt jutnak eszembe Florea szavai, miszerint akkor lesz majd összekötő út, amikor azt ő is majd úgy látja jónak. És míg meredeken kúsztak fölfelé a telekárak, nem volt sietős az ügylet, de amint beállt a krach, azonnal intézkedni kellett, mert nemde bár… Volt egy hasonló üzlet az előző polgármester idejében, akkor a víkendtelepi el nem végzett munkáért akart tekintélyes summát, egy bizonyos tisztességtelen cég. Egy egyszerű törvényszéki perről volt szó, amelyet a hivatalnak simán meg kellett volna nyernie, de az ügy évekig elhúzódott, a felszámolt kamatpénzek összege, meg szépecskén gyűlt tovább, mígnem egy olyan összeg nem kerekedett belőle, amely már a csillagos ég alját súrolta. Aztán jött Băsescu új államelnök, aki, mint a kezdetekkor szokott az lenni, új seprű jól seper alapon, megrezzentette igazságosztó szemöldökét és törvényszéki tárgyalási maratonnak hirtelen vége szakadt, mégpedig pozitív végkifejlettel a városháza javára.
A keddi vitanap másik nagy hiányzója, Smaranda asszony és az ő Pro Európa ligája volt. Egy héttel ezelőtt még fáklyás összeborulás volt terítéken nála. Európai trendek szerinti sajátos politikai kinyilatkozások özönével lepte meg a szenzációra éhes médiákat az emberjogi harc nagyasszonya. És most, amikor konkrét lépésekről lett volna szó, ím, sehol. Ezek után megállapítható, hogy a szavak és tettek között az ő esetében is hibádzik az összhang. Az ő igazsága és tettei ugyanúgy a végtelenben találkoznak, akárcsak Bolyai párhuzamosai.
Márpedig az egész Somos-tető ügynek az volna a konkrét hátulütője, generálója, hogy a régi vásárhelyieket állandó jelleggel és mindenféle lehetséges formában, állandó feszültségben kell tartani, állandó szélmalomharcot kell vívatni velük, míg végleg önként is feladják majd. Tehát tudatosan alkalmazott titkosszolgálati eszközökkel, igyekeznek jobb belátásra bírni minket, és ehhez nem várt segítséget kapnak a mieinktől, akik majd, hogy nem ingyért dobnak oda minket a zsiványának. Zavaros ám, újból a Csele pataka, de nagyon!
A városszerte továbbfolytatódó fakoronametszések is ezt a valóságot vannak hivatva igazolni. Sajátjainkon keresztül bírnak le minket. A hivatal által a kézelőből előrángatott 400 felszólalót emlegető számadat pedig helyesen úgy értendő, hogy itt már bármit lehet, még azt is, hogy egy száz férőhelyes gyűlésteremben négyszázan szólalnak fel. A csupasz valóság pedig így virít: megtévesztésként a hivatal egy a favágásokat elfogadó petíció kezdeményezését indítványozta, amely papíron rövid idő alatt 400 körüli igenlő szavazat gyűlt össze. Többségében a hivatal alkalmazottai írták alá ezt a petíciót és azt is tudni lehet, hogy a főnökség a korareggeli órákban írta alá, a beosztottak pedig valamivel később hajtottak fejet az orruk alá tolt felmérési ív láttán.
Ezekről a rémtörténetekkel a helyi sajtónak kellene komolyabban foglalkoznia, felhívnia a figyelmet, a ránk leselkedő veszélyekre, arra, hogy a Balkán végleg felfalni készül minket. Vagy megvédjük értékeinket, vagy keresztülgázolnak rajtunk a miccsevők. Az erdélyi sajtó nagyon figyeljen, ne fogadjon el hír gyanánt mindenféle hamisan csengő, olcsó közhelyeket. Mi szeretnénk folytatni, de lassan minden kapu bezárul előttünk, nem mondhatjuk el többé véleményüket. Minduntalan érdekekbe ütközünk. A sajtó mindinkább a látszatnak szól, lassan már az egész csak képmutatás. És közben nem veszik észre, hogy már a mi kinyíratásunkért munkálkodnak.
Végezetül, íme egy újabb figyelmeztető jel számunkra: egy hét sem telt el, hogy oly szép számban emlékeztünk a Székely Vértanúk Emlékművénél, és a piros-fehér-zöld-szalagos koszorúknak máris nyoma veszett. Nem mi vittük el, de a román városlakókra sem gyanakszom … Fazakas Csaba
Sirattuk, magunkat, hogy megszülettünk; őket is, és féltünk, a föld alattuk nem süllyed-e be alattuk töméntelen mennyiségben záporozó ostobaságaik hallatán. Sirattuk Európát, mert számukra az igazi nagy megmérettetés csak ezután következik. És végig csak belülről sírtunk, ahogyan arra Kós Károly tanított minket. Ezek szerint, Zámbó Jimmy-sen fogalmazva: legyen világos, Marosvásárhely városát annak idején nem megalapították, hanem épp ellenkezőleg: városunkat örökbe fogadták! És azért jött el hozzánk a fekete márciuskor a Görgény völgye teljes pereputtyal, hogy végre megkereszteltessünk!
