2015. január 24., szombat

Lucian Boia - Miért más Románia?

2015. január 24.
I. Károly, Ferdinánd és II. Károly

Románia modernizálásában a legn agyobb gondot a régi szocio-kulturális beidegződések és az importált intézmények, szabályok összehangolása jelentette. A románok továbbra is job­ban bíztak az „informális” stratégiákban, mint a törvények absztrakt erejében. Felülmúl­hatat­lanok maradtak az elvek és szabályok árnyékában megbúvó, különféle „elintézések” terén. A korrupció és a klientelizmus jórészt a hagyományos társadalomból öröklődött át – nyilván nem így nevezték ezeket a jelenségeket, hiszen a dolgok természetes rendjébe illeszkedtek. 
Románia miért más?Ebben az összefüggésben a Vezér jelképes töltettel bíró, központi személyiség volt, és mindmáig az is maradt. Ő az igazságtevő, ő biztosítja az ország előrehaladását… Ilyen premisszák mellett bármikor számítani lehet az önkényes kilengésekre, hiszen maguk a vezetők is azt hiszik, hogy a közösség mindenben támogatja őket. Az első ilyen kisodródás az önkény irányába már az állami lét hajnalán bekövetkezett, mégpedig Alexandru Ioan Cuza uralkodó 1864-es államcsínyével. I. Károly eléggé kiegyensúlyozott volt ahhoz, hogy ne éljen vissza előjogaival: kimondottan arra használta ezeket, hogy megtanítsa a románoknak, milyen lehet egy szabályokra és nem személyekre vagy egyezségekre alapozó állam. Sajnos, saját unokaöccse, a leendő II. Károly volt az első, aki nem értette meg ezt a leckét. 
A behódolás szokása szintén a hagyomány része. Évszázadok alatt a románok tapasztalatot szereztek ebben: a bojár előtt porig alázkodó paraszttól a Magas Porta előtt földig hajló uralkodóig. „A lehajtott fejet nem vágja le a szablya” – egyike a leggyakrabban idézett román közmondásoknak. A behódolás ugyanakkor kompenzáló stratégiákat is kitermel: pontosabban szólva megoldásokat nyújt arra nézve, hogyan tudod „átverni” azt, akinek látszólag behódolsz. Egyfajta passzív ellenállás ez, ami a románoknál sokkal gyakoribb, mint a nyílt ellenszegülés. A feszültségek azonban időnként (ritkán) felgyülemlenek, és látványosan felszínre törnek. Így történt 1907-ben, amikor az elkeseredett parasztság felgyújtotta az országot – az uralkodó osztály meglepetésére, amely éppen csak a parasztok sorsával nem törődött, bár az ő munkájukból élt. (...) 
Nagy-Románia. Egységes nemzetállam? 
1918-ban létrehozták Nagy-Romániát. A „nemzeti” román értelmezések szerint ennek így kellett történnie. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg Petre P. Carp (1837–1919; konzervatív párti politikus, diplomata, az első világháború idején támogatta Románia belépését a tengelyhatalmak oldalán) szavairól sem: „Romániának oly sok szerencséje van, hogy nincs szüksége még politikusokra is.” Az első világháború hozadékai nélkül nehéz lenne elképzelni, miként alakultak volna a nemzeti viszonyok Európának ebben a szegletében. Ha Ausztria-Magyar­ország nem szenved vereséget, Erdély „leválasztása” már nem lett volna olyannyira kézenfekvő, annál is inkább, hogy a többségi románok mellett itt jelentős magyar és német népesség élt (1910-ben, az utolsó magyar népszámlálás szerint Erdély lakosságának 53,8 százaléka román ajkú, 31,6 százaléka magyar és 10,8 százaléka német ajkú volt. Lévén, hogy a bejegyzési kritérium a nyelv volt, és nem az etnikum, a magyarok jó néhány százalékkal felkerekíthették számarányukat, elsősorban a zsidók besorolásával; viszont az erdélyi zsidók végül is inkább magyarok voltak, mint románok). Az ideális megoldás talán a birodalom radikális átszervezése lett volna, hogy a dualista Osztrák–Magyar Monarchiából egyenrangú népek közössége váljék. Mihelyt ez az út járhatatlannak bizonyult, maradt az elkerülhetetlen végkifejlet: a „nemzetállamokra való széttördelés, államokra, amelyek valójában csak megközelítőleg vagy egyáltalán nem voltak nemzetiek. A román többségű területek esetében ez a Nagy-Romániában való egyesülést jelentette. A román történészek „eldöntötték”, hogy Nagy-Románia egységes nemzetállam volt. „Egységes”, nyilván, éspedig közigazgatási értelemben. Már Románia 1859-es megalakulásakor kizárták a föderális vagy autonomista képletet, pedig ez lett volna leginkább kézenfekvő. Tulajdonképpen éppen mivel annyira kézenfekvő volt, és mivel jelentkezett a széteséstől való félelem is, a hangsúly a különböző provinciák minél erősebb összekovácsolására került, amelyeket nem szabad az autonómia kénye-kedvének kiszolgáltatni. Közigazgatási modellként Franciaországét választották, Európa legcentralizáltabb államáét, amely autonóm régiók helyett a központból irányított, prefektusok vezette megyékből áll. Egységes állam, igenis, egységes. De nemzetállam-e? Az is, meg nem is. Ausztria-Magyarország utódállamai közül a „legnemzetibb” Románia volt, kivéve természetesen Ausztriát és Magyarországot, amelyek területét minimálisra csökkentették, és mindent „lekapartak” róluk, ami a szigorúan vett nemzeti területet meghaladta volna. Csehszlovákia, Jugoszlávia és Lengyelország nyilván többnemzetiségű államok voltak, ezért nem is maradtak fenn eredeti határaik között. Romániában az 1930-as népszámlálás szerint a lakosság 71,9 százaléka volt román etnikumú, ami korántsem elhanyagolható arányú – 28 százalékos – kisebbséget jelent. A hozzácsatolt provinciákban nem éppen nemzetinek nevezhető profil körvonalazódott. Egyes tartományokban a románok aránya csak kevéssel haladta meg az abszolút többség küszöbét: a történelmi Erdély: 57,6 százalék román (29,1 százalék magyar; 7,9 százalék német); Bánság: 54,3 százalék román (10,4 százalék magyar; 23,8 százalék német); Körös-vidék és Máramaros: 60,7 százalék román (23,1 százalék magyar, 4,8 százalék német); Besszarábia: 56,2 százalék román… Két tartományban a románok csak relatív többséggel bírtak: Bukovinában 44,5 százalékos, Dobrudzsában 44,2 százalékos arányban voltak jelen. A városi lakosságot tekintve ezek a százalékok még kedvezőtlenebbek a románok szempontjából. A korábban Ausztria-Magyarországhoz tartozó városokban a magyarok és a németek messze meghaladták a román lakosság számarányát: Erdélyben a románok mindössze 35,9 százalékát képezték az urbánus lakosságnak, a Bánságban 35 százalékát, a Körös-vidéken és Máramarosban 33,1 százalék, Bukovinában 33 százalék, Besszarábiában 31 százalékát. Még Mold­vában is csupán kevéssel haladta meg a 70 százalékot a városi román lakosság aránya (a zsidók 23 százalékot képeztek). 
