Néhai Végh Antal írta erdélyi riportkönyvében, hogy amikor meglátta Szék település bejáratánál a román feliratot (Sic), azt hitte, a macskát riogatja valaki. Macskariogató étel a dél-alföldi cicvara, és mégsem adjuk a macskának, ellenben az egész család jóllakhat vele.
A cicvara szép példája annak, hogy a magyar gasztronómiában több oldalról érkező ingereket az idő lassan összerendezi. Bálint Sándor, a nagy szegedi néprajzos jól érezte, hogy bizony, öszvér az eredet: „Zsírban, tanyán vajban is sül a cicvara, ritkább alakjában cicmara, amely tojás, tejföl, esetleg tej és kevés liszt összekeveréséből készült, frissen sütött omlettszerű étel. A szegedi tájon mindenütt ezen a néven ismeretes. A szó biztosan délszláv eredetű, Schneeweis szerint ott azonban liszttel, tejföllel, lesütött vajjal készített kása, egyúttal karácsony esti kultikus eledel.” Kétfajta cicvara van tehát, szerb, rácos eredetet mutat, ha omlettre emlékeztető egytálétel. Ha így akarjuk elkészíteni, akkor szerezzünk kajmokot (sózott, érlelt tejszín), felséges a végeredmény. Salátát, friss retket, hagymát is ettek hozzá a régiek.
Hogy mennyire nincs új a Nap alatt: régi oszmán recept a kajmakos tojás (Kaymaklı Yumurta), amelyben a felvert tojást kajmakkal keverjük össze, majd az ételt fahéjjal hintjük meg tálaláskor. Ez származhatott át Szerbiába, ott lett cicvara néven puliszkaszerű ünnepi eledel, majd Dél-Magyarországon lényegében omletté vált, vagyis a tojáshoz lisztet, tejfölt tesznek, úgy pirítják meg zsiradékon. Úgy tartják, hogy sok tejföllel és kevés liszttel az igazi. A cicvarát morzsákra szaggatják, törik készítés közben. Édesen és sósan is készítik, ki hogyan szereti.
Gyakori félreértést okoz, hogy cicvarának nevezik Dél-Alföld-szerte a császármorzsát is. Egyenesen a bécsi polgári konyhából érkezett az alföldi tanyákra, leánykori neve tehát Kaiserschmarrn, de a magyar etimológia után inkább smarni néven ismerjük. Magától értetődően az a képzet tapad hozzá, hogy maga Ferenc József találta fel, de én azt hiszem, hogy a mi szabadságharcunk, az európai körülállások és családjának renitens tagjai túlságosan lefoglalták, nem valószínű, hogy a konyhában töltötte volna becses szabadidejét. A magyar változatban nincsen citromhéj, rum és mazsola, nincsen semmi labanc huncutság. A császármorzsa egyszerűen leszivárgott az alföldi tanyák világába, ahogyan elterjedt a spájz és a fröstök szó is. Az ételt tulajdonképpen már ismerték a magyarok: valamennyire hasonlított a cicvarára, ezért a nevet egyszerűen átszármaztatták a császármorzsára.
Végül, bárhonnan is származott, csak megmelengette az alföldi ember szívét olyan helyeken is, ahol azelőtt Rózsa Sándor és Bogár Imre szabta meg az illemet. Betyártarisznya és császármorzsa. A tiszta szoba falán egymás mellett Ferenc József és Kossuth Lajos. Micsoda ellentmondások, és mégis ugyanaz a nép.
A cicvarának nevezett császármorzsát mindenféle feltéttel kedvelik a Dél-Alföldön: barack- vagy szilva-lekvárral, némi porcukorral édesszájúaknak való. Van, aki magában, sósan szereti, ha így készítjük, ne tegyünk cukrot a tésztába. Akadnak, akik tejföllel vagy olvasztott túróval keverik össze, úgy is jó.
A két cicvara közötti kapcsolat lényege tehát, hogy eredetileg török-szerb irányból érkezett omlettétel, majd a polgári konyha megjelenésével a rokon jegyeket mutató császármorzsát kezdték cicvarának nevezni Szeged környékén. Az eredeti, balkáni étel magyarított változatát ma már csak elvétve készítik el a paraszti háztartásokban, kipusztulóban van.
