https://magyarnemzet.hu/velemeny/2022/07/a-fajok-eredete-2-reszhttps://magyarnemzet.hu/velemeny/2022/08/a-fajok-eredete-3-resz
BAYER ZSOLT
Az alábbiakban nem Darwin nagy munkájáról, hanem nácizó, antiszemitázó gazemberekről és farizeusokról, továbbá irodalomról, költészetről, egyéb haszontalan, emberi lomokról lesz szó.
Kiindulópontunk természetesen a „faj”, „fajta” mint fogalom, mint kép, mint hasonlat, mint entitás, mint szimbólum, amelynek használata miatt most ismét a magyar miniszterelnökre próbálják rásütni a szégyenbélyeget kotkodácsoló és ugató senkik, képességtelenek, aljasok, becstelenek, hazugok, szemforgatók, farizeusok, a 444.hu „újságíróitól” kezdve egészen a Gyurcsány Ferenc nevű ocsmány, hazaáruló undokig.
Nem mintha lenne bármi értelme megkülönböztetni ezeket. Hiszen ugyanaz a „fajta”.
Kis csokor a baloldali mocskos szájú gyalázkodók, gyűlölködők friss terméséből.
És akkor javaslom, induljunk is el a „faj”, „fajta” kalandos útján! Útitársul pedig fogadjuk meg irodalmunkat, amely hátborzongatóan gazdag és csodálatos, még ha Németh László szerint az a baj vele, hogy mi „mindig csak magunknak muzsikálgattunk”. Akkor is, most jó lesz nekünk. Most és mindig.
Elsőként szögezzük le: amennyiben a „faj”, „fajta” emlegetése emberekkel, az emberiséggel kapcsolatban nácizmus és antiszemitizmus (ó, hát mi más is lehetne?), akkor a mi legnagyobb nácink és antiszemitánk Ady Endre. Senkit ne tévesszen meg a szabadkőműves-álarc, Ady egy igazi, tőrőlmetszett náci és zsidógyűlölő! Mutatom, miért.
Itt van mindjárt az az önvallomásnak is beillő, A Hortobágy poétája című förmedvény, amelynek már a felütése is felér egy jobban sikerült Goebbels-beszéddel: „Kúnfajta, nagyszemű legény volt, / Kínzottja sok-sok méla vágynak, / Csordát őrzött és nekivágott / A híres magyar Hortobágynak.”
Na? Mit szólnak ehhez a „kúnfajtához”? A „kúnfajta” nyilvánvalóan kirekesztő, hiszen kimetszi az egy és oszthatatlan emberi fajból, a Homo sapiensből a kunokat, önkényesen és megmagyarázhatatlanul és érdemtelenül, s ezzel a kimetszéssel egyszersmind alacsonyabb rendűnek minősíti például a „jászfajtájúakat” vagy a „besenyőfajtájúakat”, esetleg a „magyarfajtájúakat”, s persze mindenekelőtt és nyilvánvalóan a „zsidófajtájúakat”, mert mindenekelőtt és nyilvánvalóan ez is volt a célja ennek az Ady nevű nácinak. Mert mi másért emelte volna éppen a „kúnfajta” legényt poétikus és himnikus magasságba a többiek rovására?
De ez az Ady nem állt meg itt, hiszen éppen arról ismerszik meg a náci meg az antiszemita, hogy nem áll meg soha „ott”. (Hogy mit jelent pontosan az „ott”, azt ugyanazok döntik el, mint azt, hogy ki és mi a náci meg az antiszemita.)
Szóval ez az Ady nem volt rest megírni A fajtám sorsa című förmedvényét, amelyben már a cím is olyan kirekesztő, hogy hallatán és olvastán európai demokrata elborzad, és nem tud másra gondolni kétségbeesetten, mint hogy Ady náci szövege kiír bennünket a becsületes népek világából.
Mert mi is történik itt? Ady kiemel egy „fajtát” az egy és oszthatatlan emberi fajból, azzal azonosítja magát, s az azonosítással mindjárt a többi elé is helyezi a saját fajtáját. Ez egyszerűen elfogadhatatlan. Ez ugyanaz a nácizmus, mint amelyet már Kölcsey is elkövetett, amikor így írt keresztfiának: „Azonban jól megértsd! Az ember véges állat, hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat. Azért ne hidd, mintha Isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérök s a föld minden tartományának egyforma polgáruk legyünk. A nap temérdek égitestet bevilágít, de a világegyetem minden részeire mégsem hat ki: így az ember, ha nagy erőt nyert örökül, s erejének megfelelő állást vőn a sorstól, ezrek, sőt milliomok előtt jótékony napként világíthat; de az egész emberi nemre jóltevő behatást gyakorolni, az a nagyok legnagyobbikának sem adaték. Sohasem tudtam megérteni, kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet fényével; s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk. Minden, ami szerfeletti sok részre osztatik, önkicsinységében enyészik el. Így a szeretet. Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántuk kebelében? Leonidász csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg.”
Na szép! Nem véletlen, hogy ennek a náci, antiszemita népnek ez a Kölcsey írta még a nemzeti himnuszát is...
De vissza Adyhoz, a náci antiszemitához, aki így ír A fajtám sorsa című versében: „Rossz, drága fajta, ki felé / Kerekedtek mindig a latrok, / A Sors, a sorsa, / Bűnben, vészben és bennem harsog. // Jaj, vajon mit akar vele / Ezredek bűne, súlya, átka, / A Sors, a sorsa: / A sorsom nagy tragédiája?”
