2018. 10. 22. Fricz Tamás
ÉRTHETETLEN A KIZÁRÓLAGOS FEKETE-FEHÉR FELFOGÁS A BEVÁNDORLÁS MEGÍTÉLÉSÉBEN
Róna Péter közgazdásznak, az LMP volt tanácsadójának a szakmai kvalitásait kevesen vonják kétségbe. Viszont egy olyan interjút adott nemrég a Vasárnapi Híreknek, amelynek legtöbb állítása elfogadhatatlan, egyben tükrözi azt, miért tart ott az ellenzék, ahol tart – tehát sehol.
Először is kijelenti: „A magyar választópolgárok számára áprilisban világos volt, hogy ez a kormány Európától el kíván távolodni. Ennek ellenére a magyar társadalom úgy döntött, hogy ez a helyes irány. Nem Európa, nem Brüsszel, hanem Moszkva és Ankara.” És később: „[A magyar választó] arra adta voksát, hogy fordítsunk hátat Nyugat-Európának.”
Miféle állítás az, hogy a magyar választók számára világos volt, hogy a kormány el akar távolodni Európától, és Brüsszel helyett Moszkvát és Ankarát választja? A magyar kormány és maga Orbán Viktor soha, egyetlen nyilatkozatában sem beszélt arról, hogy ki akarunk lépni az Európai Unióból. A magyar kormány és Orbán Viktor viszont sokszor elmondta-elmondja azt, hogy a jelenlegi uniós vezetés, különösen a bizottság, rossz úton jár a migráció kezelésében, döntései önkényesek és nem kellően demokratikusak, a brüsszeli elit eltávolodott az európai választópolgároktól, a brexittel nem tud mit kezdeni, és hiányzik a gazdasági problémák hatékony kezelése is.
Vagyis az Európai Unió működése átfogó reformokra szorul. Ez nem kilépési szándék, ellenkezőleg: annak a bejelentése, hogy Magyarország, a magyar kormány érdekelt az unió megújulásában, hatékonnyá, demokratikussá, polgárbaráttá válásában. Miért kell ezt egyoldalúan beállítani?
Másfelől egy most elkészült Eurobarométer-felmérés szerint a magyar emberek immáron 60 százaléka jó dolognak tartja az EU-tagságot (az uniós átlag 62 százalék), míg tavaly még csak 50 százalék vélekedett így. Vagy: a magyar emberek 75 százaléka (!) szerint hasznos az ország számára az uniós tagságunk (az EU-s átlag 68 százalék).
És még egy adat: mindezek ellenére a megkérdezettek mintegy fele nem elégedett az EU képviselte irányokkal. Szóval akkor kik is szavazták be kétharmaddal a kormányba a Fidesz–KDNP-t? Nem inkább arról van szó, hogy az unióval szemben ugyan kritikus, de attól elszakadni nem akaró választók alkotják azt a többséget, amelyikhez a legközelebb éppen a Fidesz–KDNP Európa-politikája áll?
A tények tehát egészen mást mutatnak, mint amiről a közgazdászprofesszor beszél. De hát annál rosszabb a tényeknek, nem igaz?
Azt hiszem tehát, hogy itt a szándékolt fekete-fehér gondolkodás egyoldalúságával állunk szemben. Az a tény, hogy az Orbán-kormány és a mögötte álló választók kritikusan, gyakran szkeptikusan tekintenek az unióra, még nem jelenti azt, hogy a kormány és választó számára ettől a Kelet máris vonzóbb lenne, mint a Nyugat.
Róna Péternek aligha kell részletesen felidéznem a néhai neves történész, Szűcs Jenő tanulmányait Európa három történeti régiójáról. Szűcs meggyőzően mutatta be azt, hogy Nyugat- és Kelet-Európa között létezik a közép-európai régió, amelyik mindkettőtől megkülönböztethető, viszont társadalmi és gazdasági szerkezetében, kulturális hagyományaiban és vallásában mégis erősebben kötődik a nyugat-európai régióhoz. (Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról, Magvető, 1983.)
A közép-európai népek lelkileg mindig is inkább Nyugat-Európához vonzódtak, a nyugat-európai modellt tekintették mintának a maguk számára, azonban jól, még inkább közelről ismerték a kelet-európai, illetve a balkáni mentalitást is, tudtak hozzá viszonyulni, értették, hogy mi miért történik abban a régióban Ukrajnától Macedóniáig, Moldovától Oroszországig.
Felteszem tehát a kérdést: miért is kellene kizárólagosan választania Közép-Európának, benne Magyarországnak és az Orbán-kormánynak Párizs és Berlin, illetve Moszkva és Ankara között? Miért is kellene vagy-vagy-ban gondolkodni a magyar választóknak és a magyar kormánynak, miért ne vállalhatnánk fel azt a köztes, ha tetszik közvetítőszerepet, amely a közép-európaiságunkból ered, és nagyon is megfelel geopolitikai feltételeinknek és kihívásainknak? Miért kellene nekünk egyoldalúan imádni a Nyugatot akkor, amikor erőszakkal ránk akar kényszeríteni egy globalista, kozmopolita, nemzet- és családellenes életformát, illetve egy kevert fajúvá tett New-Európát?