Hadd ne nyújtsuk a szót: nemzetállam vagy többnemzetiségű állam? Nemzeti is, meg multinacionális is, a választott perspektívától függően. Ha ez egy újabb ellentmondás, úgy akkor nem egyéb, mint – ismét – egy olyan ellentmondás, amely Románia sajátja… 
Valamit még meg kell állapítanunk a kisebbségekre vonatkozóan: rendkívüli változatosságukat. A két világháború közötti Románia a legszélesebb etnikai, kulturális és felekezeti palettát felmutató európai állam. Magyarok Erdélyben, németek Erdélyben és Bukoviná­ban, ukránok Bukovinában és Besszarábiában, törökök, tatárok, bolgárok Dobrudzsában, zsidók nagyjából mindenütt... A románság köré­ben pedig felerősödik a nacionalista és ide­gengyűlölő áramlat. Ha már létrejött Nagy-Románia, akkor ez a románoké kellett volna hogy legyen. Különösen a városok jórészt nem román jellege volt zavaró, és a kisebbségek túlreprezentáltságánál is jobban az a tény, hogy ők igen nagy mértékben űzték a városi közeg legfőbb tevékenységeit: kereskedelem, kézművesség, ipar, bankszféra, egyéb szabad foglalkozások. A román modernitásnak továbbra is inkább nemromán színezete volt.

A megkésettség

A román államok – Havasalföld és Moldva – csak tova a XIV. század közepe táján formálódnak, Európa vitathatatlan sereghajtóiként. Későig, el egészen a XIV. századig a román országok leendő területéről egyetlen szöveg sem származik, egy fia dokumentum sincs, valamennyi róluk szóló információ – az a kevéske – kizárólag külföldi eredetű: meglepő hiányosság, amelyet egy adott pillanatban az immigrációs elmélet érveként használtak fel, miszerint a románok valamikor és máshonnan érkeztek ide, hogy pontosan mikor és honnan, szinte már nem is számít.
Ha a dolgok nem is állnak így, marad a kérdés: mégis mit tettek úgy az 1300-as esztendőkig? A román térségben a középkor akkor kezdődik, midőn Nyugaton már a végéhez közelít. Kezdettől ezzel a hátránnyal kellett számolni. 1300-ban a bolgár cárságnak már több száz éves története van, és bizonyos időszakokban birodalmi ambíciókat dédelgető, regionális „nagyhatalomként” tartották számon (innen az ország kormányzóinak cári titulusa is). Szerbiának is volt már történelme, Magyarországról nem is beszélve: a Szent István korabeli Nagy-Magyarország már 1000 körül létezett. Lengyelország szintén számottevő erőként igazolta létét. 
Csehország a Német Birodalom részét képezte, és akkor, amikor a román fejedelemségek épphogy megjelentek Európa térképén, a csehek királya, I. Károly a Szent Birodalom császárává koronáztatta magát (IV. Károly néven), és egyetemet alapított Prágá­ban (fél évezreddel a román egyetemek megjelenése előtt). A későn megalakult román fejedelemségek kis államok, és azok is maradnak, a náluk nagyobb hatalmaktól való óhatatlan függőségben (a román uralkodók időnként ugyan legyőzhették Magyarország vagy Len­gyelország királyait, de ezek vazallusai maradtak; nem haladták meg a fejedelmi státust, és pillanatig sem álmodtak arról, hogy magukat királynak nevezzék). A fejedelemségekben gyér, kevésbé fejlett társadalmi-gazdasági szerkezetű népesség él, amelyben a vidéki lakosság aránya európai viszonylatban is a legszámottevőbb. A megkésettségeket időnként meg lehet haladni. Ám az értékrendek általában nem borulnak egykönnyen. Sereghajtó­ként van „esélyed” arra, hogy továbbra is utolsó maradj.
A jelenlegi Románia területének egykori periférikus helyzete sok mindent megmagyaráz, és évszázadokon át nyomon követhető sajátosság marad. Az ókori görögök és rómaiak számára a civilizált világ észak fele haladva a Dunánál ért véget. Egyetlen írott dokumentumunk sem származik a római hódítás előtti Dá­ciából, mint ahogyan az alig másfél évszázaddal később a rómaiak által kiürített Dáciából sem. Egyébként Közép- és Kelet-Európábán a rómaiak számára a Duna képezte a határvonalat, amely elválasztotta a birodalmat a „barbár” világtól. A. D. Xenopol határozottan állította, hogy a dák területek annektálása „hiba” volt Traianus császár részéről.
C. C. Giurescu hazafihoz méltóan vitába szállt vele: a román nép nem jöhetett létre egy puszta tévedés következményeként! Hiba volt-e vagy sem, Dáciának a birodalomhoz való csatolása (valójában csak a géták és dákok lakta terület feléről van szó) nem tartott túl sokáig, a jelenlegi románok lakta terület pedig – sorsszerűen – továbbra is „kívül rekedt”, a Római Birodalmat felváltó Bizánci Birodalom peremére szorulva. 