Egyértelmű üzenet, igaz? Ady a maga „fajtáját” mintegy áldozatként láttatja, akit mindig eltapostak, elnyomtak a „latrok” – az pedig teljesen egyértelmű, kit is ért ez a náci a „latrok” alatt.
De még itt sincs ám vége! Mert ez a szörnyeteg megírta a Fájlalom a fajtám című versét is, imigyen: „Be jó vón, ha magunkat vernők, / Örök tekergők. / Nem látom a bujtató erdőt / S fájlalom a fajtám.”
Mi mást is fájlalna ez a Goebbels, mint a maga „fajtáját”?
S mi más is jöhet ezek után, mint A fajtám takarója című verse? Hadd emlékeztessek: eddig volt „kúnfajta”, „fajtám sorsa”, a saját „fajta” „fájlalása”, most meg itt a saját „fajta” „takarója”: „Mi nagy szépségünknek / Sohase volt ismerője / És merője, / Mert a magyar mindig dőre. // Voltunk páriái / Nagy és pénzes oknak, / Gazdagoknak / S befogó hatalmasoknak. // Most már úgyis mindegy, / Az Isten talán megóvja, / Leszek jó, bús siratója, / Leszek fajtám takarója.”
Borzadozva hívom fel a figyelmet a „Mi nagy szépségünknek” kitételre, amely egyértelműen azt jelenti, hogy a „saját fajta” szép, bezzeg a többi, na ugye.
Ugyanakkor – és ez is a megtévesztés, a szemfényvesztés része! – Ady gyakorta úgy tesz, mintha megvetné, gyűlölné a „saját fajtáját”, de mi átlátunk a szitán: akinek egyáltalán van „saját fajtája”, az csak náci lehet és antiszemita, hiába bújik ilyesmi hazugságok mögé: „Gyűlölöm dancs, keleti fajtám, / Mely, hogy kifáradt, engemet adott, / Ki sápadtan fut Napnyugatra, / Hogy ott imádja Urát, a Napot. // Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem, / Imádom a fényt, lángot, meleget, / Keresek egy csodát, egy titkot, / Egy álmot. S nem tudom, mit keresek. // Keleti vérem, ez a lomha, / Szomjúhozóan issza Nyugatot: / A Napisten legbúsabb papja, / Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.”
Ez azért még rettenetesebb, mert itt már feltűnik a kelet–nyugat szembeállítás is, mint annyi szörnyűség forrása.
És a „dancs, keleti fajta” után jönnie kell a „vérnek”, a „vérségnek” mint a nácizmus legősibb, legrémesebb szimbólumának, tehát magától értetődő természetességgel veti bele magát Ady a nácizmus vérségi kötelékébe, Óh, fajtám vére – ad címet, s így ír: „Egyazon fajtánk, ősi viharok / Harca és ölelése / Váratta rám két, fiatal karod.”
Vér, fajta, kard – európai ember iszonyodva áll tovább…
S innen már a maga természetességében jutunk el a Lovatlan Szent György című náci röpiratig: „Akit gurít, akit görget, / Mint egy lovatlan Szent Györgyet / Errűl s néha túl a Lajtán, / Nem én vagyok, de: a fajtám. // Talán Isten; talán Ördög, / Olykor-olykor föl-fölhörgök / S mindig búsan megbékélek: / Így szabta a magyar élet. // Gyönyörű, ős hittel, sokkal, / Szenvedéssel, botlásokkal / Fajtám indít, mindig ő kel / Szépséggel, kínnal, erővel. // Amit tudok, érte tudtam, / Ha elbukok, nem én buktam: / Bennem egy ősi gőg lázadt / S csak az enyém a gyalázat. // Szent, bús utam meg nem látták / A pimaszok és a gyávák, / Immel-ámmal tettek-vettek / S ha megingtam, elengedtek. // Ma már: minden gonosz álom / S már csak magamat sajnálom / És hogy énellenem védték / Fajtám választott kevélyét. // Mi várhat egy ilyen hadra: / Ebekre és harmincadra, / Nagy gyalázatra kerülnek, / Ordítnak és keserülnek. // Én meg, a dolgom elvégzett, / Megrugdalt és levitézlett, / Megdöglök gyászos kacajjal, / Magyar fajjal, bajjal, jajjal.”
Mindezek után ugye senki nem csodálkozik, hogy Ady kisvártatva megírja nagy antiszemita versét, amely első olvasásra afféle viccnek tűnik ugyan, de maga a nagy mecénás, Hatvany Lajos jelentette ki, hogy ez egy tipikus antiszemita vers. Így szól: „Rossz szivem és százszor rossz vérem / Dobog, zuhog, mindig fehéren. // Dobog, zuhog, egy kicsit kába / És vár valamit mindhiába. // Várja a nagy, nagy, nagy időket, / Várja az új, királyi nőket. // Ami szépség van, ami álom, / Azt mind, azt mind náluk találom. // Zikcene, zakcene, félek, / Övék a sors, a nő, az élet.”
Tudjuk ám, kiket érteni az „övék” alatt!
Eddig az antiszemita és náci Ady Endre munkásságából emeltük ki a legegyértelműbben antiszemita és náci elemeket, amelyekhez a „faj”, „fajta”, „vérség”, „harc” szörnyűséges, náci reminiszcenciái tapadnak. (Ha ma valaki szeretnél lenni az agyhalottak kasztjában, akkor az emlék helyett muszáj a reminiszcenciát használnod! Dixi!) Ha tovább vizsgáljuk az alapvetően náci és antiszemita magyar népből kihajtó magyar irodalmat, rájövünk, hogy Ady korántsem egyedülálló képviselője az Európát elborzasztó kirekesztő, antidemokratikus, rasszista és diktatórikus eszméknek. Itt van mindjárt a „proletárköltő”, József Attila, na, hát ő sem jobb a Deákné vásznánál! Itt van mindjárt ez a verse, amely egy hitvallás a „mester”, Ady mellett: „A sírás nekem nem kenyerem. / Az Úr megverte kushadt fajtám – / Most nekilátok s én verem. // Talán az Ima sáppad ajkán, / Ha az Üvöltés ott terem. // S ha föl nem üvölt hulla-fajtám, / Addig verem, mig szétverem.”
