A nyomtatott napilapok "halála" igencsak a "modernitás" a modernizálás, az IT egyik következménye. Drága a papír, drága a nyomtatási költség, drága az előkészítési munka, drágák a kiszállások, stb. amiért aztán ember legyen talpán az a szerkesztőségi gárda, amelyik meg tud állni a saját lábán... Némelyik kénytelen egyfajta pártláncolatba állni, mások pedig eleve tudatosan kiállnak valamelyik párt mellett!
A most megszűnt ÚMSZ(volt RMSZ) viszont nem ezt érdemelte a szövetségi vezetéstől, hiszen amint az alábbi cikkekből is kiderülhet sokan és sok ideig nyomták a szövetségiek szekerét, még "Ida néni" is( - ha egyáltalán létezik...)
De a szövetségi vezetés számára már nyűg lehetett egy olyan lapnak a fenntartása, amelyik lassan elsekélyesedett és a terjesztése is nehézkessé vált.
Egy pár adalékkal azért szándékunkban áll rávilágítani arra, hogy sokszor maga a lapvezetés is hozzájárult az ÚMSZ elhalálásához...
Még a 90-es évek elején felutaztam Bukarestbe és ellátogattam a régi "Scânteia Ház"-ban több helységet lefoglaló RMSZ szerkesztőségébe, mivel egy sikeres pályázat alapján egy harmadrészben érdkeltek lettünk volna, a lapunk tördelési munkálatait ott elvégeztetni, mivel az említett pályázattal három szerkesztőségnek itéltek egy szedő-tördelő computer rendszert. Amint meglátott a főszerkesztő barátom, kérésemet halva nagyon meglepődött, de azért hívta a könyvelőnőt és leültünk kiszámolni, mibe is kerülne egy lapszámnak a tördelése. Amikor végül megállt a toll a velem szembe űlő román hölgynek a kezébe egy számunkra elfogadhatatlan árajánlatot tett elébem... Csendesen felálltam, mert rádöbbentem, hogy nincs mit appelálnom az egyharmadrészünkre, mert a hölgy ceruzája nagyon vastagon írt! Elhaladtam a főszerkesztő mellett és elköszöntem, mire ő utánam szólt: "Mi is meg kell élnünk valamiből"... Motyogtam valami köszönőfélét, de a torkomba ma is érzem azt a keserűséget, magyar a magyarral kibabrál..., stb,stb. Aztán egy másik helyen negyedannyiért még ki is nyomtatták a lapunkat!
Hazafele menve eszembe jutott, hogy hasonlóan jártam Budapesten is amikor a milliónyi támogatást a volt kolléga a RMSZ-hoz vitte azzal, hogy melléletként kiadják a közös lapot. Igaz mikor érdeklődtem csak annyit mondott a telefonba, hogy sajnos sok adóság volt az állam felé és utólagos beleegyezésemmel a pénzt arra utalták át.
Aki egész életét szerkesztőségek szűkebb vagy lazább kötelékében élte le, s pályafutásáról különféle szerkesztőségek nyújtanak bizonylatot, óhatatlanul átél személyesen is egy vagy több laphalált is. Én sem lehettem kivétel.
Az első ilyen „halál”, amely testileg-lelkileg alaposan megrázott, 1989 decemberében következett be, amikor az addig „bombabiztosnak” tudott központi Előre egyik pillanatról a másikra megszűnt létezni. Méghozzá nem attól, mintha ellehetetlenült volna további megjelenése, hanem egyszerűen a rendszer omlott össze, amelyet kiszolgált, és amelynek mindennap megjelenő faliújságja volt.
Ám a pillanat nemcsak rombolt, hanem egyben épített is: a fölöslegessé vált napilap kereteiből percek alatt megvethettük főnixmadarunk ágyát, s minden hatalmi beleszólást mellőzve új napilapot avattunk: a Romániai Magyar Szót.
Ami, mellesleg, pont úgy készült, mint „felejthetetlen emlékű” lapelődje, éppen csak az ideológiai iránytűzés és ellenőrzés maradt ki a játékból – legalábbis, nekünk akkor úgy tűnt –, cserében viszont kénytelen volt az ember beszállni egy mind gyorsabban pörgő mókuskerékbe, ami a mindenkori lapkészítés örömét és átkát jelenti.
A sors tizenöt esztendőt szabott ki az RMSZ-nek, ezalatt a lap mindenféle fizikai változásokon ment keresztül – az utolsó hét esztendőben már az interneten is olvasható volt, amitől nem vált ugyan világhálós lappá, csupán a naponta megjelenő papírújság dokumentumaként át lehetett tekinteni a benne foglalt információkat. Ennek tudható be, hogy amikor az új évezred hajnalán, egy terjesztői fizetésképtelenség következtében az újság kinyomtatása papírhiány miatt szünetelni volt kénytelen, pár napon át csakis az internetes változat jelezte, hogy az RMSZ nem halt meg, csupán hibernál.