De inkább törődjünk saját bánatunkkal. Már megint átszavaztak! Ez látszik, ezt mondják nekünk, így igaz; de az így realizált valóságkép, mégis nagyon csalóka, ugyanis, akik a gyűlésen összekötőút ügyben végül nemmel szavaztak, nem biztos, hogy ők úgy is gondolták, mint ahogyan az, per pillanat tűnik. Tehát Benedek, Bakos, Bálint és Molnár, ugyan ez alkalommal az új út ellen szavaztak, de az előzmények ismeretében, ez nem jelent semmit. És többek között olyan ezt megelőző történésekben volt részünk, mint van az, hogy Benedek tanácsostól tavaly a városi hivatal megvásárolt 225 négyzetméteres földterületet, potom 22.050 euróért. Nem sokkal később ugyanaz a társaság elsöprő többségű tanácsi határozattal megszavazta két kihelyezett hivatali munkapontnak a megnyitását: az egyik bérlése évi 80.000euróba kerül a városnak, a másik pedig 120000 eurót kóstál. A bevételek nagyságrendje viszont semmiképpen nem indokolnák ezeket, a kiadásokat, de a buli folyik tovább, és miért is volna másként, hiszen közösen szavazták meg, közös célból, egy kalap alatt. Az egyik bérbeadó, többek között egy személyben üzletember (kártyavárépítő) és megyei tanácsos, és közben híre terjeng annak, hogy nemrég visszavették tőle Rolls-Roys márkájú többszázezer eurót érő autóját, mivel elmaradozott a részletek kifizetésével. Tehát több közös szál is összefűzi tanácsosainkat, hogy az állandó messzeföldi kirándulásokat ne is említsük.
Tehát a szavazáskor az volt a stratégia, hogy kedves tanácsosaink úgy gondolták, hogy egy kis diverzióval jó nagyot bekevernek nekünk, és ezáltal úgy összezavarnak minket, hogy ettől, aztán jó ideig csak úgy kapkodjuk majd a fejünket, és mire mi halandók végre valahára kibogoznánk eme ügyletnek kusza szálait, már régen túl lesznek mindenen, és a pénz is hetedhét határon túlra vándorol, akár a mesében.
És most nézzük meg a másik oldalt. Borbély, mint köztudott, Király Károly egykori munkatársa került a nagypolitika felségvizeire. Az egyik legismertebb akciója az, volt, amikor a márciusi események bizonyítékainak egy részét beszolgáltatta a rendőrségnek – eredmény: félszáz embert ítéltek el, közülük csak egy volt román. Tőkés Lászlónak a politikai életből való eltávolítására tett kísérlet; Pokorny, megválasztott marosvásárhelyi polgármester mesterségesen kiprovokált kálváriája (1992), ki győztes befutóként végül visszalépni kényszerült; egy helyi építkezési vállalkozóval ápolt jó kapcsolata, az erdei út iránti évekig tartó csillapíthatatlan érdeklődése… Mindezek elég kifürkészhetetlen figurájává léptették elő ezt a fölöttébb jellemes személyt az érdekvédő-bagázson belül. A városi tanácson belül állandó saját csapata van, kik mindig csak a beintésére várnak. A kolozsvári Peti András mellett újabban Dávid is felsorakozott mögé.
A keddi polgármesteri hivatalbéli vitanapon, a 23-i Fekete Márciusunkkor, igenis nagyot hibáztak a köcsög utcai tanácsoslegények, hogy nem jelentek meg ismét testületileg e találkozón, mert ezzel csak azt érték el, hogy leleplezték önmaguk, azaz ily módon beismerték, hogy mind egy kézre játszanak. És itt jutnak eszembe Florea szavai, miszerint akkor lesz majd összekötő út, amikor azt ő is majd úgy látja jónak. És míg meredeken kúsztak fölfelé a telekárak, nem volt sietős az ügylet, de amint beállt a krach, azonnal intézkedni kellett, mert nemde bár… Volt egy hasonló üzlet az előző polgármester idejében, akkor a víkendtelepi el nem végzett munkáért akart tekintélyes summát, egy bizonyos tisztességtelen cég. Egy egyszerű törvényszéki perről volt szó, amelyet a hivatalnak simán meg kellett volna nyernie, de az ügy évekig elhúzódott, a felszámolt kamatpénzek összege, meg szépecskén gyűlt tovább, mígnem egy olyan összeg nem kerekedett belőle, amely már a csillagos ég alját súrolta. Aztán jött Băsescu új államelnök, aki, mint a kezdetekkor szokott az lenni, új seprű jól seper alapon, megrezzentette igazságosztó szemöldökét és törvényszéki tárgyalási maratonnak hirtelen vége szakadt, mégpedig pozitív végkifejlettel a városháza javára.