József Attila már a vers címében egyértelművé teszi, hol is áll: Ady Endre helyett mondom. S persze – ha már Ady helyett mondja! –, jöhetnek a „fajra”, „fajtára” utaló kitételek, vagyis a kirekesztés, a más „fajúak” megbélyegzése és lenézése, a nácizmus és az antiszemitizmus. József Attila mellett ugyanilyen vonzalmakról árulkodik Kosztolányi Dezső életműve is. Vizsgáljuk meg először a Magyar romokon című költeményét: „Jaj, régi kertünk? / Jaj, versek álma? / Jaj, drága fajtám? / Jaj, bús vidékem? // Jaj, hogy sziszegjek? / Jaj, hogy üvöltsek? / Jaj, hogy kígyózzak? / Jaj, hogy harapjak? // Jaj, hol az arcom? / Jaj, hol a múltam? / Jaj, hol az ágyam? / Jaj, hol a sírom?”
A magyar miniszterelnök beszéde nem volt rasszista beszéd. Ők vagy tévednek, vagy tudatosan gerjesztenek Orbán ellen indulatokat.
A fájdalom, a kétségbeesés, az útkeresés kínja természetesen Kosztolányinál is csak a saját „drága fajtámra” vonatkoztatható, megerősítve ezzel a kirekesztés és felsőbbrendűség örök magyar meggyőződését. Rémes! De Kosztolányi még egy kutya kapcsán is képes eljutni a „saját fajtájáig”!
„Hattyú kutyám. // Ülj itt s vigyázz a házra, / te farkasok szelíd, fehér fia, / ős embergyűlölő, kinek a léptünk / álmatlan, éber neuraszténia. / Ne engedd, hogy istentelen lerontsák, / mit szívből, agyból raggatott a kéz. / Hadd álmodozzon pár évig a gazdád / a körbe, mely szűk és bezárt egész. / Kik messze vannak tőlem és igémtől, / ne jöjjenek át soha a falon. / Ott túl úgyis az utca van, az utca, / rokontalan szivemnek borzalom. / Állj a határnál, híven, régi jelkép, / igaztalan világban az igaz, / tiltó szoborként nyúlj el a küszöbre, / fajtám őrzője, bölcs, magyar kuvasz.”
Lássuk be, ez sok mindent megmagyaráz… S az ismert módszer szerint, amellyel a magyar nácik és antiszemiták leplezni próbálják elveiket és szenvedélyeiket, Kosztolányi is ostorozza Adyt, például itt és így: „Ő maga is »küldetést« érez, mégpedig többfélét. Az első körülbelül az, hogy ennek a földnek a Messiása legyen. Hogy miből áll az ilyenfajta küldetés, nem tudjuk. Gyakran halljuk, hogy »harcol«, és fajtáját ostorozza a jövő felé.” S aztán, a „fajtáját ostorozó Ady” kritikája után Kosztolányi megírja nagy, összegző vallomását a hazájáról, a „fajtájáról”, a népéről (Völkisch!), amelyben természetesen előkerül a „vér” és a „vérségi” összetartozás toposza, mint a legősibb náci toposz, még a rúnák világából: „Mint aki búcsúzik, beszélni akarok. / Itt éltem én, vér véretekből, magyarok.”
Nyilván nem okozhat meglepést egyetlen igazi, európai demokratának sem, hogy ebből a költészetből nőtt ki a náci magyar esszéirodalom is.
Nézzük például Németh László munkásságát. A magyar náci esszéirodalom legnagyobb mestere így ír a Második szárszói beszéd című munkájában: „Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt »bennszülötté« ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában. Ha a színesekre gondolnak, tudják, mit értek bennszülöttön. Állami életét idegenek vezetik; ha vannak is véréből való nagyjai, azok csak maharadzsák; gazdaságilag kizsákmányolják; idegen civilizációk selejtje ellen nincs védelme; erkölcsében és testében nyomorodóban van.
Újkori történelmünket tanulságos e folyamat előrehaladta szerint osztani korszakokra. A mohácsi vésszel csak állami életünk felsőbb irányítását vesztettük el; a helyi kormányzat mindenütt magyar maradt, Erdélyben az állam is; nép és urai nemcsak a közös gondolkozásmódban tartoznak össze: akkor kapcsolja őket egy új kultúrmozgalomba a közös prédikátor. A szatmári békével a magyarság szorosabb gyámság alá kerül. Országa idegen népeknek és idegen birtokosoknak lesz települési területe. A privilegizált jövevényekkel szemben ellenőrzött elem. Vallásában nyomják, erkölcsében rontják. Előmenetel és hűtlenség lassan egyet jelentenek. A vidékre szorult magyar úri rend és a nép közt azonban még megvan a patriarkális kultúrcsere; a közhittel ellentétben a főnemességet is csak 1795-tel vesztjük el egészen. A Ferenc-kor a legnagyobb zökkenő lefele, ekkor kezdődik meg az alsóbb nemesség elnémetesedése is, Nyelvünk most rúgódik el a népnyelvről; műveltek és műveletlenek közt most lép föl az az átbeszélhetetlen űr, amelyet Móricz Zsigmond olyan szépen éreztet Rózsa Sándorában. De a kulturális szakadék fölött a korszak vége felé még gyönyörű hidat vernek a demokrata elvek, az irodalom nép felé fordulása. A Bach-korszakkal egy vadidegen rendszer nő bele minden eddiginél mélyebben a nemzet testébe; iparunk most lesz idegen monopólium. S a magyarrá cégérezett Habsburg-királyság csak leplezi, de nem állítja meg a folyamatot. Mint a többi Habsburg-országban, nálunk is egy magát magyarnak nevező felületes nemzetköziség veszi át a gyarmatosítók szerepét. Míg a magyarság elhúzódik, dacoskodik és kivándorol: ő szerzi meg az iparosítás előjogát, néhány maharadzsa égisze alatt ő kormányozza az új hivatalnokállamot, ő csinál kultúrát s tudományt neki, s ő vezeti az országot az új világháborús sokk felé. A magyarság bennszülött jellege ebben a korszakban már nyilvánvaló: műveltség, hatalom, gazdagság mind ellene van.
