Az alábbi cikk írója kicsit elragadtatta magát, amikor az említett nevek mellé a diktatura szót is rendelte, hiszen szinte egyikre sem lehetne alkalmazni! Sőt, ismerve a két már nem élő államvérfiú életútját köztudott, hogy közülük csak az elsőnek sikerült egy tökéletesen lerombolt gazdaságú országból egy normális országot teremteni, igaz ugyan autokrata módon, de mindenképpen a magyar nép nevében. Horthy idejében teljesen normális volt, minden európai országban ha a kommunista mozgalmat betiltották Horthy-korban kaptak a nők választójogot előszőr míg a nyugati országokban ez sokkal később lett törvényesítve. A rassista törvényeket is nagyon késön vezették be Magyarországon pedig mindenhol általánosak voltak az USA-ban a 60-as 70-es évekig. Ezért nem igen lehet diktátornak nevezni.
Furcsa mód az ahogyan az alábbi cikk írójának nem tünt fel, hogy összehasonlítása több szempontből is sántít, hiszen a baloldali államférfiút nem a nép választotta meg, hanem egy idegen hatalom bábjaként sikerült neki 33 évig fennmaradni és a "gulyáskommunizmust" megterenteni... Tehette hiszen a nagyhatalom katonasága az országban ezt biztositotta, de lényegében ő csak egy szimpla végrehajtó volt! Hiányos történelmi ismeretre vall hogy az is, hogy Kádárt és nem Rákossyt nevezi diktátornak a cikkíró! Persze az is lehet, hogy csak egy nemtelen csúsztatást hajt végre.
A cikk írója azt is elfelejtette , hogy a harmadik államférfiút pedig kétharmados többség választotta újra - demokratikus választás útján! Éppen ezért egy demokratikusan megválasztott államférfiút "diktátornak" nevezi semmiképp sem lehetne!
A cikk írója nagyon gyenge eszmefuttatással próbálja a jelenlegi a sajtószabadságot összeboronálni a kommunista és a náci bárdok alatt sinylődő sajtós közösséget. pedig látható, hogy a ballib sajtótermékek nemcsak a kritikai eszközöket, hanem a valótlanságokatb állítanak, a hazugságokat használják fel és az ellenségsekedést propagálják, miközben a kormánysajtót azzal vádolják, hogy azok osztják meg a magyar közvéleményt. A megszünt ballibes sajtóorgánomokat inkább a piaconmaradásban való gyengeség és a nehéz gazdasági élet valamint az állami reklám megrendelések elmaradása és sajtótámogatások lecsökkenése okozta, nem a politikai "boszúnak" lettek az áldozatai.
Ami a szólásszabadságot illeti azzal ugye mindenki egyetért, hogy pl. fasiszta, náci, stb. eszmék ne nyerhessenek teret. Az ilyen eszméknek nem szabad teret adni. De ki húzhatja meg a határt?
A többi következtetéseiben is téved a cikkíró, de ha elolvassuk a blogját mindjárt megértjük, honnan származik a magas undora amit a magyarsá iránt érez. A Morpheus álnév alatt lényegében egy olyan egyén "létezik" aki fél mindentől. Pedig ha megnézzük mit is jelent az az álnév amit választott igencsak fura, de ha elolvassuk miként értelmezi a saját szerepét már érthető, mért van a balibbesek oldalán : "Morpheus a görög és római mitológia egyik fontos alakja, akit az ókorban az álmok isteneként tiszteltekM orpheus tehát az álomvilág ura, annak a világnak vezetője, ahová mindannyian időről időre eljutunk és ahová mindannyian vágyunk - akár alszunk, akár ébren vagyunk - mert ott minden lehetséges" Igaz megadja a választás lehetőségét is azzal, hogy igy folytatja: "A piros és kék kapszula is ott vár rád és a választás csakis rajtad áll." , de ezt csak azért teszi, hogy irásaiért ne lehessen beperelni...
Orbán nem diktátor. Horthy autoriter rendszerét meg se közelíti. Orbán egy irányított demokráciát követ, amiben neki nem kell átadnia a hatalmat. Nincsenek betiltott pártok, nincsenek cenzusok a választójog esetén (kivéve életkori), minden ember úgy szavazhat, ahogy akar.
Orbán nem diktátor. Horthy autoriter rendszerét meg se közelíti. Orbán egy irányított demokráciát követ, amiben neki nem kell átadnia a hatalmat. Nincsenek betiltott pártok, nincsenek cenzusok a választójog esetén (kivéve életkori), minden ember úgy szavazhat, ahogy akar.
Az is fura, hogy semmiképpen sem esik egybe a választottt álnév és a kiválasztott kép, hiszen a görögöknél kevés a valószínűsége annak, hogy egy néger irástudót találjunk, hogy a tudosokról ne is szóljunk. Zöld Sára
Morpheus. 2018. április 29.,
Történelmünk utolsó 100 évét három diktátor határozta meg, akik együttesen 1920 és 2020 közt (megelőlegezve, hogy az elkövetkező két évben minden marad úgy, ahogyan most van) pontosan 71 évig kormányozták Magyarországot. Az első Horthy Miklós volt: 1920 és 1944 közt (24 éven át), a második Kádár János: 1956 és 1989 közt (33 éven keresztül), a harmadik pedig Orbán Viktor 1998-2002, és 2010 óta (vagyis 2020-al bezárólag 14 éven át. Persze 2022-ig lesz miniszterelnök, de a kerek 100 esztendő miatt vegyük most a 2020-at alapul). Egy jobboldali konzervatív, egy szocialista és egy jobboldali nemzeti rendszer követte egymást, melyekben közös volt, hogy antidemokratikus módon működtek, bár nem egyforma mértékben. Kádár időszakát az egypárti diktatúra jellemezte, szovjet függésben, Horthy és Orbán pedig autokráciát valósítottak meg, egyikük a Hitler vezette Németországgal, másikuk pedig a Putyin vezette Oroszországgal építve ki szoros kapcsolatokat.
