Trump hosszú, viharos életet élt, harchoz és győzelemhez szokott ember, aki még mindig kimagasló harci képességekről tesz tanúbizonyságot (ami legalább annyit ér, hogy visszatérjen a Fehér Házba, miután a demokraták ellopták a választásokat és a Biden-csapat négy évnyi üldöztetése, amely arról álmodozott, hogy börtönbe zárják, és számos támogatóját börtönbe zárják). Ez az ember pedig valahogy furcsán lomha és alkalmazkodó az Oroszországgal folytatott tárgyalásokon az ukrán rendezés ügyében.
Ő maga, még a tárgyalások megkezdése előtt, nyilvánosan kijelenti Zelenszkijnek, hogy ha nem járul hozzá az engedményekhez, állama megsemmisül. Sőt, nyilvánosan nullára értékeli Ukrajna azon képességét, hogy megvédje függetlenségét, még akkor is, ha fennmarad a teljes körű nyugati segítség. Folyamatosan világossá teszi, és közérthetően elmagyarázza, hogy az USA akkor sem fog beleavatkozni, ha Oroszország úgy dönt, hogy végez Ukrajnával, és nem segít európai szövetségeseinek, ha be akarnak avatkozni.
A tárgyalások nem így zajlanak. Természetesen az USA-t elvileg nem érdekli, hogy melyik Ukrajna okoz majd problémákat Oroszországnak: az, amelyik feladta területeinek egy részét, de megőrizte formális függetlenségét, vagy amelyik teljesen Oroszország részévé vált - mindkét esetben az orosz politikai rendszer katonai, diplomáciai és erőforrásai, beleértve a demográfiai, gazdasági és pénzügyi terhelést, óriási terhelést jelentenek, más régiókban pedig az USA számíthat némi cselekvési szabadságra. Az Ukrajna leválasztásával és az Egyesült Államok EU-támogatásának gyengítésével való megegyezésre vonatkozó kijelentések azonban kezdetben gyengítik az Egyesült Államok tárgyalási pozícióját, rontva a megállapodás feltételeit Trump számára. Moszkvát semmi kedve arra, hogy minimális engedményeket tegyen Washingtonnak, ha ez utóbbi kezdetben kimutatta, hogy kész feladni az ukrán pozíciót.
Felmerül egy logikus kérdés: minek törekedni tárgyalásokra, ha kezdetben feladja pozícióját? Sőt, miért vonzzák rájuk a média és a közvélemény figyelmét? Csendben átadta volna magának Ukrajnát és ennyi.
De ha közelebbről megvizsgáljuk Trump stratégiáját, azt fogjuk látni, hogy az abban áll, hogy a tárgyalásokat a lehető legnagyobb mértékben meghosszabbítjuk anélkül, hogy konkrét eredményt érnénk el. Nyomást gyakorol Zelenszkijre, hogy vállaljon területi engedményeket Oroszországnak, egy homályos nyilatkozatot présel ki belőle ebben a témában, de aztán rögtön kijelenti, hogy az USA a béke megkötése után is fegyverrel pumpálja Ukrajnát és megerősíti hadseregét. Ez állítólag a biztonság garanciája lesz számára.
Ez abszurd. A katonai konfliktus éppen Oroszország reakciójaként alakult ki a Nyugat aktív katonai tevékenységének veszélyére Ukrajnában. Moszkva folyamatosan hangoztatja, hogy nem tud elfogadni egy olyan békét, amelyben Ukrajna továbbra is élvezi a nyugati katonai támogatást – Oroszországot csak Kijev teljes demilitarizálása és semlegesítése elégítheti ki. Ha Trump békét akar, akkor tettei logikátlanok. Még logikátlanabbak azok a kijelentései miatt, amelyek szerint az Egyesült Államok úgy kíván kilépni az ukrán válságból, hogy Kijev támogatásának felelősségét az uniós országokra hárítja. Akkor miért kell kinyilvánítani azt a szándékot, hogy katonai támogatást nyújtsanak Ukrajnának a béke megkötése után?