A kihagyott fényes történeti nevek és órák is azt bizonyítják, hogy a magyarság nem egykönnyen adta meg magát ennek a bennszülöttsorsnak. Újkori története s különösen irodalomtörténete azért olyan gyönyörű, mert a legmostohább viszonyok közt is összeszedte magát, s a semmiből szinte, hatalmas mozgalmakat hozott létre, hogy magát teljes nemzetté egészítse ki. A reformációból Pázmányékon, Zrínyi körén, a Wesselényi-összeesküvés résztvevőin át párhuzamos főúri és népi mozgalom visz föl Rákóczi Ferencig, újkori történelmünk legszebb alakjáig. A XVIII. század nyomása alól tüneményes gazdagsággal tör fel a magyar felvilágosodás, amelynek Ferenc császár a Vérmezőn fejét vette. A reform három nemzedéke: Széchenyi, Kossuth és Petőfi: három meredek lépcsőfoka a szabadulásnak. S a kiegyezés utáni Magyarország mélységeiből is fölért – hulla hulla hátán – a fényre Adyval az az irány, amelyet az irodalomtörténet a magyar regeneráció mozgalmának nevezett el. Senki sem mondhatja, hogy a magyarság rest volt megváltani magát. Inkább egy különös fajta végzet függött fölötte, amely sosem engedte, hogy amit a maga javára elkezdett, befejezze.
Az újkori magyarnak az európai eszmékkel sokkal több szerencséje volt, mint az európai történelemmel. Azok természetében, vágyaiban elkeveredve; termékeny mozgalmakban hajtottak ki; amit azonban az európai gondolkozástól kapott, azt az európai történelem gonosz kezével mindig visszavette. Rákóczi, Hajnóczyék, Kossuth, sőt Ady is: mindnyájuk művét az európai történet tette semmivé. Kevés nemzet történelmének vannak olyan világos, éles korszakhatárai, mint a magyarnak. Hogyne, mikor minálunk egy-egy új korszak azzal kezdődik, hogy az európai történelem jóvoltából mindent elölről kellett kezdeni. A történelemnek voltunk gyakorlatlanabb vitorlázói, mint a gondolatnak? Ellenfeleink, gyarmatosítóink voltak közelebb mindig az európai történet kohójához? Vagy faji fegyelmezetlenségünk, a romló bennszülötterkölcs bosszulta meg magát a döntő órákban? A magyarázatok változnak; megmarad, hogy az európai válságok löktek mind mélyebbre a bennszülöttsorsba, amelyből az európai múzsák oly barátságosan próbáltak kiemelni. […]
Én ezt a háborút az első pillanattól mély pesszimizmussal néztem. Nemcsak a háború pusztításaitól: megszállásoktól, bombázásoktól, a legjobbak elhurcoltatásától féltettem azt, amit idáig csináltunk, sokkal inkább a háború utáni »rendezéstől«. Az az »üdvösség«, amellyel Európa fog megajándékozni, nem az lesz, amely társadalmunk halk folyamataiban készül. Nem is lehet, hisz azokat odakinn senki sem ismeri. Előre látható volt, hogy kívülről neveznek ki ránk »megváltókat«, s mint minden kinevezésnél, ennél is a protekció érvényesül: a dugaszban levők közül az lesz a »poglavnik«, akit a külföldön élő tanácsadók s hazai sugalmazóik a legalkalmasabbnak tartanak. Mondjuk-e, hogy ezek a tanácsadók – még a jóindulatúak is – keveset tudnak a magyarság valódi állapotáról, a rosszindulatúak pedig első dühükkel épp az ellen fognak fordulni, ami itt a bennszülöttek védelmére fölépült, s az ő illetékességüket vitássá teheti.