Amikor pedig a Nyugat a történelem menetének élcsapatává válik, a román országok – vajon történhetett-e másként? – szintén a periférián maradnak. De ugyancsak a szélekre szorulnak, a kontinens másik végéből tekintve, a nagy kelet-európai geopolitikai együttesek, az oszmán, majd később az orosz birodalom szempontjából is. Európának egyfajta „homályos” zónájáról beszélünk tehát, amelyet, bárhonnan is nézzük, a határlét jellemez. Itt találkozik egy adott pillanatban a három nagy impérium, az oszmán, a Habsburg- és az orosz birodalom. Közéjük ékelve a román fejedelemségek: megcsonkítva, feldúlva, időnként leigázva, Európa e szegletének egyedüli kis országaiként, amelyek túlélték a viharokat.
Ennek a határhelyzetnek két, teljességgel ellentmondásos következménye lett. Hangsú­lyozott bezárkózás egyfelől, ugyanolyan hangsúlyos nyitottság másfelől. Az Európa jól körvonalazott régióin kívül rekedt térséget viszonylagos elszigeteltség jellemezte: a politikai, gazdasági és kulturális „kisugárzási” pontoktól való távolság, és annak az igen kevéssé strukturált területnek az áteresztőképessége, amely mindenkinek útjában áll (a „veszedelmek” útjában, ahogyan a krónikás mondja). Mindez egyrészt konzervatív és kitartó, főképp rurális civilizációt eredményezett, másfelől a kívülről érkező hatások változatossága iránti fogékonyságot – legalábbis az elit szintjén. Elfogadás és taszítás, taszítás és elfogadás végtelen játéka, körforgása ez. Ha ez a teljesen ellentétes előjelű kombináció nehezen érthető – annál rosszabb: nem állíthatjuk azt, hogy Románia könnyen megfejthető.
A nyitás – a teljes mértékű nyitás – a román etnolingvisztikai szintézis oly jellegzetes kevertségével igazolható, mely távol esik a (római, dák, vagy dáko-román) tisztaság kritériumára alapozott eredetkutatás jelenlegi mitológiájától. Az eredmény végső soron viszonylag homogén, de azok az elemek, amelyek egy­mással ötvöződtek a történelem folyamán, hogy végül megalkossák a „románt”, kimondhatatlanul változatosak. 
A „géta-dákok, akiket a modern történészek ezzel a mesterségesen létrehozott, egyesítő megnevezéssel illettek, korántsem képeztek homogén népességet; a római telepesek a legkülönfélébb vidékekről érkeztek, tegyük hozzá, később egy évezreden át számtalan nép vándorolt itt át, többé-kevésbé összekeveredve a honos lakossággal. Nehéz megállapítani, mennyi „római vér” van a románokban, de nyilvánvaló, hogy több szláv vér csörgedez bennük, mint római (tulajdonképpen gyakorlatilag egyáltalán nincs „római vérük; Dáciában nem Rómából származó telepesek rendezkedtek be, hanem a jórészt romanizált, de nem római eredetű „provinciálisok”. 
Még maga Traianus, a hódító császár is spanyol volt, az első olyan uralkodó, aki a provinciák egyikéből származott). Az idegenek románok közé való betelepedése nem zárult le a román államalakulatok megjelenése után sem, nem beszélve Erdélyről, amely a magyar királyságba integráltan alapvetően hárometnikumú (román, magyar, német) struktúrára tett szert.
Nyelvkölcsönzés
A román nyelv a lehető legmeggyőzőbben illusztrálja a jelentős mértékű keveredést. Nyilvánvalóan újlatin nyelv, ám e nyelvcsoportból mégis a legkevésbé latin jellegű. A nyugati latin eredetű nyelvek germán színezetét igen kevés szó tükrözi.
Ezzel szemben a román erőteljes szláv töltettel rendelkezik: számtalan, gyakorta alapfogalmakat jelölő szó szláv eredetű (annak dacára, hogy a XIX. században elindított „relatinizálással” sok szláv eredetű kifejezést gyakorlatilag kiiktattak, vagy a szókincs peremére szorítottak). A következő helyen találhatók a török eredetű jövevényszavak, közülük néhány valószínűleg a kunoktól került át (beleértve az annyira „román”, pásztor jelentésű ciobant is), a többi pedig az Oszmán Birodalommal való sokrétű politikai, gazdasági, kulturális viszony lingvisztikai termékeként. 
A XIX. századi nyelvújítás a török jövevényszavak számát is drasztikusan csökkentette; elég sok megmaradt viszont például a gasztronómiában, ahol a románok nem tudták mellőzni ezeket (ideértve a töltött káposzta jelentésű sarmauát, a legnemzetibb kulináris specialitást). Mindehhez hozzáadódnak még görög, magyar szavak (a nemzet jelentésű neam, amelyet gyakran az őshonosság szellemében ejtenek ki, magyar eredetű), továbbá egyéb, más eredetű jövevényszavak. Később a „relatinizálást” szintén hozott anyagból vitték véghez: óriási mennyiségű új szó került a román nyelvbe, nagy többségük francia átvétel.
A román elit korszaktól függetlenül masszívan kölcsönzött: minden egyes politikai-kulturális modell importáru. Kezdetben a szláv-bizánci modellt vették át: a bizáncit szláv közvetítéssel. 
Valójában délszláv csa­tor­nán, pontosabban bolgáron keresztül. Az ortodox románok nem csupán a cirill betűs írást használták évszázadokon át, akár az ortodox szlávok, de kezdetben az ószláv volt az általuk használt kultúrnyelv is: az egyházban, a fejedelmi kancellárián, az első történelmi vagy vallásos szövegekben (az 1600-as évekig). Valójában az ószláv nem más, mint a „középkori bolgár” nyelv (melyet csak azért óvakodnak így megnevezni a román történészek, mert a kezdeti függőségi viszonyt igazolná egy olyan szomszédos országgal, amelyet a románok újabban leereszkedően kezelnek). Bizonyos értelemben egyáltalán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a felkínált modell révén, továbbá azáltal, hogy innen származott az elit által használt nyelv, Bulgária a középkor kezdetén hasonló szerepet játszott a román társadalom modernizációs folyamatában, mint amilyet Franciaország a XIX. században.
