https://www.nyugatijelen.com/allaspont/hollai_hehs_otto/a_nemet_ujrakezdes.php
Kétszáztizenöt éve, 1806 augusztusában II. Ferenc császár az elvesztett austerlitzi csata után, kényszerből lemondott a német-római császári címről, és ezzel hivatalosan megszűnt Európa történelmének legnagyobb, és talán legizgalmasabb múltú államszövetsége.Pár évtized múltán, az akkori porosz kancellár,
Otto von Bismarck kiharcolja a német egységet, és megszületik a
Német Császárság (II. Német Birodalom). Az európai nagyhatalmak,
Nagy-Brittánia, Franciaország és a cári Oroszország nem nézték jó szemmel a
német felemelkedést, az antant az I. világháborúban amerikai segítséggel
legyőzte a németeket, szövetségeseivel együtt. Ezután következett egy
újabb, sikeresnek induló kísérlet, a Weimari Köztársaság, 1918–1933 között. A
zavaros belpolitikai helyzet mellett, az 1929-ben kirobbant gazdasági világválság,
de a szerencsétlen Versaillesban kötött béke is hozzájárult, hogy a németek az
újrakezdést elfecsérelték, a republika bukott, és 1933-ban Hitler és a nácik
átvehették az ország vezetését. Az újra kikiáltott III. Birodalom 12 év után
megsemmisült, és a németség ismét egy szerencsésebb újrakezdésben reménykedett.
1949-ben
megalakult a Német Szövetségi Köztársaság, közhasználatban Nyugat-Németország,
1990-ben pedig, hosszú reményteli várakozás után, megszületett a német
egység, azóta ismét nagy Németországról beszélhetünk. (Az egyesítés vagy újraegyesítés használata,
vitatott kényes kérdés, de ez most nem lényeg). Tény, hogy a német egység
következményeként, felgyorsult a szovjet impérium szétesése, Kelet-Európa
felszabadult, szóval Európa történetében új korszak kezdődött. Viszont az is
igaz, hogy nem mindenki tapsolt a német egyesülésnek, mert pl. a nagy angol
lady, Margaret Thatcher úgy vélte, hogy „ez azonnali és félelmetes
növekedést hoz majd Németország gazdaságának, mely már eleve a legerősebb
európai kereskedelmi partnerünk volt.” Igaza lett! Az Egyesült Államok
hivatalos politikája támogatta a német egyesülést, hiszen az Európai Unióban a
németekre lehetett a legbiztosabban számítani, mint erős gazdasági partnerre. A
háttérben mozgó névtelen erők, viszont felhúzták a szemöldöküket.
Európa
közepén a németségnek mindig különös és fontos szerep jutott, talán túlértékelt
szerep, de úgy gondolom, hogy ezt a szerepet nem ők osztották ki maguknak.
Visszaugrok
az időben, a múlt század elejére, amikor egy skót származású brit tudós, H. J.
Mackinder geopolitikai fejtegetései során kihangsúlyozta (Magterület – Heartland-elmélet), hogy
Oroszország, mint eurázsiai nagyhatalom, és Európa közepén Németország
szövetsége az, ami a legjobban veszélyezteti az angolszász világbirodalmat. Ezt
a geopolitikai veszélyt az amerikaiak azóta is fontolgatják. A NATO, az
európai integráció megteremtése, a civilizációk között feszültségek, az ukrán
válság, de az energia és migrációs kérdés is, végeredményben ehhez a geopolitikai
rögeszméhez kapcsolódik.
Németország
1949 óta egy szabad, demokratikus ország, több párt rendszerrel, ugyanakkor
gazdasági világhatalom, az Unió vezető állama. Valójában madzagon rángatják
őket, de ezt olyan ügyesen teszik, hogy szinte senki nem veszi észre,
legkevésbé a német nép, akit az utóbbi 70 évben „sikeresen átneveltek”.
Konrad
Adeanauer, az első, zseniális nyugatnémet kancellár után még hét kancellár
vezette eddig az országot, pár napja a kereszténydemokrata AngelaMerkel
búcsúzott, 16 év után. Nincs most helye ezt a hosszú hét évtizedet analizálni.
Egy mondatban fogalmazva azt mondanám, hogy ez a korszak volt a
németség, gazdaságilag és társadalmilag, legstabilabb korszaka. Ezt az
állítást statisztikák, és a közvélemény szavatolja. Az más kérdés, hogy
alapvető kérdésekben, melyekről keveset beszélnek, és amelyek nagyon fontosak
és meghatározóak lehetnek egy egész kontinens, és a mi keresztény kultúránk,
civilizációnk jövője szempontjából, olyan változások történtek a németség, de
egész Nyugat-Európa szellemi, társadalmi életében, amit ha nem tudunk
leállítani, és nem tudunk egy új paradigmát önteni a fejekbe, akkor a
németekkel együtt egész Európa pusztulásra lesz ítélve.
Most ismét
egy izgalmas „újrakezdés” indul, de a jelenlegi politikai felállás
szokatlan, és rengeteg kérdést hoz felszínre. A konzervatív erők gyenge
szereplése után az új kormány szociáldemokrata, zöld és liberális erőkből
tevődik össze. Ellentétes erők, ellentétes elképzelések, és hiányoznak a karizmatikus, határozott politikusok.
Kár
találgatni, mert Ők maguk, az új vezetők sem tudják, hogy valójában mi lesz,
mit sikerül a tervekből, az elképzelésekből megvalósítani. A német nép viszont
türelmetlen, ideges, a COVID-katasztrófa mellé egy bizonytalan államvezetés
egyáltalán nem hiányzik.
Szomorú,
hogy a karácsonyi hangulatot ugyancsak összekuszálta az Omikron megjelenése.
Tegnap hallgattam egy cinikus kommentárt, miszerint karácsonyi
ajándéknak szánták. Remélem, csak vicc marad.
