http://erdely.ma/hatranyban.php?id=105504
2011.12.02
Az az Erdélyi Magyar Televízió
Többszemközt című műsorában a dél-erdélyi szórványról, a szórványlét határhelyzeteiről, a türi magyarságról, az identitástudat erősítésének eszközeiről folyt beszélgetés Kémenes Lóránt türi plébánossal (Tür, falu Balázsfalva mellett – szerk.).
- Ahol a magyar nevű lakosok olykor nem tudnak már magyar kérdésekre válaszolni, ott hogyan lehet identitástudat-erősítő dolgokkal foglalkozni?
- Valóban így van, hogy nevükben még magyarok és ez egy óriási öröm volt számomra, aki lassan 5 évvel ezelőtt kerültem oda, hogy csak magyar nevekkel találkoztam. Aztán, amikor oda jutottunk, hogy szót értsünk, akkor ez nem történt meg, mert bár a nevükben magyarok, a szívükben már legtöbbször nem azok. És, ha valahol, valamire rá lehet erősíteni, akkor az itt van. Ennek kell majd – én úgy érzem – kihatnia a tömbmagyarságra is, hogy holnap-holnapután rajtunk a sor. Ha ezt eljátsszuk. Itt már nagyon-nagyon sok kártyát eljátszottak, de legalább 20 éve szó nincsen kényszerített asszimilációról, tehát itt már senki senkit nem kényszerít.
- Ez azt jelenti, hogy el van végezve a munka?
- Talán el van végezve, de mindenképpen nagyon mélyre hullott az a mag, ami oda kellett hulljon és ezek az emberek már teljesen természetesnek veszik azt, hogy ők románul szólalnak meg. Tehát ez már annyira vérévé vált, hogy fel sem tűnik neki. Innen visszafordítani talán lehetetlen, mert küldő nézőkként mindenki azt mondja, hogy ebbe befektetni időt, pénzt és energiát, teljesen fölösleges, inkább a tömbben élő magyarságot kell erősíteni. Én úgy érzem, hogy itt két igazságról beszélünk: mind a két helyre erősítés kell. Én most éppen egy olyan helyen vagyok, ahol megéreztem ennek az erejét és a súlyát és próbálom erősítgetni.
- Plébános úr, ön Marosvásárhelyen volt káplár, aztán egyszer csak elment Rómába, az örök városba, aztán onnan visszatért, Tűrbe helyezték. egy római tanulmánnyal okvetlen Tűrbe kell menni annak a papnak, aki visszatér? Vagy ez provokatív kérdés?
- Elmentem az örök városba, de mindig azt mondom, hogy nem örökre. Ez három év volt az életemből, ami egy kicsit purgatóriumjellegű. Nem akartam én alapvetően odamenni, nem azt tanultam, amit szerettem volna, de úgy érzem, hogy becsülettel végigcsináltam ezt a három esztendőt, bár nagyon megszenvedtem. És, hogy Róma után Tűr-e a következő állomás? Úgy tűnik, hogy igen, ugyanis nálunk nem előre lejátszott játékok vannak, hanem elérkezik az augusztus és akkor dönt a főpásztor, hogy hová, kire lenne szüksége. Így alakult. Emellé pedig föltétlenül oda kell tennünk azt, ami jelenleg a főegyházmegyei zsinati könyvünknek az egyik alaptétele, hogy minden lelkipásztornak legalább öt évet szórványban kell lennie. Ez így durvának is hangozhat, jónak is hangozhat. Én azt mondom, hogy lassan ezt a cikkelyt törölni lehet a zsinati könyvből, mert lassan ez az egyházmegye szórvány lesz, egy az egyben, nem lesznek kis elszigetelt részecskék.
- Leszámítva Székelyföldet, természetesen.
- Még egyelőre.
- Nem optimista.
- Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok optimista. Ez azt jelenti, hogy kicsit próbálom csipkedni hátulról, hogy hoppá ...
- Visszatérve Tűrre: az ön egyik előde a román börtönöket vállalásaiért megjárt Lokodi Gáspár azt mondta, hogy már az első román világban kétségbeejtő helyzettel találkozott Tűrben, és azt mondta, hogy ha egy papra jut legalább tíz lélek, akkor megérte. Csakugyan, Dél-Erdélyben a pap lesz mostmár a tanító, a népnevelő, az egyszemélyes intézmény?
- Ez túl ideális kép. Ezt már rég túlhaladtuk. Én úgy érzem, hogy ez a kép valamikor századelőn, század közepén még működött, mára már nem működik. Mára már Isten őrizz, hogy valakire jóhiszeműleg rászóljak, hogy bocsánat, de a kertemet megtöltötted szeméttel. Ez szinte halálos ítélet, abban a pillanatban fordulnak és eszközt nem válogatva támadnak. Attól, hogy valaki pap, ez nem mozgat meg senkit. Főleg, ahol a másik oldalt erősíti, azt oldalt, amely mindidáig egy bizonyos elnyomásnak volt kitéve, azt az oldalt, amelyet megaláztak, azt az oldalt, amelyből próbálták elsorvasztani az önbizalmat. Amikor ezt az önbizalmat próbáljuk visszaadni, amikor ezzel a hittel próbálunk egészen egyszerűen magyarul élni, na ez lesz elképzelhetetlen, mert rögtön támadást szimatolnak ebben. Pedig egy dolgot nagyon világosan kell látnunk: azt, mait mi a magunk magyarságáért teszünk, azt soha nem valaki ellen tesszük. Főleg akkor nem, hogyha ennek a csapatnak, mondjuk az élére éppen egy római katolikus papot állított a gondviselés. Akkor meg végképp nem arról szól, hogy ütünk, vágunk, csapunk mindent, mert egy cél van és az a magyar. Nem. Ezt a nagy összemosást nem engedhetjük meg magunknak. Egy célunk van és az a magyar. Ez így rendben, de körbe kell néznünk. 2011-ben én nem engedhetem meg azt magamnak, hogy középkori módszerekkel próbáljak visszavágni egy olyan több évtizedes sérelemnek, ami ma már történelemkönyvekben benne van, de az emberekben másképp él.