Az ezt követő modell a török-fanarióta, amely a XVII. században teljesedik ki. A románok (nyilván az elit) továbbra is a cirill betűs írást használják, immár román szövegek rögzítésére, de kultúrnyelvként a görögöt beszélik, és keleti, némileg törökös gúnyába öltöznek. Valójában az arisztokrácia körében és a városi közegben egyre több a görög, míg végül már politikai kulcspozíciókat foglalnak el (kezdve a Porta által kinevezett és többnyire az isztambuli görög Fanar negyedből származó uralkodókkal), kulturális és gazdasági szempontból valóságos román-görög szimbiózis következik be. A XIX. században a fejedelemségek arisztokráciája és polgári rétege nagymértékben vegyes, görög-román eredetű volt. Majdhogynem „elgörögösödési” folyamatról beszélünk! (A kezdeti „elbolgárosodás” után.)
A gyenge államszerkezet
A román történelem egyik sajátos jellemzője volt, és többnyire az is maradt. Az erős államot nem szabad összetévesztenünk az autoriter vagy önkényes módon vezetett állammal (az ilyen országok gyakorta gyengék, stabilitásuk csupán látszólagos). Erős állam az, amely a társadalom egészét hatékony és teljes intézményi, illetve szabályzati hálózatba képes bevonni. Egy olyan állam, amely a személyes és csoportérdekeket alá tudja rendelni a kormányzási elveknek és a közérdeknek. A román fejedelemségek túlságosan szegények voltak, túlontúl hiányos és „patriarchális” szerkezettel: bojárokból és parasztokból tevődtek össze. Ezekre a túlságosan ingatag struktúrákra kívülről nagy nyomás nehezedett, így nem szilárdíthatták meg az állam szerkezetét.
A mechanizmus hibás működését leginkább a trónutódlás mikéntje tükrözi. Nem is érdemes megemlítenünk az utódlás bizonytalan, homályos, és különben is alig-alig betartott „szabályait”. A fejedelemségek élére végtére is mindig az került, aki erre képes volt – belső konfliktusok és külső beavatkozások árán, amelyekhez gyakran folyamodtak a vetélytársak. A kötelező feltétel az lett volna, hogy az uralkodó mégiscsak „uralkodói sarj” legyen, Havas­alföldön a Basarabok, Moldvában a Mulatok családjából. Ám mivel szóba jöhettek a házasságon kívül születettek és azok leszármazottai is… „Örmény” János vajda például, akit „Kegyetlen” vagy „Vitéz” utónévvel is illettek, István vajda törvénytelen fiának, s mint ilyen, III. István unokájának tartotta magát; mindebből az egyedüli bizonyosság az, hogy az anyja örmény volt. Ha egy havasalföldi uralkodó Basarabnak nevezi magát, valószínűbb, hogy nem az, és pontosan ezért nevezteti magát Neagoe Basarabnak vagy Matei Basarabnak. 
Nevezetes példa a Mihály Vitézé, Jó Petraskó fejedelem házasságon kívüli és halála után született fiáé. Nicolae Iorga felháborodottan tiltakozott, amikor P. P. Panaitescu kijelentette, hogy mindez így nem felel meg a valóságnak. Valóban, a román fejedelemségek első egyesítőjének nem sok köze van az uralkodói eredethez, a románok nagy nemzeti jelképe egy görög nő (tehát még csak nem is román) és egy ismeretlen apa (esetleg egy gelep, vagyis idegen kereskedő) fia volt – amennyiben hiszünk Radu Popescu krónikás szavainak.
C. C. Giurescu később eldöntötte a vitát, amikor arról biztosított bennünket, hogy Mi­hály „elsősorban saját tetteinek szülötte” (!). A trónra lépések teljes rendszertelensége egyben a gyakori uralkodóváltásokat is megmagyarázza. Egymást űzték el a hatalomról. Újabb román rekord: a két fejedelemség az összes európai ország közül politikai­lag messze a leginstabilabb volt. Ezt a törökök oly mértékben ki is használták, hogy mintegy bíróként dönthettek a trónkövetelők között (a „ki ad többet” elve alapján), végül pedig (az 1711–1812 közötti fanarióta korszakban) közvetlenül ők nevezték ki az uralkodókat, akár valamiféle oszmán tisztségviselőket.
A stabilitás hiányából eredeztethető az önkény, a bizonytalanság, továbbá a nagylélegzetű tervek hiánya. Az állam – a súlyos adórendszer révén – sokat követelt és keveset adott. A vajdák, már akik valamivel hosszabb ideig voltak hatalmon, templomokat építtettek, de ebben nagyjából ki is merült a ténykedésük. Egyébként a középkori építmények közül csupán a templomok maradtak fenn (bár legtöbbjüket teljesen újjáépítették). Még a hercegi „paloták” is igen szerények voltak, és az a tény, hogy egyik sem maradt fenn, egyrészt az építkezés gyenge minőségére, másrészt a folytonosság szembeötlő hiányára utal.
A korszerűsödés kovászainak tekinthető városok itt lassan fejlődnek. A román fejedelemségek urbanizációs szintje jóval a Nyugat átlaga alatt van, és még a kontinens keleti felének kontextusában is csekélynek mondható. Egy másik sajátosság a városok lakosságának etnikai összetétele, a populáció hangsúlyos „nem román” jellege. A magyar királyság részét képező Erdély városaiban a németek és a magyarok egyértelműen többségben vannak, de Havasalföl­dön és Moldvában is jelentős a „nem román” nemzetiségűek száma: németek, magyarok, örmények, görögök, zsidók… Etnikumonként, vidékenként és időszakonként változó arányban, ám általában folytonosan számottevő súllyal; mindenképpen jórészt ők űzték a jellegzetesen városi mesterségeket: a kisipart és a kereskedelmet.
Külföldi hatások. Az idegenek
Gyakran hivatkoznak az „idegeneknek” a XIX. századi román társadalomban játszott jelentős szerepére, ám némiképp „hígított” formában: hiányzik a számvetés, amely előítéletek és kisebbrendűségi komplexusok nélkül határozta volna meg tényleges befolyásukat a nyugativá válás legintenzívebb időszakában. Ez a szerep azonban döntő volt.