A keddi vitanap másik nagy hiányzója, Smaranda asszony és az ő Pro Európa ligája volt. Egy héttel ezelőtt még fáklyás összeborulás volt terítéken nála. Európai trendek szerinti sajátos politikai kinyilatkozások özönével lepte meg a szenzációra éhes médiákat az emberjogi harc nagyasszonya. És most, amikor konkrét lépésekről lett volna szó, ím, sehol. Ezek után megállapítható, hogy a szavak és tettek között az ő esetében is hibádzik az összhang. Az ő igazsága és tettei ugyanúgy a végtelenben találkoznak, akárcsak Bolyai párhuzamosai.
Márpedig az egész Somos-tető ügynek az volna a konkrét hátulütője, generálója, hogy a régi vásárhelyieket állandó jelleggel és mindenféle lehetséges formában, állandó feszültségben kell tartani, állandó szélmalomharcot kell vívatni velük, míg végleg önként is feladják majd. Tehát tudatosan alkalmazott titkosszolgálati eszközökkel, igyekeznek jobb belátásra bírni minket, és ehhez nem várt segítséget kapnak a mieinktől, akik majd, hogy nem ingyért dobnak oda minket a zsiványának. Zavaros ám, újból a Csele pataka, de nagyon!
A városszerte továbbfolytatódó fakoronametszések is ezt a valóságot vannak hivatva igazolni. Sajátjainkon keresztül bírnak le minket. A hivatal által a kézelőből előrángatott 400 felszólalót emlegető számadat pedig helyesen úgy értendő, hogy itt már bármit lehet, még azt is, hogy egy száz férőhelyes gyűlésteremben négyszázan szólalnak fel. A csupasz valóság pedig így virít: megtévesztésként a hivatal egy a favágásokat elfogadó petíció kezdeményezését indítványozta, amely papíron rövid idő alatt 400 körüli igenlő szavazat gyűlt össze. Többségében a hivatal alkalmazottai írták alá ezt a petíciót és azt is tudni lehet, hogy a főnökség a korareggeli órákban írta alá, a beosztottak pedig valamivel később hajtottak fejet az orruk alá tolt felmérési ív láttán.
Ezekről a rémtörténetekkel a helyi sajtónak kellene komolyabban foglalkoznia, felhívnia a figyelmet, a ránk leselkedő veszélyekre, arra, hogy a Balkán végleg felfalni készül minket. Vagy megvédjük értékeinket, vagy keresztülgázolnak rajtunk a miccsevők. Az erdélyi sajtó nagyon figyeljen, ne fogadjon el hír gyanánt mindenféle hamisan csengő, olcsó közhelyeket. Mi szeretnénk folytatni, de lassan minden kapu bezárul előttünk, nem mondhatjuk el többé véleményüket. Minduntalan érdekekbe ütközünk. A sajtó mindinkább a látszatnak szól, lassan már az egész csak képmutatás. És közben nem veszik észre, hogy már a mi kinyíratásunkért munkálkodnak.
Végezetül, íme egy újabb figyelmeztető jel számunkra: egy hét sem telt el, hogy oly szép számban emlékeztünk a Székely Vértanúk Emlékművénél, és a piros-fehér-zöld-szalagos koszorúknak máris nyoma veszett. Nem mi vittük el, de a román városlakókra sem gyanakszom … Fazakas Csaba
Megjegyzés
Ez a cikk elég tisztán leírja milyen "állapotok" vannak a városaink választottjainak az űlésein. A falusi tanácsiűlésekről eddig is tudtuk, hogy a hozzá nem értés mellett egy nagy adag butaság is jellemző volt, tisztelet a kivételnek. A bemutatott kép nem teljes de a nagymérvű rókastílus és a "leleményesség" eddig sem volt gyengéje úgy a sociáldemokrata, liberális no és újabban már a szövetségiek is "felsorakoznak" a haszonleső és kiegyező politkusok mögé.
Kár volt azt hinni , hogy csak a kolozsváriak kell elszenvedjék ezt a nagy fokú "piszkos " munkát.
Sajnos el kell ismernünk, hogy a cikkírónak igaza van , mert a sajtó valóban csak a látszatnak szól. Nem a valós dolgokkal, a visszaélő választott vagy közalkalmazott kipellengérezését vagy a gyanús ügyek bemutatását látja feladatának, hanem a szövetségi elsőemberünknek a kisgyerekek körében röhögő képét (valahogy úgy mint a kárpátigéniuszi primitívünk tette) mutatgatja...
Azt senki sem akarja észrevenni, hogy egy "beállitott" , vagy reklám képet látunk, hiszen a gyermekek számára irt könyvbemutató csak egy újabb ürügy arra, hogy lássuk már csak a gyerekek hiszik el meséit... Sajnos a valóság nem mese!(Erdélyi Polgár)