Annak idején a digitális tartalmak mifelénk még csak egy meglehetősen szűk réteghez jutottak el – az internethozzáférés korlátozottsága okán –, a pár napos leállást, internet ide vagy oda, a lap megérezte. Semmi nem ment már olyan simán, mint annak előtte. A „gyengélkedés”, a kiszámíthatóság megbicsaklása tovább rontotta az újság ázsióját, ami anyagiakban is egyre inkább megnyilvánult, míg 2005 júliusának végén utol nem érte a laphalál, amelyet immár nem egy rendszer pusztulása váltott ki, hanem a piac „végtelen szabadsága”.
A Bukarestben szerkesztett országos magyar napilapra való igény sokkal erőteljesebb érv és ütőkártya volt annál, hogy az RMSZ halála ne nyisson új utat a folytatáshoz. Igaz, nem másnap, nem is egy hét múlva, de ősszel már a kimúlt napilap romjait maga mögött tudva, elindult az Új Magyar Szó, jelentvén új fejezetet és egyúttal nemzedéket/szemléletet is a bukaresti magyar lapkészítésben. Az ÚMSZ hamarosan ismét internetre került, sőt internetes portált is indított, most pedig napok választják el attól, hogy belátható ideig elbúcsúzzon megszokott papírköntösétől.
Ismét egy laphalál – és mi, újságírók még mindig élünk.
Lapok pedig mindaddig nem halhatnak meg tartósan, amíg vannak, akik feltámasszák, tovább éltessék őket.
Az Új Magyar Szóra most kimondott internetes pályafutás vár. Ez pedig annyiban lehet majd sikeres és nagyközönséghez szóló, amennyiben a társadalmi közegben egyre nagyobb szerephez jut a digitális média.
De ennek az új lapnak a jövőjét nehéz megjósolni. Bukaresti magyar napilapra, meggyőződésem, továbbra is nagy szükség van. Hogy ezt a szükséget ki képes finanszírozni, az az ezutániakból fog kiderülni. Az interneten ugyanis még nagyobb harc dúl az információ elsőségéért, a kattintások szaporításáért. Az internetes sajtó másfajta üzlet – annak olvasásáért botorság pénzt kérni, mint a papírújság esetében. Az az internetes lap, amely csak előfizetésért, pénzért hagyja magát olvashatóvá tenni, előbb-utóbb becsukhatja a boltot. A világhálón annyian és annyiféle csomagolásban kínálják sokszor ugyanazt a hírt, egy-két szó eltéréssel, de legtöbbször ugyanazokkal a melléütésekkel és helyesírási hibákkal, hogy valami nagyon egyénit kell nyújtani ahhoz, hogy egy netes lap híveket toborozzon.
Próbáld meg, ÚMSZ!
Talán eltűnünk
Krebsz János | 2012-06-29
Hirtelen, mert semmi nem tart örökké, bár – ha már úgyis az RMDSZ szócsövének tekintették, különösen ellenségei, a lapot – sosem volna nagyobb szüksége a magyar politikai és etnikai kisebbségnek egy országos napilapra, mint most, beszorulva az önkormányzatokba. De állítólag piacgazdaságban élünk, ráfizetéses a dolog, nem tartják el a lapot az olvasók, már akkor sem, ha a szerzők ingyen dolgoznak.
Én egy tanítványom révén kerültem a szerkesztőségbe még a múlt évezredben, Cseke Gábor és Gyarmath János csinálták akkor a Magyar Szót. Valami furcsa vegyüléke volt a múltból ittmaradt hagyományos napilapnak, és az új követelményeknek megfelelni akaró újdondász törekvéseknek. Volt egy előfizetői rétege, amely megszokta, hogy elő kell fizetni a „ziarul maghiar”-ra, s ha a barátságtalan lapterjesztés jóvoltából két-háromnapos késéssel is, de magyarul tájékozódunk a világ dolgaiban Romániában. Volt kiterjedt tudósítói hálózat, és az idő teltével – hála az internetnek – naprakész frissesség két ország történéseiben.
Sőt a lap fogyatkozó presztízsébe még belefért egy meghívás révén a Verespatakon nyitandó aranybánya vendégévé válnom, tájékoztattam a magyar nyelvű olvasókat, s – mivel a jutalom mindig kérdéses volt a magamfajta szellemi szabadfoglalkozásúak körében – hát a bányaberuházó cég költségén laktam ott szállodában egy kurta hétig, s írtam meg, amit láttam. Ez volt a legnagyobb megbecsülés, ami újságíróként ért.