Nyilván, nem az idegenek döntötték el Ro­mánia Nyugat felé való fordulását: objektív folyamat volt, amelyet az adott pillanatban a történelem diktált, és – amennyiben választásról beszélünk – ezt a döntést a román elit tette meg. A román elit viszont önmagában nem vitte volna sokra. Az ország híjával volt az őt modernizálni tudó embereknek (a bármikor felidézhető kivételek mindössze a szabályt erősítik). A társadalmat szinte teljes egészében bojárok és parasztok alkották, a fő gazdasági tevékenység a mezőgazdaság volt. Extenzív, kevéssé hatékony mezőgazdálkodás, amely úgy-ahogy, de ellátta – inkább rosszul – a parasztokat, és valamivel jobban a bojárokat. 
Ahogy a román társadalom a Nyugat felé vezető útra lépett, az elitnek, pontosabban a fiatal bojárságnak nyugati iskolákban kellett képeznie magát ahhoz, hogy az új típusú civilizációt annak teljes eszköztárával együtt elsajátítsa – és ez meg is történt (a fő célpont Franciaország, majd Németország volt). Kezdetben viszont csakis hozzáértő külföldiekkel lehetett pótolni a hiányosságokat.
A XIX. században a román fejedelemségek – majd a későbbi Románia – az európai emigráció célországai között sorakoznak. Számos külföldi azért érkezik ide, mert szabadabb életet sejt a románok között, mint a szomszédos impériumokban: görögök és bolgárok az Oszmán Biroda­lomból, zsidók a cári Orosz­országból… Legtöbben viszont azért telepednek itt le, mert a román társadalomban mindent meg kell és meg is lehet valósítani: a románoknak mindenképp szükségük van a szakértelmükre – saját kapacitásuk nem lévén, mindent el kell fogadniuk. A bevándorlók java része városon telepszik le, ott kezd el munkálkodni... és nyereségre tesz szert. A főként kereskedéssel foglalkozó görögök többnyire a kikötőkben telepszenek meg a dunai folyami kereskedelem liberalizálásával egy időben: rendkívül nagy számban leljük fel őket Brăilán és Galacon, illetve Szulinán és Konstancán. 
A zsidók bevándorlása a XVIII. század végén válik intenzívebbé, és nem is hagy alább a XIX. század folyamán (a Habsburg-monarchiából, elsősorban Galíciából és Oroszországból érkeznek). Kézművesek és kereskedők, akik elsősorban a moldvai városokban telepednek meg, néhol többséget alkotva – az 1900-as évek tájékán Jászvásáron is –; nagy számban élnek továbbá Havasalföldön: az első világháború küszöbén Bukarest lakosságának 13 százalékát alkotják. 1900 tájékán mintegy 50 ezer német él Romániában (többségük Ausztria–Ma­gyarországról érkezett, de jöttek Német­országból, sőt, még Svájcból is). 
Nincsenek túl sokan, de nagyon képzettek és hatékonyak – a szakmunkásoktól, sőt, akár épp mezőgazdászoktól (utóbbiak Dobrudzsában tevékenykednek) kezdve egészen a mérnökökig, orvosokig, tanárokig… Az olaszok szintén hozzák szaktudásukat, ők főleg kőfejtésben és útépítésben vállalnak részt. A magyarok is jelentős hányadát képezik a lakosságnak, különösen a fővárosban; olyannyira, hogy Bukarestet „magyar” városként emlegették (az ilyenkor szokásos túlzással: Bu­dapest után a második legnagyobb magyar városként!). Tény, hogy a XIX. század folyamán egyre mélyül a szakadék a hagyományos és etnikailag „tiszta” román falu és az egyre színesebb, kozmopolitább és végre a modernizáció útjára kényszerült város között.
Az iparosok és a kereskedők között a románok kisebbségben maradtak. A román fejedelemségek polgársága, annak gazdasági szegmense jelentős nem román többséggel alakul ki. Még a két világháború közötti időszakban sem sikerül a románságnak többségbe kerülnie a gazdasági ágazatokban, bár valamelyest már teret nyer. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a románok az iparban tevékenykedők mindössze 47 százalékát tették ki (a tulajdonosokat, az alkalmazottakat és azok családjait is ideértve – a százalékokat jómagam számítottam ki); a zsidók 13, a magyarok 17, a németek 11 százalékos arányban képviseltették magukat, jóval az illető etnikumok részarányán felül. A kereskedelemben a románok jelenléte még szerényebb volt: 39,5 százalék, miközben a zsidóké elérte a 40 százalékot. Összességében a gazdasági polgárság és a „munkásosztály” (amely az illető ágazatok alkalmazottjaiból állt) több „nem román” elemet számlált, mint románt.
Az „idegenek” felsorolása itt még nem fejeződik be. A XIX. század derekáig a hazai orvosokat egy kézen meg lehetett számolni; majd mindenikük külföldről érkezett. Közülük a leghíresebb Carol Davila (származása tisztázatlan – talán francia, de semmiképp sem román), aki létrehozta az ország teljes egészségügyi rendszerét, és elindította az orvosképzést, kétségtelenül a modern Románia megteremtői közé sorolható. A „kis Párizzsá” alakuló új Bukarest építészei kezdetben majdnem mind külföldiek, főleg franciák: Paul Gottereau építi meg a királyi palota új szárnyát, a Takarékpénztár székhelyét, az I. Károly Egyetemi Alapítvány épületét; Albert Galléron nevéhez fűződik a Román Atheneum (Bukarest szimbólumértékű épülete) és így tovább. A legjelentősebb történelmi emlékművek restaurálására ugyancsak egy franciát, Lecomte du Noüy építészt kérik fel, ő újítja fel Neagoe Basarab Curtea de Arges-i kolostorát (a legnevezetesebb középkori román műemléket), a jászvásári Trei Ierarhi (A három szent főpapról elnevezett – a ford.) templomot…
Szintén külföldiek az első művészek, akik a nyugati stílusú festészetet meghonosítják a román fejedelemségekben; az olasz Schiavoni és Levaditi vagy a cseh Chladek (Grigorescu mestere). Korábban ezt a művészeti ágat csak a vallásos témákat bizánci stílusban feldolgozó templomfestők gyakorolták. A szobrászattal azonban még ennél is nehezebben ismerkedtek meg a románok, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az ortodox művészetből hiányzik. Román szobrászatról csak a XIX. század utolsó évtizedeiben beszélhetünk. Mindaddig (de azután is egy ideig) – főképp a köztéri szobrok elkészítésére – francia, német, olasz művészeket kérnek fel. Mihály Viteazul szimbolikus emlékműve, amelyet Bukarest középpontjában 1874-ben lepleznek le, a francia Albert-Ernest Carrier-Belleuse alkotása (az anekdota szerint Jeanne D’Arc egyik szobrát alakította át, hogy a rendelésnek idejében eleget tegyen, ami, bár nem igaz, jól illusztrálja a kor román–francia kulturális szimbiózisát). És szintén egy franciának, Emma­nuel Frémiet-nek köszönhető III. István (Şte­fan cel Mare) 1883-ban leleplezett szobra, amely a jászvásári Művelődési Palota előtt áll.