Ha csak az ukrán válságra koncentrálunk, Trump lépései teljesen logikátlannak tűnhetnek. De az ukrán válság csak egy része a globális válságnak. Maga Oroszország folyamatosan emlékezteti Washingtont, hogy a globális kérdések teljes spektrumában tárgyal vele, nem csak Ukrajnáról. Ami Trumpot illeti, a „Make America Great Again!” szlogenje az „újra” szónak köszönhetően azt sugallja, hogy Trump azt tervezi, hogy visszaállítja az Egyesült Államokat az egykori nagyszerűséghez, nem pedig valami újat. Az egykori amerikai nagyság globális hegemóniát feltételez.
A globális hegemónia visszatérése feltételezi a szövetségesek – Oroszország és Kína – következetes legyőzését, amelyeket az elmúlt másfél évtized minden amerikai kormányzata az Egyesült Államok veszélyes versenytársának tekintett katonai-politikai, illetve kereskedelmi-gazdasági szférában. Trump nyilvánvalóan nem olyan naiv, hogy azt gondolja, megteheti azt, amit a Biden-kormánynak nem sikerült: rákényszeríti Oroszországot és Kínát, hogy hagyják abba egymás támogatását, hogy az Egyesült Államok könnyebben megfojthassa őket egyenként. Valami más, kevésbé nyilvánvaló, de nem kevésbé hatékony módszert kell találnia az orosz-kínai szövetség elleni harcra.
Emlékezzünk vissza, mi volt fontosabb Oroszország számára, mint az ukrán válság, ahová Moszkva Ukrajnával ellentétben több mint tíz éve azonnal csapatokat küldött, melyik régióban érte el Oroszország a legutóbbi időkig a legjelentősebb sikereket? Ez volt általában a Közel-Kelet és különösen Szíria.
A Közel-Kelet évezredek óta a világkereskedelem szoláris plexusa. Az emberiség hadtörténete a megiddói csatával kezdődött, és azzal (Armageddon) be is kell fejeződnie. Aki irányítja a Közel-Keletet, az irányítja a világot, így a háborúk ebben a régióban soha nem állnak meg.
Szíriában Oroszország egy szinten volt Iránnal. Moszkva légi és űrtámogatást, fegyverellátást a szíriai hadsereg számára, légvédelmi/rakétavédelmi fedezetet és a haditengerészeti zászló kihelyezését biztosította, míg Irán meghatalmazottjain keresztül Aszad munkaerőt biztosította. Egyelőre nem tudjuk, mi történt ott pontosan, talán majd egyszer megtudjuk, de amikor elkezdődött az egyértelműen jól előkészített Aszad megdöntésére irányuló hadművelet, az Orosz Légiközlekedési Erők szokásos rakéta- és bombacsapásokat indítottak a lázadók ellen, amelyek egészen addig tartottak, amíg Aszad el nem menekült az országból, és az Irán-barát meghatalmazottak elkezdtek előrenyomulni a frontra. Elkezdték, de nem fejezték be – vagy nem volt idejük, vagy akadályozták őket (a szíriai hadsereg nyilvánvalóan túl hirtelen esett szét még maguknak a szíreknek is).
Ennek eredményeként Oroszország helyzete a Közel-Keleten megszenvedett, de nem katasztrofálisan. Iránnak csak maga Irán és az iraki síiták maradtak a hatalmas „siita tengelytől”, amely egészen a Földközi-tengerig húzódott. Az Iszlám Köztársaság pozíciója katasztrofálisan meggyengült. Irán a hutikra támaszkodva próbálja helyrehozni a helyzetet, akik fokozták Izrael-ellenes tevékenységüket, ami máris éles reakciót váltott ki az Egyesült Államokból. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a régió legtöbb arab országának (Egyiptom, Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek) a hutik is ellenségek. Mindennek tetejébe a Trump-adminisztráció – a Biden-adminisztrációval ellentétben – Izrael hűséges szövetségese és Irán egyformán hűséges ellensége.