Majd jött az Új Magyar Szó, Ágoston Hugóval a főszerkesztői székben, ahonnan hamar fölállt, s maradtunk a Vélemény oldalon. Mielőtt bezár a bazár, el kell mondanom, a magam személyét kivonva az egészből, hogy sajtótörténeti tananyagnak elmenne, miképpen kell és lehet egy oldalon elkötelezett, a racionalitás talaján álló, értékalapú sokszínűséget összehozni.
Kisvárosunkban most eltűnt egy negyvenhat éves nő. Eddig ilyesmi Alzheimer-kóros öregekkel fordult elő. A nő – korunk állampolgára – diplomás munkanélküli, aki egy-két éve külföldi munkavállalással is próbálkozik, de a frankhitelek nyomán beállt változások reménytelenné tették mindennapjait. Most, hogy nincs hír róla, születik a városi legenda. Modern Monte Christóként eltűnt, adósságait nincs kin behajtani, s új külsővel új életet kezdve, valahol messze az embertelenné alakult jelen szabályain túl jár.
Most mi is eltűnünk. Talán. De hiszem, hogy nagyobb értéket képviselünk annál, amire a piac most árazott, tudom, hogy most még inkább szükség van ránk. Nem tűnhetünk el nyomtalan. Figyeljenek.
Ida néni barátnője
Sike Lajos | 2012-07-02 00:04:07
Felhívott a 87 éves Ida néni, hogy mi lesz vele: neki a Magyar Szó volt a családtag, a barátnő, a szomszédasszony. Huszonöt éve, hogy az övéi eltávoztak, nincs akivel megossza idejét, aki elmondja neki mi újság az országban-világban, mint ünnepelték az angol királynőt, mi a divat Párizsban, hol robbantott az Al Kaida, verik-e még a vajdasági magyarokat, marakodnak-e még a felvidékiek, és csúfos kudarcuk után is ki akarják-e ütni az RMDSZ-t Tőkésék...
Számára pótolhatatlan a Magyar Szó, még népfrontos korából ismeri, apja adta először kezébe, aki a Magyar Népi Szövetség egyik szatmári aktivistája volt. (Nem igaz az, hogy az MNSZ kommunista volt, csak jobb híján kollaborált a hatalomra került elvtársakkal, hogy védje a magyarokat.) Őt nem zavarta, hogy Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár, Groza Péter után Sztálin, Lenin, Marx, Gheorghiu Dej, Ceauşescu fényképét hozta a lap. Nem lehetett finnyáskodni, ha nem akartál elveszni, együtt kellett menetelni. Éppen a maroknyi magyarság menti meg az emberiséget?
Ida néni elsírta magát: végleg társ nélkül maradt! Hiába vigasztaltam: talán mégis akad egy szomszéd, akinek van számítógépe és segít böngészni az ÚMSZ internetes kiadását... Nem és nem! Nem jár sehova, és nem akar senkire rászorulni. Inkább kitalál valamit: mivel pótolja azt a mozgást, ami naponta úgy jött össze, hogy vagy tízszer kiment a kapuhoz, megnézni a postaládát. S hányan kimennek ezekben a napokban idős olvasóink közül, hogy tényleg nincs ott az ÚMSZ? Csak engem vagy húszan hívtak, Petrozsénytől Nagybányáig, az ugocsai Tamásváraljától a Maros megyei Gyulakutáig, idős tanárok, földművesek, papok, mivel ötvenegy év alatt, hogy a lapnak dolgozom, bemászott a nevem a fülükbe. Istenem, döbbenek rá, most hányan elfelejtenek? Mert az újságíró csak addig él, ameddig nevét ott látják a lapban.
Mondanám azoknak, akiknek nincs internetes lehetőségük, ha találkozni akarnak velem, olvassák a szatmári Szamos kulturális lapot, az Erdélyi Riportot vagy a Gazdaélet magazint, de előbb meg kell beszélnem a szerkesztővel, hogy ezt ne vegye önreklámnak, mert fél évszázad alatt úgy megfertőzött az írás kényszere, hogy képtelen vagyok abbahagyni.
Miközben arra gondolok, hogy talán mégsem hagyja a 15 millió magyarság végleg eltűnni egyik patinás lapját, s még újraindul a nyomtatott ÚMSZ, felötlik bennem: vajon hányszor megyek le naponta fölöslegesen a postaládához?
Temetni jöttem...
Gál Mária | 2012-06-27
„Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni./A rossz, mit ember tesz, túl éli őt;/A jó gyakorta sírba száll vele./Ez legyen Caesar sorsa is./A nemes/Brutus mondá, hogy Caesar nagyra vágyott:/Ha ez való, úgy súlyos bűne volt,/És Caesar érte súlyosan lakolt meg./Most, Brutus engedvén s a többiek,/(S Brutus derék, becsületes férfiú),/Jövök beszélni holt Caesar fölött./Barátom volt ő, hozzám hű s igaz.” Így kezdte gyászbeszédét Antonius Caesar teteme fölött, akkor, amikor még arról sem lehetett meggyőződve, hogy nem ő lesz-e a nemes Brutus következő áldozata...