Amit 1939 óta csináltam (s mások is csinálták), annak a végső célja mindig ez volt: a magyarságot egy ilyen »üdvözítő terror« ellen beoltani, s amennyire lehet, megszervezni. Faji nyomás nehezedvén ránk, fokozni kellett a bennszülöttöntudatot. Ezért frissítettük föl történelmünket, s szabadítottuk föl művelődésünk legmélyebb, leghathatósabb ellenanyagait. Minél több embert igyekeztünk bevonni az új magyar szellem hatása alá. Ezért próbáltuk a magyar irodalom számára kicsikarni a legnagyobb szószéket, a színpadot, ezért erőltettük a népfőiskolákat, ezért jártuk ügynökökként az országot. A végső cél ez lett volna: olyan radikális tábort állítani föl ebben az országban, amelynek nézeteit (s azokban a bennszülöttek valódi érdekeit) a ránk küldött megváltóknak is figyelembe kell venniük. […]
Elsősorban azokhoz a magyar emberekhez fordulok, akik az új magyar szellem hét évtizedes erőfeszítéseit ismerik, s az átalakulás vezérkarába is belekerülnek. Tán nincs is tiszta fogalmuk róla, milyen nehézségek elé mennek, mekkora felelősséget vesznek magukra, s milyen borzalmas vád lehet az árnyéka közszereplésüknek. Mivel támogathatja őket a magyar szellem? Csakis azzal, hogy rájuk függeszti tiszta pillantását, figyelmezteti őket, hol kell vigyázniok, melyek azok a kérdések, amelyekben felügyelet alatt állanak. Magam három dolgot kötök a lelkükre.
1. Hogy a szabadság, amelyet hoznak, valóban a magyarság felszabadulása legyen. Egy rendszer önmagában nem válthat meg egy népet; minden attól függ: kik, milyen módon, milyen ösztönökkel alkalmazzák. A tőkés rend, melynek Nyugat magas ipari civilizációját s polgári jólétét köszönheti, a magyar népet, láttuk, még mélyebbre taszította bennszülöttsorsába. Azt sem kell bővebben magyarázni, hogy az angolszász jellegű kapitalizmusnak a bevezetése vagy visszahozása a magyarság részesedését a nemzeti vagyonban szinte órák alatt megcsappantaná. De talán nem olyan szembeszökő, hogy a szocialista rendnek is megvannak, talán még nagyobb mértékben, az ilyesféle veszélyei. Képzeljenek el egy szocialista államot, ahol a szabad parasztságot kolhozokba terelték, a kisiparosságnak nagy közös műhelyekben kell dolgoznia, az értelmiség a legszorosabb felügyelet alatt áll, s ebben az államban az ellenőrzöttek magyarok, az ellenőrzők pedig busmanok vagy tibetiek. Ugyebár ez a szocialista állam aligha lesz jobb a legsötétebb jobbágyságnál, még ha formailag tiszteletben tartja is a szocializmus alapelveit? Önök nagyon jól tudják, hogy nem busmanokra és tibetiekre gondolok.”
Nos, ez nem más, mint a magyar náci költészetből jövő, magyar Völkisch és náci gondolkodás apoteózisa. Viszolyogtató, és könnyedén utat talál a magyar néplélek ugyanilyen Völkisch, kirekesztő, önmagára reflektáló, önmagát imádó, önmagát szemlélő, önmagát felszabadítani akaró bugyraiba
Németh László aztán így ír az Irodalmunk jövője című esszéjében: „A középkori magyar királyság egyike volt Európa legrendezettebb hatalmainak. Lélekszáma mint Angliáé; lakossága túlnyomórészben magyar; uralkodói a hatalmas ország határán túl is tekintélyek. S a középkorban nem volt magyar irodalom. Maradtak nyelvemlékeink, volt egy-két magyar eredetű humanista s megvolt a nyelv gazdag fényűzése, amely a tizenhatodik századi magyar nyelvet, ahol egy-egy iskolájáról megfeledkezett író tollán nyelvrontó latinizmusoktól szabadabban beszélt tisztaságában buggyan fel, a Móricz Zsigmond, sőt Kosztolányi Dezső szemébe is a bőség csodált nyílt fejtésévé teszi: – de nem volt magyar irodalom. A magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás. Mohács, igaz, egybeesett a reformáció s a könyvnyomtatás elterjedésével, de az első nagy írói tárgy: a halálos veszély, a török jelenléte, bűntudat s magábaszállás iskolája. Shakespeare századát nálunk egy végvári vitéz összegezi, barokk eposzunk írója egy hadvezér, legvonzóbb jellemünk, az utolsó nemzeti felkelés vezére, legjobb stilisztája a száműzetésbe követő íródeákja.”
Ez pedig a legszebb példája az örök magyar önsiratásnak és szenvedéskultusznak. S mindezek esszenciája a Kisebbségből kisebbségbe című tanulmány – íme, egy részlet: „A Habsburgok nemzetközi háza nem is igen kormányozhatta másképp tarkabarka népeit, minthogy mindenikből kiválasztott egy réteget, amely a fajtáját a fajtája ellen s a Monarchia javára elkormányozta. A tizennyolcadik században ez a réteg alig volt nagyobb az arisztokráciánál. Az új bürokrata tőkés rendben azonban jóval mélyebbre kellett érnie, – le a polgárságba. Míg a Monarchia többi népe azonban mind élesebb ellenzékbe szorulva ezzel a talmi, Habsburg vezetőréteggel szemben egy ellenzéki és népi középosztályt nevelt fel, a kiegyezés és Magyarország helyzete sokkal kétértelműbb volt, semhogy az ellenzék a nemzetet jelenthette volna. Hiszen mi cégtársai voltunk a Monarchiának; mi a császár trónját s ő a mi államunkat: kölcsönbe védtük egymást. Az ellenzékiség, mint rossz közérzet, negyvennyolcas toll, ebura fakó megmaradt, de eredménye csak a magyar faj viszonylagos visszamaradása volt az új fejlődésben. A Habsburg Magyarország a könnyebben és teljesebben megkaphatókkal építette magát. A kiválasztás a frissen jöttek javára dolgozott: a hivatalban, egyházban, egyetemeken a német és szláv eredetűek, a gazdaságban a zsidóság kapott egyre több előjogot. Ameddigre a magyarság fölocsúdhatott volna, e végzetszerűség jóvoltából, melyről tulajdonképp senki sem tehet, estéről reggelre szinte egy új vezetőréteg volt a feje fölött, amelyben ő bizony csak politikussá züllött megyei uraival, földükből kikopott kisnemesekkel s néhány ezer tanult jobbágy gyerekkel volt képviselve.”