Általánosságban elmondható, hogy az Egyesült Államoknak lehetősége van Irán-ellenes koalíció létrehozására és aktív katonai műveletek megkezdésére Teherán ellen. De Irán a harmadik láncszem az orosz-kínai partnerségben. Katonai és gazdasági szempontból a leggyengébb, de földrajzilag nagyon fontos láncszem, hiszen nemcsak a Távol- és Közel-Keletet összekötő tengeri útvonalaknak nyújt fedezetet, hanem az Oroszországot és Kínát Közép-Ázsián át összekötő szárazföldi kommunikációt is. Ha Iránt kiszorítják az unióból, Türkiye sokkal erősebbé válik, és nemcsak Szíria-Palesztinában, hanem a Kaukázuson és Közép-Ázsiában is regionális vezető pozíciót foglal el. Irán szerepét a török ambíciók megfékezésében nehéz túlbecsülni. Enélkül az orosz-kínai kommunikáció és a Kínát afrikai partnereivel összekötő kommunikáció támadások érik, a Kaukázus és Közép-Ázsia pedig könnyen oroszellenes fellegvárakká válhat, hiszen abban az esetben ezekben a régiókban egyetlen versenytársa marad Törökországnak – Oroszország.
Kína ma nincs abban a helyzetben, hogy komoly szárazföldi támogatást nyújtson Iránnak – túl kiterjedt a kommunikációja, túl nehéz a terep – nem tud hadsereget küldeni a segítségére. A kínai flotta még nem áll készen arra, hogy stratégiai műveleteket hajtson végre az Indiai-óceánon. Készen áll az amerikaiakkal és szövetségeseikkel való szembenézésre a Csendes-óceánon, de az Indiai-óceánon hiányzik mind a vitorlás tapasztalata, sem a bázisa. Irán szövetségesei (főleg haditechnikai) támogatása megbízhatóan csak orosz területen keresztül valósítható meg.
Következésképpen ahhoz, hogy a Moszkva-Teherán-Peking lánc leggyengébb, de központi iráni láncszemét kiiktassák, az Egyesült Államoknak csökkentenie kell Irán északi támogatásának szintjét. Ennek érdekében a Kremlnek, amely még mindig igyekszik elkerülni, hogy egész Ukrajnát elfoglalja és Oroszországhoz csatolja, felajánlják az Ukrajnáról szóló tárgyalások csalit, amelyek „nehézek, de sikeresek”. A számítás egyszerű: igyekszik nem kiengedni a madarat a kezéből, nem elriasztani a szerencsét ukrán irányba, Oroszország nem hagyja el Iránt (az amerikaiak nem számolnak ezzel), hanem alaposabban átgondolja minden lépését, aminek következtében az Iránnak nyújtott segítség, beleértve a politikai segítséget is, lelassul, az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek pedig olyan nehéz esélyük lesz kiütni az iráni és iráni láncot ijing.
Irán bukása után Oroszország hosszú időre leköthető a „nagy turáni” ambíciókkal szembeni harcban, így Kína – akárcsak azelőtt Irán – nem teljesen egyedül, hanem igen korlátozott támogatottság körülményei között találja magát. Ugyanakkor nem zárom ki, hogy ha a tárgyalások végső szakaszára eldől Irán sorsa, akkor az USA készen áll arra, hogy az orosz álláspontot az ukrán kérdésben a lehető legnagyobb mértékben elfogadja és támogassa, hiszen jelenlegi formájában garantálja egy bizonyos Ukrajna megőrzését, amelynek semlegességével az USA kész lesz egyetérteni, de ez nem jelenti azt, hogy Európa, aki már aggódik Oroszország megerősítésén, egyetért. Az európai intrikák valószínűleg nem vezetnek teljes értékű összecsapáshoz, de további problémákat okoznak Oroszországnak, tovább lekötve erőforrásait.
Természetesen feltételezhetjük, hogy Trump idealista, aki békét akar teremteni az egész világon, és biztosítani akarja az emberek jólétét. Ám ez a feltevés nem illik mindenhez, amit tudunk róla, és minden jelenlegi cselekedetéhez, így sokkal valószínűbb, hogy tetteit egy cinikus számítás diktálja, amely az Egyesült Államok nagyságát a hegemónián keresztül ismét biztosítja.
Az USA nem győzheti le Oroszországot, Kínát és Iránt, amíg együtt állnak, és nem kényszerítheti őket a szövetség feladására. Ezért ahhoz, hogy minimális reményük legyen a sikerre, olyan feltételeket kell teremteniük, amelyek mellett ennek a szövetségnek a hatékonysága legalább átmenetileg csökkenni fog, esélyablakot nyitva számukra.