- De Balázsfalván és környékén megvan a hely szelleme.
- Persze. Ez az a hely, ahol nap mint nap ütköznek ezek az elméleti indulatok, amik, valljuk meg őszintén, a legegyszerűbb két parasztember között nem igazán kerülnek napfényre.
- Akkor sejtem, a hatalmi közegekkel van inkább gond.
- Nem mindig az aktuálpolitika dönt. Itt már vannak olyan sztereotípiák, amiket elültettek embereknek az agyába, és, amikor onnan az eljut valakinek a szívébe és életérzéssé válik, ott van a gond. Azzal nem lehet már mit kezdeni. Lokodi Gáspár egy nagyon keménykezű ember volt. Olvasmányaimból tudom, hogy ő nem hagyott csak úgy teret bárkinek. Ha kellett, ő bizony ököllel odacsapott. Ő egy nagyon-nagyon kemény embervolt.
- Székely, virtusos ember volt.
- Egy dolgot kell világosan látnunk, különösen nekünk, székelyeknek: nem Székelyföldön vagyunk. Ott mi egy egészen más kultúrkört élünk meg, de ebben nekünk bizonyos dolgokat nem szabad feladnunk. Az, hogy most mi elkezdjünk siránkozni, hogy hány évtizede nincs iskolánk, hogy hány évtizede nem volt templom renoválva, hogy omlik össze a közösség, úgy érzem, hogy túlhaladott. Nekünk a másik irányba kell tekintenünk.
- De azért nyilvánvaló: a munka látszik, hallik. Balázsfalva környékén magyar nyelvű műsort létesített ön. Mit mond a szórványnak? Értik még?
- Nagyon izgalmas dolog. Több, mint egy éve született meg ennek az álomnak a megvalósítása, ami úgy tűnt, hogy örökre álomlétre ítéltetett: milyen szép, erről beszéljünk. Annyira nem szeretem az ilyen konferencia-jellegű dolgokat, hogy „üljünk össze, erről még beszéljünk”. Hát ne üljünk össze, tegyük meg! Ebbe a – természetesen – színromán kereskedelmi rádióba, ami amúgy monopol helyzetet élvez Balázsfalván, meghívtak rögtön az első évben egy román műsort vezetni, hallván, hogy vannak nekem GaGás (GaGa Rádió, marosvásárhelyi kereskedelmi rádió – szerk.) gyökereim. Én rögtön elvállaltam és egy évig román lelkiségi műsort vezettem, de ez már feszegette a kereteket. Úgy érem, nem az volt száz százalékban, amire az akkori vezetőség számított. Aztán a nyár beálltával, amikor mondtam, hogy nyáron inkább konzerv-jellegű műsorokat gyártanánk, mert engem többszáz gyerekem vár a táborban, akkor közölték, hogy ezt most akkor pihentessük egy picit, ősszel majd újrakezdjük, csak nem mondták, hogy melyik ősszel. Az a műsor soha nem indult újra. És ekkor pattant ki az a szikra, ami aztán valósággá vált, hogy akkor mostantól a másik utat választjuk. Kirúgnak az ajtón, másszunk vissza az ablakon! És hát az persze nehezebb, de megtörtént. Egyszer csak, amikor mi erre nem számítottunk, megérkezett a levél az audiovizuális tanácstól, hogy igenis engedélyezett a magyar műsor a rádióban. Ez volt az a vízválasztó pont, amikor az aktuális vezetés felismerte ennek a lépésnek a lényegét és abban a pillanatban igent mondtak. Ilyen soha nem volt a régió történelmében. ’89 után volt még olyan, hogy elhangzott magyarul, hogy „Boldog Karácsonyt” vagy „Boldog Húsvétot”.
- Plébános úr, hallgatják a műsorát?
- Én úgy hallom vissza, hogy az a régió, akit lefödünk, és, akik abban az időszakban otthon vannak, hallgatják. Persze, azt tudnunk, hogy a 70 és a sír közötti generáció jórészt. Gyerekekhez magyarul hiába is próbálunk szólni, mert csak az a válasz érkezik, hogy „nu înţeleg, popbácsi”. (A Balázsfalvi Rádió Ébresztő című műsorának összes eddigi adása meghallgatható itt:
http://erdely.ma/balazsfalva– szerk.)
- Nem tudom. A magvető mindig egy reménykedő ember, de azzal is számolnia kell, hogy nem lesz termés. De attól még elveti, tehát őneki ennyi dolga van. Ha nem vetné el, akkor lenne felelőtlen. Nekünk, akik összeállunk, hogy abból a piciből, ami van, vetünk, megmarad a nagy reménység.
- Isten segítse munkáját, plébános úr!
Erdély Tv