A három rendszer ugyanúgy marginálta a pártokat: Horthy betiltotta a kommunistákat (1921. évi III. tc.) és nyílt választásokat tartott (lehetővé téve a nyomásgyakorlást), Kádár egyetlen pártot sem engedett működni (csak a kommunistákat), Orbán pedig belülről bomlasztja az ellenzéki szervezeteket és ellehetetleníti a civilek működését. Mindhárom rendszer korlátozta a szabad sajtó működését is: Horthy alatt a baloldali újságírók "rejtélyes" halála volt jellemző (pl. Somogyi Béla és Rózsa Ferenc megöletése), Kádár csak pártlapokat engedett működni, Orbán pedig kiszorítja a az ellenzéki orgánumokat és újságokat a közéletből (lásd: Népszabadság, Class FM, Lánchíd Rádió, Magyar Nemzet, megyei lapok ... stb megszűnései).
Mindhárom rendszer ellenségképeket gyártott, melyekkel manipulálni tudta a lakosságot: Horthy a trianonista nyugatot démonizálta (pedig valójában az antant segítette hatalomra), Kádár a nyugati mételynek tartott imperialistákkal riogatott, Orbán meg azt akarja elérni, hogy legfőbb ellenségeinknek az EU vezetőket és a migránsokat tekintsük. Mindhárom rendszer szoros kapcsolatokat ápolt bizonyos nagyhatalmakkal: Horthy Németországgal, Kádár a Szovjetunióval, Orbán meg a keleti diktatúrákkal, így Oroszországgal, Kínával, Törökországgal ... stb. Mindhárom rendszer kialakította a maga példaképeit és ikonjait: Kádár a nagy kommunista vezetőket és elődöket (Marxt, Lenint), Horthy a konzervatív magyar arisztokratákat, Orbán pedig a történelmi múltunkból vett példákat, például: Tisza Istvánt, Klebelsberg Kúnót, Horthyt ... stb. Mindhárom rendszer kitermelte a maga külön elit kasztját, a megkülönböztetett, kiváltságosokat: Kádár a párt-főtitkárokat (akiknek bármit lehetett), Horthy a vitézeket (hiszen a vitéz rendben csak hívei kerülhettek), Orbán meg az oligarchákat és a Fidesz-vállalkozókat. Mindhárom rendszer hosszú távra rendezkedett be, jelentős szerviensi kört kialakítva, akiket érdekeltté tett a hatalom kiszolgálásában, így egy-egy, több évtizedes korszak fűződik neveikhez: Horthy-kor, Kádár-kor, Orbán-kor.
A magyar néplélek mindig kedvelte az erőskezű vezetőket, a korszakokat teremtő vezéreket, kormányzókat, diktátorokat, akik országunkat a jellegzetes pannon-gőg jegyében világhatalmi tényezőkké tették (vagy azt hitték, hogy azzá teszik). Horthy a Nagy-Magyarország visszaállításáról álmodozott, Kádár a legnagyobb hidegháborús tömb élenjáró államává és legvidámabb barakkjává tette hazánkat, Orbán pedig az egész EU -val áll szemben, miközben azt hiszi, ha Kínával és Oroszországgal "barátkozik", akkor egyenrangú lesz velük, Magyarország pedig világhatalmi tényezővé válik. Mindhárman rosszul mérték fel helyzetüket: Nagy-Magyarország visszaállítása helyett előbb a nácik, majd a kommunisták fosztották ki hazánkat (és rombolták le városainkat), a Szovjetunió úgy omlott össze, hogy Magyarország jelentéktelen kisállam maradt, mely a rendszerváltás utáni versenyben még le is maradt KGST beli társaitól, ma pedig a nagy keleti diktatúrák (Oroszország, Kína) inkább kihasználják kétkulacsos szerepünket és afféle trójai falóként tekintve ránk csak felhasználnak arra, hogy befolyást (és infókat) nyerjenek az EU működésében. Végül érdemes megjegyezni: mindhárom rendszerben fontos szerepet töltött be egy-egy karhatalmi erőszakszervezet: a Horthy idején a szuronyos puskákkal járöröző csendőrség, Kádárnál az ÁVH örökébe lépő BM - állambiztonsági szolgálat, Orbánnál pedig a TEK és a felbérelhető kopaszok (lásd: liget-tüntetés, Nyakó féle ügy).
Zárásul feltehetjük a kérdést: vajon képesek vagyunk e tanulni történelmünkből és végre nem diktátorokat szolgálni? Aligha. Legalábbis a felerészben ázsiai, felerészben európai identitású magyarság egyik része biztosan nem. De kérdés az is: vajon megértjük e valaha, hogy a magyarság csak akkor vívhatja ki tiszteletét a népek közösségében, ha becsületes úton jár? Vajon tudunk e mit kezdeni egy igazi demokráciával, mely csak egyetlen egyszer, 1989 és 2010 közt fordul elő történelmünkben? A válaszokat a jövő rejti és csak az idő tudja megválaszolni. De a jelenlegi helyzetet elnézve nagyon nem úgy tűnik, hogy a helyes úton járnánk. Már megint.