Az idegenek seregszemléje folytatódik. A román fejedelemségek első modernizálása az erőteljesen nyugatias szemléletű Pavel Kiseleff orosz tábornok műve, aki az adrianopoli békével lezárt, 1828–1829-es orosz–török háborút követően, 1829 és 1834 között kormányzóként került mindkét fejedelemség élére.
A románok némiképp őrzik az emlékét, legalábbis azzal, hogy a Bukarest legfontosabb ütőereként emlegetett promenádot róla nevezték el Kiseleff útnak (melyet egyébként az ő indítványára nyitottak meg). Korszerűsítő törekvései­vel, kiváló szervezőkészségével Kiseleff nevét a fejedelemségek legjelentősebb kormányzói között kellene említeni. Jórészt neki köszönhető a fejedelemségek korszerű jogi és intézményi rendszere, amelynek betetőzése a Regulamente Organice (Szervezeti Szabályza­tok), a románok első alkotmánya. 
Figyelemre méltó erőfeszítéssel igyekezett rendbe szedni egy olyan társadalmat, amely addig alig ismerte a rendet és a szabályokat. Hogy Kiseleff célja, úgy tűnik, valójában a fejedelemségek Oroszországhoz való csatolása volt – ez már más történet (ami végül nem teljesedett be).
A „jövevények” legillusztrisabb alakja kétségtelenül maga I. Károly király. A rend és a pontosság modelljévé akart válni hosszú (1866-tól 1914-ig tartó) uralkodása alatt: éppen azzá, ami alaposan eltért a román hagyománytól. Az első leckét pontosságból adta fel. A román bojárok addig nem ismerték a pontos idő erényeit: most egy német vezető révén ismerkedtek meg vele.
A tanulás mégis némi időbe tellett. Későbbi visszaemlékezéseiben a király felidézte, hogy a trónra lépése utáni első hónapokban miként hívott ebédre „katonai vezetőket és tíz-tizenkét személyt valamennyi politikai pártból, hogy behatóbban megismerhesse ezeket az urakat. Az idő fogalma azonban még meglehetősen fejletlen Bukarestben; gyakorta előfordul, hogy a vendégek nem emlékeznek pontosan a megbeszélt időpontra, és a hercegnek nélkülük kell asztalhoz ülnie”. (Szintén a pontossággal kapcsolatban mesél el Ion Bălăceanu is egy mulatságos történetet: amikor Románia külügyminisztereként Ferenc József császárnál fogadták kihallgatásra Bécsben, attól tartva, hogy elkésik, néhány perccel korábban jelentette be magát; a császár pedig azonnal fogadta. Bălăceanu később tudta meg, hogy súlyosan megsértette az illemet: a császárnál nem lehet „később” vagy „előbb” megjelenni). Viszont Károly sem volt tökéletes; nem rendelkezett átfogó politikai és társadalmi vízióval. Mindenekelőtt a kötelesség embere volt – korrekt, fegyelmezett, módszeres. Alapvető gondja a politikai játék egyensúlyának fenntartása volt. 
Mint­hogy ez magától nem működhetett megfelelően, maga a király biztosította a (liberális és konzervatív) pártok váltakozását, midőn egymást követően bízta meg őket a kormányalakítással. A némileg a brithez hasonló, kétpárti rendszerben nem Ro­mánia lakossága határozta meg a váltásokat, hanem a király. Lehet, hogy ugyanitt, ebben a „királyi” kontextusban érdemes megemlítenünk azt, hogy az első világháborúban Mária királynő miként leckéztette ellenállás és következetesség tekintetében a módfelett „változékony” románokat. „Nem tudsz megérteni, tábornok – mondta Averescunak, amikor úgy tűnt, hogy minden összeomlik, és a románok már legyőzötteknek tekintették magukat. – Én angol vagyok, és az angolok nem szoktak veszíteni”. Ismét egy figyelemre méltó magatartás.
Sajnos, a magatartást nem lehet elsajátítani, ennek belülről kell fakadnia.
Mindamellett a román politikusok bölcsen jártak el, amikor a dinasztikus elv mellett döntöttek, és idegen herceget kértek fel az uralkodásra. Szükség volt valakire, aki kívülről jön, egy megfellebbezhetetlen bíróra, ugyanakkor meg kellett határozni a folytonosság kritériumát is. Csakis így lehetett megfékezni azt a szörnyű fejetlenséget, amely a román bojárság természetébe és magatartásába már régóta beivódott. És I. Károly megértette, hogy neki kell bíráskodnia, neki, aki mai szemmel talán túlzottan is fölötte áll az elbírálandóknak – mindezt egy alapvetően szükséges politikai akarat kifejeződéseként. Ahogyan „alattvalóinak” kezet nyújtott – csupán két vagy három ujjal, mindenikük rangja szerint, de sohasem egész kézzel –, jól átgondolt rituálénak felelt meg. Ugyanígy jellemzi a helyzetet Lascăr Catargiu miniszterelnök reakciója, amikor egy pillanatig úgy tűnt, hogy a királyi család román vérrel „fertőződhet” (a trónörökös Ferdinánd herceg és Elena Văcărescu idilljéről van szó): „Fenség, ez nem lehetséges!” Bármi történjék is, a dinasztia maradjon a még le nem ülepedett román közeg és a nyughatatlan politikai osztály fölött.
