2020. március 02., Nyugati Jelen
Sürgősen szükségem van egy ügyes, az ő nyelvűket használva, „dörzsölt” jogintézőre, aki segít nekem egy perindításban, valószínűleg nem is egy, de talán két állam ellen. Reménykedem, mert legalább is magyar hazámban, ilyen ügyeskedő, szemfüles jogászok már szép számmal tevékenykednek. Persze az én ügyem egy kicsit bonyolultabb, nem olyan egyszerű, mint amelyekről az utóbbi időben hallunk. Gondoltam, ha nem lesz jelentkező ügyvéd, valamilyen „emberjogi bizottsághoz” fordulok majd, ilyen van elég, és azok bizonyára segítenek.
Az ötlet most nemrég jutott eszembe, mikor hallom, olvasom, milyen szép összegeket ítélnek meg, ezeknek a „szerencsétlen” fogvatartott raboknak, akiket hosszú időre kiközösít a társadalom, mert ők rablók, csalók gyilkosok, hát istenem, tévedni emberi dolog, és végeredményben ők is csak emberek.
Az én ügyem régi. Még egész fiatal voltam, és egy kicsit más, mint a többi. Rossz volt a „családi” indulás, az a bizonyos származás, aztán túl sokat járt a szám, néha azt is megmondtam, amit magamba kellett volna tartanom. Első büntetésem az volt, hogy kitessékeltek a gimnáziumból – politikailag megbízhatatlan – indoklással. Később kitaláltak valami mást, egy komolyabb, ún. politikai deliktet, de nem kaptam nagy büntetést, három év gyorsan eltelt, és egészséges maradtam, testben, lélekben, nem is panaszkodtam szabadulásom után. Az igaz, a bánásmód nem volt kielégítő. Az első heteket egy picurka cellában töltöttem, előbb másod-, aztán harmadmagammal, ablak nem volt, vagy szellőzés, de csend igen, és volt egy ágy is, ahol kezdetben szorongtunk, de aztán megszoktuk. Nekem szokatlan volt, hogy nem igen lehetett tisztálkodni, és a melegtől, néha mintha büdös lettem volna. Később, egy másik városban, már nagyobb volt a terem, de ott már hatvanan voltunk együtt, békességben, és nem veszekedtünk az ágyakon, mert a padlón aludtunk. A legrosszabb Nagyenyeden volt, bár az épület, a fegyház igazán szép épület, de a cellában, ami igaz, egy kicsit nagyobb volt az aradinál, talán 10m2, egy adott pillanatban 16-an voltunk! De jól megszerveztük, éjjel, mivel háton alvásra nem volt hely, vezényszóra fordultunk egyik oldalról, a másikra. Na, nem akarok panaszkodni, mert aztán kikerültünk a munkahelyünkre, csodás levegő, közel a Duna, közel a tenger, és már barakkokban laktunk, fejenként egy priccs jutott. Igaz egy kicsit kellett dolgozni, és van, aki gyorsan leadott harminc, negyven kilót, de már akkoriban divat volt az egészséges életmód, a fogyókúra. Nem is folytatom, hiszen ezekről a ma már történelmi eseményekről könyvtári anyag született.
Cinizmus ide, vagy oda, nem is a bánásmód, ami engem kvázi felháborított, csak az a csekélység, hogy egész életemre kihúzták a szőnyeget alólam, semmi nem sikerült többé abban az országban, mert örök ellenség maradtam, végül elmenekültem. Nagyon, nagyon későn, a román állam aztán azoknak a keveseknek, akik még megmaradtak, a régi szép enyedi, jilávai, onești, szamosújvári és Duna-csatornai időkből, kiosztott egy kis nyugdíjat, hogy utolsó éveikben „szeretettel” gondoljanak vissza a „gondoskodó államra”.
A magyarországi rabok és ügyvédjeik nagyon okos emberek, és aki gengszter, az a börtönben is gengszter marad, és szabad „jogász” brátaikkal, jó üzleteket kötöttek. A társadalom meg nézi, nézi, és nem tudja, hogy sírjon-e, vagy nevessen. A régi szép „vadnyugati időkben”, a lótolvajt az első fára felhúzták, nálunk a gyilkosokat tejben, vajban kell fürdetni, hogy csendben maradjanak. Ha tőlem függne, egy „történelmi lecke” bemutatása ürügyén, legalább egy hónapra bevezetném az ötvenes évek jilávai napirendjét minden olyan európai börtönbe, ahol ezek a „szerencsétlen megtévedt” gyilkosok ülnek, és szánva, bánva vétkeiket jobb életmódot követelnek.
Vajon találok-e egy olyan ügyvédet, aki az én régi, jelentéktelen kis bántalmaim miatt pert indít az állam ellen? - Hiszen maga nem csinált semmit, akkor mennyit követeljünk – lehet majd a válasz.
Azért én reménykedem.
Hollai Hehs Ottó, Németország