Nem Shakespeare remekművéről akartam én írni, sem temetni, sem dicsérni nem szándékoztam e héten, de a kifinomult cenzúra a határ túloldalán is utolért. Rovatvezetőm udvariasan tudtomra adta, hogy bár tisztában van azzal, hogy forrong most rendesen a Közel-Kelet, s az al-Kaida sem alszik, ezúttal „nem bánná”, ha inkább „magyar” témát választanék, valami olyasmit, amit beleng az elmúlás. A magyar része kicsit sántít ugyan, de az elmúlás az nem hiányzik a „szabadon választott” alapanyagomból sem. Ismételjük át a történetet! Március 15-én készül a tanács Cézárt megkoronázni, Brutus pedig egyre biztosabb abban, hogy Cézárnak meg kell halnia. Nincs benne sem bosszú, sem személyeskedés, ő szereti Cézárt, de úgy érzi, Róma jövője érdekében Cézárnak meg kell halnia. Rohamosan növekszik az összeesküvők száma, Brutus, akiben a fiúi szeretet küzd a Birodalom iránt érzett aggodalommal, arra kéri társait, hogy érdemei elismerése mellett, „kulturáltan” végezzenek Ceasarral. A vég eldöntetett, már csak az kérdés, hogy Antoniusnak is követnie kell Cézárt, vagy őt életben lehet hagyni. Életben hagyták. Ez lett a vesztük?
A végkifejlet valószínűleg azok számára is ismert, akik épp lógtak a történelem és/vagy az irodalomóráról. Brutus, a „becsületes és derék férfiú”, akiben a Róma iránti aggodalom munkál, arra figyelmezteti összeesküvő társait, hogy arcuk ne árulkodjon szándékukról (és persze, szavaik sem, teszem én hozzá sok ezer év távlatából), viselkedjenek úgy, mint a színészek. A Capitoliumon aztán mindnyájan rezzenéstelen arccal mártják tőrüket Cézárba, utolsónak Brutus. (Ekkor hangzik el ugyebár a szállóigévé vált „Te is fiam, Brutus?”) Az összeesküvők elégedettek, hiszik, hogy Rómát mentették meg. Nem értik miért nem ünnepli őket a tömeg, Antonius búcsúbeszéde, Cézár végrendeltének felolvasása után miért állnak át Antonius, azaz a halott Cézár oldalára. Végezetül – néhány csata után – Brutus kardjába dől, Antonius által pedig Cézár szelleme győzedelmeskedik.
Képzeljük el a történetet modern szereposztásban, saját kis világunkra kivetítve. Látszólag egy erdélyi magyar, egyszer már hamvaiból feltámadt napilap nyomtatott változatát temetjük. Azt az orgánumot, amelybe az utolsó, brutusi tőrt a budapesti nemzeti kormány szúrta. Kulturáltan, nem hentes módra. A célpont nem az Új Magyar Szó volt, a lap csak járulékos áldozat. Azt a tőrt a budapesti akaratnak behódolni képtelen RMDSZ-nek, az Erdélyi Másképpen Gondolkodásnak szánták. Amikor tavaly létrehozták a Határon Túli Magyar Sajtóért Alapítványt, amely már bejegyzése előtt megkapta a Szerencsejáték Zrt 250 millió forintját, azért, hogy a külhoni média megsegítésére fordítsa, még röpke pillanatig hihettünk abban, hogy ha már a Bethlen Gábor Alapítványnál még mutatóban sem jut egyetlen forint sem azoknak a lapoknak, amelyek másképpen képzelik el „Róma jövőjének szolgálatát”, legalább ez az új alapítvány figyel a látszatra. De csak egy újabb tőr jelent meg a nemzeti prérin. Persze, nem lehet Budapestről várni a mannát, s az erdélyi magyar közösségnek előbb utóbb meg kell találnia a megoldást arra az esetre is, hogy ha sem a bukaresti, sem a budapesti költségvetésből nem jön támasz, s ha már többen sem leszünk, akik magyarul olvasunk, miként lehet akkor is továbbéltetni az írott magyar szót. Brutusok mindig lesznek. Cézárok is. Mindig lesz tőr, amely alattomban döf a másságba a szent cél érdekében. De mindig lesznek Antoniusok is, akik képesek megfordítani a közhangulatot, s végül a lincselő saját kardjába dől. Mint tette azt június 10-én a helyhatósági választáson. Hajrá Erdély, hajrá erdélyi magyarok!