Ha ez nem tetszik nekünk, és kritikával élünk ezzel az új modellel szemben, miért is kellene egyoldalúan imádnunk Moszkvát és Ankarát, amik egyébként – úgy mellesleg – semmilyen politikai és kulturális modellt nem akarnak ránk kényszeríteni? Minek ez a fekete-fehér gondolkodás, amely teljesen félrevezető és nem reális?
Azt hiszem, érteni vélem Róna Péter logikáját: az ő és még sokan mások számára csak az az elfogadható, ha fehéren-feketén, kritika nélkül követjük a Nyugatot, követjük a brüsszeli bürokraták elvárásait, normáit, követelményeit, a gazdasági-költségvetési modellektől kezdve a migránssimogatáson át a svéd semleges vécékig.
Ha valaki teljesen átgondolt, stabil értékrend talaján állva, ráadásul a választók nagy részének bizalmát élvezve kritizálja a nyugat-európai liberális fősodort, sőt veszi a bátorságot és közép-európai létére nem átallja egyenrangúként kezelni magát az uniós fórumokon a központi hatalmakkal szemben (Franciaországgal és Németországgal szemben, mint a magyar kormány), nos, abban az esetben ez a kormány Róna Péter és még sokan mások szemében végletesen Kelet felé fordult. Micsoda bődületesen egyoldalú gondolkodás ez? És mennyire nem igaz!
Ráadásul érzek Róna szavaiban egy jó adag liberális intoleranciát is: ha nem úgy gondolkodtok, mint mi, nyugatiak és nyugatimádók, akkor csak és kizárólag keletiek és barbárok lehettek. Sajnos ez a felfogás, amit Róna képvisel, tudatosan fekete-fehér, ezáltal árnyalatlan, de ami még rosszabb, kizárja a fősodorral szembeni másképp gondolkodás lehetőségét is.
Nem ártana ehelyett, ha végre felfogná és elfogadná a liberális oldal, hogy Magyarországnak és egyáltalán a közép-európai országoknak elemi geopolitikai érdekük a nyugati és a keleti nagyhatalmak közötti kiegyensúlyozott kapcsolatok ápolása, az egyensúlyozás kényes művészetének elsajátítása. Ez a túlélés záloga. Megtanultuk már, mivel jár az, ha kényszeredetten az egyik vagy a másik geopolitikai közeg rabja lettünk. És ez nem szakítás a Nyugattal: ez Közép-Európa és a közép-európai mentalitás újrafelfedezése.
Másodszor, Róna kijelenti: „Magyarországon illegális bevándorlási veszély nincs, illegális bevándorlást az égvilágon senki sem támogatott, Soros György ilyet soha nem mondott.” Felfoghatatlan számomra, hogy miért kell egyszerű dolgokat szétkenni. Vajon miért nincs Magyarországon illegális bevándorlás? „Csak úgy” nincs? Nem azért, mert a kormány kerítést húzott fel a kritikus szakaszokon, és ez valóban más irányba kényszerítette a migránsokat, ahová azóta is szakadatlanul érkeznek?
Ezzel a logikával – ha ez az – azt is mondhatná Róna, hogy nézzék meg, már Olaszországban is csökken a bevándorlók száma – „csak úgy”! Ugye semmiképpen nem azért, mert Matteo Salvini megtiltotta a migránsokat szállító hajók kikötését Itáliában?
Tehát Róna érvelésével szemben éppen a magyar kormány bevándorlásellenes lépései mentették és mentik meg Magyarországot attól, hogy az illegális bevándorlók egyik célországa legyen. Tehát a magyarok nem „elképesztően ostobák”, mint írja, hanem felismerik az ok-okozati összefüggéseket, és nem pusztán egy kimerevített állapotot láttatnak rosszul és hamisan.
És tényleg senki nem támogatja az illegális bevándorlást? Az unió bizottsága már jelezte: egyetért az ENSZ migrációs kompaktjával, amelynek egyik meghatározó eleme az, hogy a migráció minden formáját – beleértve a gazdasági, tehát alapjában véve illegális migrációt is – alapvető emberi joggá kell tenni. Vagyis az illegális migráció így átalakulhat legális migrációvá. Szóval „csak” az ENSZ és az Európai Unió az a két „jelentéktelen” szervezet, amelyik az illegális bevándorlást nemhogy támogatja, hanem az egész világon természetessé kívánja tenni. Egyébként senki.
Róna végül elkeseredetten bejelenti: befejezi, elhallgat, mert értelmetlen a magyar emberekhez szólni. Nos igen, professzor úr: az emberekhez nem csak szólni kell, megmondva a tutit, azután pedig megharagudni rájuk, ha nem hallgatják meg a jó szót. Esetleg meg is kell érteni őket.
A szerző politológus