Mindezek után vegyük egy pillanatra komolyan az életünket, és nézzük meg, hogyan akarnak most náci, antiszemita fajvédőt faragni Orbán Viktorból a gazemberek, ahogy az első részben kezdtem, a 444 minden más, kizárólag magyar zsoldban nem álló „újságíróitól” kezdve Gyurcsány Ferencig.
Hangulati bevezetésként érdemes ideidézni a Hvg.hu „beszámolóját” a bálványosi szabadegyetemről, egy bizonyos Lengyel Tibor nevű senki írta, ilyesféle kitételekkel megtűzdelve:
„A »kevert fajú« Európa elleni fellépés volt a legerősebb kifejezés az idei, amúgy meglepően unalmas és demotiváló tusnádfürdői Orbán-beszédből. Lett is visszhangja, pedig a most »náci beszédnek« minősített gondolatok sem újak a miniszterelnöktől, időről időre előveszi és leporolja azokat, igaz, ennyire egyértelműen még nem fogalmazott. A beszéd újdonsága volt viszont, hogy Orbán szerint 2030-ra már nem utolérni akarjuk az addigra amúgy is válságba kerülő Nyugatot, hanem inkább arra »gyúrunk«, hogy »bevasaljuk«, amivel a világ tartozik nekünk – akármi is az.”
Nos, igen, nos, nyilván. Külön imádom, amikor egy „hávégés”, eleve küldött alak a bolsi választékból azt írja, hogy „demotiváló” Orbán-beszédet hallott. Mintha eleve nem demotiváltan érkezett volna, és eleve nem azért küldték volna, hogy demotiváló legyen, és éppen azt és úgy írja meg, hogy a HVG olvasói is kellően demotiváltak legyenek. Ha Orbán Tusnádon átnyújtotta volna a rák ellenszerét és az örök élet elixírjét, ez a Lengyel akkor is rendkívüli demotiváltságot tapasztalt és érzett volna, s egy nagy ívű beszámolóban kifejtené, miszerint jó-jó, itt a rák ellenszere és az örök élet elixírje (persze kérdés, vajon Orbán ezt először a „saját fajtájának” adja-e majd oda vagy nagylelkűen előreveszi-e a tanganyikaiakat), de hol marad a katások katája. Egyszóval, ezek a „demotiváltak” legalább annyira szánalmasak a demotivált dumájukkal, mint a tusványosi táborban haverkodni akaró 444-es dupla nullák.
És persze el ne felejtsük, azt is írta a Hvg.hu, pontosabban egy Nagy Iván László nevű demotivált, hogy „kétségbeesett Orbánt hallottunk Tusványoson”. Ó, hát persze, mi sem jellemzőbb a magyar miniszterelnökre, mint a kétségbeesés, ő aztán állandóan kétségbe van esve, nem úgy, mint például a bátor és rettenthetetlen Tóth Bertalan, hogy Fegyőrt ne is emlegessük.
És ha elhelyeztük Lengyelt az univerzumban, nézzük, miket ír még a felvilágosodottaknak:
„Orbán Viktor szombati, tusványosi beszéde óta igen sokan idézik József Attila A Dunánál című versének két sorát: »Anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az.«
Az ellenzéki politikusok közül talán Gyurcsány Ferenc volt az első, aki kimondta, mit gondolnak sokan a miniszterelnök beszédéről. A DK elnöke szerint Orbán »náci szövege kiír bennünket a becsületes népek világából«. A független Hadházy Ákos is hasonló véleményen van, mondván: »2022-ben fajelméletről beszélni: ocsmány, undorító, megengedhetetlen!«, Cseh Katalin, a Momentum alelnöke rasszista kirohanásról írt, Ujhelyi István, az MSZP–Párbeszéd EP-képviselője pedig arról, hogy elutasítja a fajelméleteket, legyen az akár hatalmi-taktikai vagy egyszerű, elmebeteg náci szöveg.
Nem hagyta szó nélkül Orbán szavait a »kevert fajokról« Frölich Róbert országos főrabbi sem, szíves figyelmébe ajánlva, hogy »Egyetlen faj él e földön: Homo sapiens sapiens. Ez a faj egy és oszthatatlan«”.
Nos, ez a legtökéletesebb gyűjteménye az emberi hülyeségnek, aljasságnak és becstelenségnek.
Nézzük csak.