A nemzet
A román nemzet a maga kiteljesedett formájában a XIX. század terméke. Ekkor tudatosul a románokban (ekkor „találják ki” maguknak ezt a tudatot), hogy ők közös testet alkotnak, az őket elválasztó határok ellenére. Az egység tudata Románia megalakulásá­val materializálódik, Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülésekor, majd 1918-ban a Nagy Egyesülés révén majdnem minden, románok által többségben lakott terület összekapcsolásával. A földrajzi, nyelvi és kulturális szempontból hasonló (de nem egyforma) fejedelemségek közti korábbi kapcsolatok nem tévesztendőek össze a nemzeti egységgel. Az egyes országok saját, külön identitása még századokon keresztül elsőbbséget élvezett. 
A moldvaiak nem románok, hanem moldvaiak voltak, legalábbis így nevezték magukat, még 1859 után is. Erdély államként pedig magyar állam volt, nem román. Ezért Mihály Vitéz „egyesítése” csupán a középkori valóság modern fogalmakra való lefordítása, semmi köze a nemzeti szellemhez. A moldvaiak (a bojárok, hiszen ők alkották a politikai értelemben vett országot) egyáltalán nem a felszabadulás vagy az egyesülés érzését élték meg akkor; azt észlelték, hogy egyszerűen meghódították őket. Mint ahogyan a havasalföldiek sem az egyesülés gondolatával indultak hadba. A román nemzet – amely létezésének, ismétlem, a nemzeti öntudat megléte kizárólagos előfeltétele – fokozatosan jött létre, és a XIX. század közepén teljesedett ki.
A nemzeti szemlélet valamennyi támpont átértékelését magával hozta. Elsősorban a történelem teljes átírását az egységes román történelem szellemében, ahol a nem­zeti kritérium minden egyebet felülírt. Mindaddig a legfelsőbb princípiumot az egyház, az ortodoxia képezte. A románság közelebb állt az ortodox szlávokhoz és görögökhöz, mint a nyugati latinokhoz. Most viszont a latinitás az ortodoxia fölé emelkedik. A franciák iránti hirtelen lelkesedéshez fokozódó görög- és oroszellenesség társul. A román elit Nyugat, és csakis Nyugat felé tekint: „latin sziget egy szláv tengerben”
A kisebbrendűségi komplexus
Néhány most körvonalazódó sajátosságot máig nyomon követhetünk. Itt először is a komplexusokról, pontosabban a kisebbren­dűségi komplexusról kell szólnunk. Ha diagnosztizálnom kellene a román társadalmat, ez lenne az első betegség, amelyet azonosítanék…
A románok ekkor fedezik fel saját „jelentéktelenségüket”: mások kénye-kedvének folytonosan kiszolgáltatott kis országok. A „nemzeti”, az ideális Románia területének jókora része közvetlen idegen uralom alatt áll (Erdély a magyaroké vagy az osztrákoké, Besszarábia az oroszoké, Dobrudzsa a törököké). Az idegenektől való tanulás örökös kényszere, átvenni mindazt, amit alkottak, állandóan valaki pótkocsijának lenni…
Ebből a komplexusból dölyfös építmény születik: a birodalmiság, mely arra hivatott, hogy a jelen parányiságát ellensúlyozza. A hangot az erdélyi románok adják meg, ők, akik a románok között a leginkább aláren­delt állapotban, a magyar arisztokrácia és a Habsburg-államgépezet „talpa alatt” éltek.
Az Erdélyi Iskola még 1800 előtt zászlajára tűzi a latinitást. A románok a Dáciában megtelepedett római telepesek, és csakis azok egyenes ági leszármazottjai, a dákok pedig nyomtalanul eltűntek; és ezek a telepesek fajtiszta rómaiak, akiket Itáliából rendeltek ide. Nemes és birodalmi eredet, teljes ellentétben a kon­tinens széléről érkezett gyülevész népséget alkotó, „elfajzott” magyarokéval – ahogyan Petru Maior érvel az 1812-ben megjelent, A dáciai románok történetének kezdete (Istoria pentru începutul românilor din Dachia) című könyvében. A legtovább August Treboniu Laurian jutott el, aki az 1853-as A románok története (Istoria românilor) című munkájában kijelenti, hogy a rómaiak és románok teljes mértékű, közös identitással rendelkeznek, a románok történelme pedig Róma i. e. 753-as megalapításával veszi kezdetét.
Később Octavian Goga versben emlékeztette a románokat: „Hogy fejedelmi sarjak ők, / Egy messzi szép hazából, / S egykor övék volt, mind övék / E föld közel meg távol.”
A XIX. század második felétől a dákok újból képbe kerülnek, a történészek többsége mégis kitart a római származást előnyben részesítő előítélet mellett. Nicolae Densuşianu színrelépésével és a monumentális, A történelem előtti Dácia (Dacia preistorică) című művének megjelenésével (posztumusz kiadása 1913-ban látott napvilágot) a dákok újra lecsapnak, váratlanul és látványosan. Végtére is, a román komplexusoknak ki kellett termelniük egy Densuşianut is. Ő is tiszta nációnak tartja a románságot, de egyáltalán nem rómainak, hanem dáknak. Ez nem leminősítést jelent, sőt. Sok-sok évvel a rómaiak és a görögök előtt, itt, a prehisztorikus Dáciában büszke civilizáció létezett, amely szétsugárzott a világ minden tájára, de legalábbis Európa egészére mindenképp. Innen indult mindenki, a rómaiakat is beleértve.
Nem a románok a rómaiak leszármazottjai, hanem bizonyos módon a rómaiak a románok utódai. Ami a nyelvi azonosságot is megmagyarázza: nem a román a latin nyelv, hanem a latinnak van „román” jellege. Ezek a zagyvaságok a román nacionalisták „őshonos-párti” irányzatának egyfajta bibliájává lettek. Densuşianu elméletét 1980 táján vette át a kommunista történetírás legprimitívebb, legnacionalistább közege, és ma is töretlen lendülettel vallják azok a románok, akik a dákokkal (sajnos csupán fiktív dákokkal) szeretnék kezeltetni komplexusaikat.