Ebből a szempontból Lengyel a legkevésbé érdekes, ő pusztán a demotiváltság parancsát teljesíti, és mindezeken túl veretes hülyeségeket beszél, megpróbálva szegény József Attila mögé bújni és okosnak látszani, miközben A Dunánál vonatkozó sorai éppen arról szólnak és azt erősítik, amiről a miniszterelnök beszélt: vagyis mi itt Európában keveredhetünk akárhogyan, ugyanis mi itt Európában európaiak vagyunk, ami egy kultúrkört jelent, ez a kultúrkör pedig leginkább a kereszténységgel írható le és határozható meg, mindjárt utána a zsidósággal, de nem mint zsidó „faj”, hanem mint zsidó vallás, a keresztény-zsidó kultúrkör ugyanis éppen ezekből a vallásokból nőtt ki és tette naggyá egykoron Európát; mondták is sokáig, hogy „Európa addig tart, ameddig találunk gótikus katedrálisokat”, s hogy „Európában az is keresztény, aki ateista”, mivel ez a kereszténység nem vallás, hanem valamiféle belénk kódolt erkölcsi parancsolatrendszer és viselkedéskultúra – bár kétségtelen tény, hogy éppen manapság akarják mindezt megtagadni és megtagadtatni Európa népeivel azok a gazemberek, „felvilágosodottak” és társadalommérnökök, akik soha semmi mást nem hoztak eddig Európára, mint bajt és pusztulást, teljesen mindegy, hogy milyen ideológia alá vonultak be aktuálisan; éppen ma akarják Európát megszüntetni, Európa európaiságát eltörölni ezek a szörnyetegek, akik kezdték a vallási identitás felszámolásával, folytatták a nemzeti identitás elvételével, és most éppen a nemi identitás eltörlése van soron, ugyanis e három fő identitáson kívül nincs az embernek semmilyen identitása, s ha ezeket elveszik tőle, akkor nem marad belőle más, csak Soros, meg kicsike Soros, meg Sam Brinton, meg Robert Habeck, meg Frans Timmermans, meg Manfred Weber, meg Guy Verhofstadt, meg Fegyőr, meg Gyurcsány, meg Cseh K., meg Donáth A., meg Hadházy, meg Ujhelyi, meg Lengyel, meg 444 és 24 – folytathatnánk a sort napestig.
Szóval ha szegény József Attilánknak anyja kún lett volna, apja viszont mondjuk afgán tálib, akkor a mi szegény József Attilánk soha nem lett volna az, ami lett. És ha Európát elözönli a teljesen mindegy, hogy mi elől – éhínség, szárazság stb. – menekülő, mondjuk egymilliárd vagy „csak” ötszázmillió afrikai, vagy közel- és közép-keleti muszlim, akkor Európa nincsen többé. Mert átköltözhet Portugáliába ötmillió magyar, miközben átköltözik mihozzánk ötmillió ír, attól Európa Európa marad, legfeljebb Portugália és Magyarország és Írország változik meg alapvetően, etnikai összetételében – de nem európaiságában. (Nem mellesleg: ma az összes szakértő egybehangzó jóslata szerint nagyjából egymilliárd ember készül útra kelni, hogy elhagyja hazáját és Európába vagy az Egyesült Államokba költözzön. Világos és érthető? Világos és érthető, hogy ez a legújabb kori népvándorlás el fogja törölni a föld színéről Európát, ahogy a korábbi népvándorlás eltörölte a Nyugat-római Birodalmat? Lehet persze úgy dönteni, hogy rendben van ez így, de engedtessék meg az a döntés is, hogy nincsen rendben. Köszönjük…)
Ezt persze mindenki érti és pontosan tudja, csak van, aki társadalommérnök gazember, és éppen ez a célja (Európa európaiságának megszüntetése), másik fele meg a saját vélt vagy valós politikai pöcegödrében akar azzal játszadozni, mintha ezt nem értené, mintha nem tudná pontosan, hogy a magyar miniszterelnök erről beszélt.
Ez utóbbiak táborába tartoznak a Gyurcsány-, meg Hadházy-, meg Cseh-, meg Ujhelyi-féle gazemberek, akik aztán tényleg kétségbe vannak esve április 3. óta, mert nincs semmi értelmes és érvényes mondandójuk semmiről, mert tehetségtelenek, ostobák, idióták, mert soha, semmi nem jutott még eszükbe – kivéve persze az antiszemitázást meg a nácizást.
De ezzel is híján voltak, meg aztán nehéz ám ábrándos szemű vagy éppen harcos anti-antiszemitának meg antinácinak lenni a Jobbik hátsójából kikacsintgatva – éppen ezért kellett szándékosan félremagyarázni Orbán tusványosi mondatait.
És félre is magyarázták, ahogy a csövön kifér. Nézzük csak, mit is ír még Lengyel?
„De mit is mondott Orbán fajokról, keveredésről, amit sokan fajelméleti okfejtésnek, így pedig náci beszédnek minősítettek? Egészen pontosan így fogalmazott, a hivatalos honlapjára is feltöltött leirat alapján:
»Az internacionalista baloldalnak van egy csele: az az állításuk, hogy Európában eleve kevert fajú népek élnek. Ez szemfényvesztés, mert összekever különböző dolgokat. Ugyanis van az a világ, ahol az európai népek összekeverednek az Európán kívül érkezőkkel. Na, az kevert fajú világ. És vagyunk mi, ahol Európán belül élő népek keverednek össze egymással. Ezért például a Kárpát-medencében mi nem vagyunk kevert fajúak, hanem a saját európai otthonában élő népeknek vagyunk a keveréke. (…) Egymással hajlandók vagyunk keveredni, de nem akarunk kevert fajúvá válni, ezért harcoltunk Nándorfehérvárnál, ezért állítottuk meg a törököt Bécsnél, és, ha jól gondolom, akkor ezért állították meg a franciák még a régi időkben Poitiers-nél az arabokat.«
Ady Endre után itt van mindjárt József Attila, na, hát ő sem jobb a Deákné vásznánál!
A rendszerváltás utáni magyar belpolitikában a nácinak mondott vagy nagyon könnyen annak értett beszéd egyáltalán nem hagyomány nélküli, ráadásul nemcsak felfokozott hangulatú kampányeseményeken kerül elő zárás előtt, hanem régóta jelen van »főműsoridőben«, sőt a parlamentben is. A korai időkből elég csak az először MDF-es, majd MIÉP-es Csurka István felszólalássá formált »indulati prózáira« gondolni, sok évvel későbbről a mostani Jobbik-elnök Gyöngyösi Márton – szerinte félreértett – »zsidólistázását« érdemes megemlíteni.
Bár a Fidesz-kormány és maga Orbán is gyakran hangoztatja, hogy Magyarországon a Fidesz kormányzásának köszönhető, hogy zéró tolerancia van az antiszemitizmussal szemben, Németh Zsoltnak mégis sikerült éppen a tusványosi Orbán-beszédet – a szokásoktól eltérően – nem székelyviccel, hanem zsidóviccel felkonferálnia.”
Egyfelől nagyon helyes, hogy itt az orbáni szöveg szó szerint, mert így minden normális és tisztességes ember számára nyilvánvaló, hogy nincs itt szó sem antiszemitizmusról, sem fajelméletről, sem nácizmusról. (Hacsak 732. október 10-én Martell Károly Poitiers-nél nem antiszemitizmusa vagy nácizmusa okán állította meg a beözönlő arabokat.)
Nincs itt szó semmi másról, csak az európai kultúra (vagy a civilizációvá romlott kultúra) féltéséről és védelmének szükségességéről. A lóláb pedig ott lóg ki (vagy inkább az egész ló), hogy Lengyel egy zsidóvicc elmondását veti Németh Zsolt szemére.
Tessék mondani: tényleg nem szabad zsidóviccet mondani?
De akkor székelyviccet miért szabad?
Van erre válasza vajon Lengyelnek? (Bár lássuk be, ez is teljesen lényegtelen és mellékes és tökéletesen felesleges, mint Lengyel meg az összes többi.)
És akkor végezetül ejtsünk néhány szót a főrabbiról, aki múlhatatlanul szükségesnek tartotta, hogy üzenjen a miniszterelnöknek, elmondva ezt az ócska, semmitmondó, üres és ostoba közhelyet az emberi faj egységéről. Tényleg, köszönjük szépen, Frölich úr, legközelebb meglephetne azzal is, hogy „nem mind arany, ami fénylik”, nehogy ilyen balgák maradjunk, viszont láthassuk, ön mennyire nagy tudás birtokosa.
De azért lenne itt néhány kérdés!
Ma a fényességes Nyugaton elképesztő antiszemitizmus tombol. A párizsi főrabbi már évekkel ezelőtt felszólította a franciaországi zsidókat, meneküljenek Izraelbe, mert Franciaországban nincs tovább maradásuk. Frölich akkor valamiért csöndben maradt. Aztán éppen Párizsban egy arab halálra verte zsidó szomszédasszonyát, majd kidobta az erkélyről. Frölich hallgatott. Németországban az illetékes elvtárs már két éve felszólította a német zsidókat, hogy az utcán ne viseljék vallási szimbólumaikat, mert az állam nem tudja garantálni a biztonságukat. De Frölich lapított.
Ma a fényességes Nyugaton naponta bántalmaznak zsidókat, rongálnak meg, gyújtanak fel zsinagógákat, de Frölich nem tartotta fontosnak, hogy kinyissa a száját.
És kik bántalmazzák a zsidókat Nyugaton, kik gyalázzák meg a zsinagógákat? Az arab migránsok. Azok utódai, akiket Martell Károly megállított Poitiers-nél. És akiket manapság imádni kell.
Néhány évvel ezelőtt, ha valaki szóba merte hozni a palesztinokat, azonnal antiszemitának bélyegezték. Ma minden felvilágosult társadalommérnök idióta krokodilkönnyeket hullajt szegény palesztinokért és Izraelt gyalázza. Holott nemrég ugyanezek olyan tételmondatokat kürtöltek világgá, miszerint „a modern antiszemitizmus az Izrael-ellenesség”. Nahát… Mekkorát változott a világ… Visszatértünk a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek világába, amikor minden derék kommunista Izraelt gyűlölte és az arabok fenekét nyalta, Izraellel pedig még diplomáciai kapcsolatot sem volt szabad létesíteni a szovjet világban.
De most ez az antiszemita arab világ tökéletesen összeegyeztethető az európaisággal, igaz?
És akkor még nem beszéltünk a Pride-felvonulásokról és a homoszexuálisokat gyűlölő, azokat az iszlám nevében hol felgyújtó, hol a legmagasabb épület tetejéről lehajigáló arab és egyéb világról. Linzben kaptunk is egy kis ízelítőt ebből, amikor a minap néhány arab suhanc megtámadta a Pride-felvonulókat és agyba-főbe verte néhányukat.
Ezt a „kis” kulturális különbséget ki fogja összefésülni, Frölich úr? Megmondom: senki. De ennek bevallása, továbbá az európai kultúrát érő, soha nem látott kihívást bevallani sokkal nehezebb, mint a magyar miniszterelnököt nácizni. Arra minden hülye és minden gazember képes, és nem kell hozzá semmi sem, csak aljasság, végtelen cinizmus, no és persze az a remek életstratégia, mely szerint homokba dugjuk a fejünket minden valós probléma elől.
Ön is kiválaszthatja, melyik csoportba tartozik. És nem azért, mert zsidó, hanem azért, mert olyan, amilyen. Amúgy az emberi faj egy és oszthatatlan. Az emberi kultúra, civilizáció, hagyomány, viselkedés pedig nagyon nem. Ezért nem lehet a világból egy nagy, egységes, globális masszát csinálni, bármennyire szeretnék is ezt most a gazemberek. És éppen ezért élhetnek nálunk békességben és soha nem látott kulturális felvirágzásban zsidó honfitársaink. Nyugaton pedig már nem. És ezt ön is pontosan tudja. Mert nem hülye. De akkor micsoda?