Egy másik – szintén XIX. századi – mitologikus elmélet középpontjában a függetlenségért vívott küzdelem áll, amelyet a keresztény Európának az oszmán terjeszkedés elleni védelmével társítanak. Így nyert magyarázatot – a hősiességet bizonygató érveléssel – a román államok megkésettsége, a folytonos háborúk okozta kopás következményeként, másrészt így figyelmeztetni lehetett a Nyuga­tot arra, hogy mégiscsak tartozik valamivel a románoknak. Innen ered az a nevetséges ki­jelentés is, miszerint a nyugatiak a román pajzs oltalmában építették volna fel a katedrálisaikat. Néhány egyedi esetre vonatkozó túlzás mellett létezik egy átfogó aránytévesztés is. 
A konkrét ferdítések között szerepel: az Öreg Mircea (Mircea cel Bătrân – havasal­földi uralkodó: 1386–1394 – a ford.) diadalával végződött rovinei csata, amely valójában erősen bizonytalan tény marad; Călugăreni-nél Mihály Vitéz inkább veszített, mint győzött (a hegyekbe visszavonulva újrakezdte az offenzívát erős erdélyi… vagyis magyar támogatással); III. István (Ştefan cel Mare) pedig, bármennyi szakaszgyőzelem után is, de végül elveszítette a törökökkel folytatott háborút (mint ahogyan Moldva egy részét és Dél-Besszarábiát is).
Az általános túlzással kapcsolatban: a román–oszmán viszonyok konfliktusos része tulajdonképpen kevésbé nyom a latban, mint a román fejedelemségeknek az oszmán politikai és gazdasági rendszerbe való több mint fél évezredes integrációja. A románoknak azonban heroikus történelemre és dicső eredetre volt szükségük, hogy a jelen frusztrációit ellensúlyozzák.
A külföldi hatások túlhangsúlyozása szintén a XIX. században körvonalazódó, mindmáig napirenden levő magatartásforma. A különböző modelleket felmutató külföldiektől „bekerítve” és az országban élő, hasznos munkát végző avagy harácsoló idegenek által szorongattatva, a románok aligha maradhattak közömbösek a „másik” iránt. A csodálat és az ellenségeskedés között a teljes skála megmutatkozik, olykor az ellentétes attitűdök vegyülékével. Tény, hogy objektív okok (a lakosság kevert jellege, a történelmi fejlődés megkésettsége) miatt Romániában az idegen jelenlétnek és hatásoknak egyfajta „túltelítettsége” is érzékelhető volt. A románok egyrészt nem nélkülözhetik mindazt, ami idegen, másrészt igencsak szeretnének a maguk erejéből révbe jutni – nyilván a magatartásformák korról korra változnak, illetve váltakoznak. A görögellenesség a XIX. században tetőzik, majd enyhül és eltűnik. 
Törökellenességről, úgy tűnik, a románok esetében nem beszélhetünk, a harcias mitológia dacára (tehát nem is voltak annyira rossz viszonyban?). Az erdélyi románságot „elnyomó” magyarokról kialakult kedvezőtlen kép viszont hosszú ideig fennmarad. A maguk során az oroszok úgy jelennek meg egy adott pillanatban, mint a kis latin szigetet fenyegető szláv veszedelem. A XIX. századi Romániában a számbelileg egyre gyarapodó zsidókat marginalizálják; néhány egyéni kivétellel (nem túl sokkal) csak az első világháború után kapnak román állampolgárságot. 
Igaz, hogy gyors és tömeges letelepedésük, főleg Moldvában, aggasztónak tűnhetett. Létezik egy küszöb, amelyen túl, bármit is mondjanak a jó szándékúak, felütik fejüket az etnikai és vallási feszültségek. Nem kevésbé igaz viszont, hogy a zsidók (a többi kisebbséghez hasonlóan) vállalkozóbb szelleműeknek és hatékonyabbaknak bizonyultak az őshonos lakosságnál – akkor hát kié volt a felelősség? A románoknak nincs ínyükre, ha azt állítják róluk, hogy antiszemiták, vagy hogy korábban azok voltak. Az igazság az, hogy a román társadalomban meglehetősen széles körű volt az antiszemitizmus, bár egészen a második világháborúig nem öltött szélsőséges formát. 
A zsidóellenes megnyilvánulások távol álltak a cári Oroszország pogromjaitól. Ám ha a nácizmus előtti Németországhoz viszonyítjuk, az összevetés nem vet jó fényt Romániára: Németországban a zsidók lényegesen jobban integrálódtak (több volt a vegyes házasság; jelentős a zsidó egyetemi tanárok száma, ahhoz képest, hogy Romániában milyen kevesen állhattak erre a pályára…).
(Részletek a szerző azonos című, a Koinónia Kiadónál Rostás-Péter Zoltán fordításában megjelent könyvéből. Humanitas) Lucian Boia Háromszék

2015. január 23., péntek

Új Világ, új hatalom

Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő előadása
Nógrádi György előadásában a rövid huszadik század vége óta eltelt negyed század történéseit elemzi. Következtetése szerint a Szovjetúnió szétesését követően látszólag az USA maradt az egyetlen szuperhatalom, de napjaink történései alapján is jól látszik, hogy Oroszország nem tett le nagyhatalmi ambícióiról. 
Kína közben globális hatalommá válik, gazdaságilag már most is az, erre reflektálva az USA a Csendes-óceáni térségre koncentrál, és próbál stratégiai szövetséget kiépíteni Kína ellenében.
Az EU nem játszik globális szerepet.
Summázva: a nagyhatalmak globális stratégiák mentén teszik a dolgukat, a játszma - örök, emberi, - tovább folyik.




Forrás: https://www.youtube.com/channel/UCsT0YIqwnpJCM-mx7-gSA4Q

MÁR LÁTSZIK A NEVETŐ HARMADIK ! - EchoTv

600. Világ-Panoráma 
MÁR LÁTSZIK A NEVETŐ HARMADIK !  
EchoTv  
Téma: 
Irántól Ukrajnáig: 
Az iraki-iráni háborútól, 
Szaddám Huszeintől és 2001. szeptember 11-étől napjainkig; 
A síita-szunnita ellentétek Irakban; 
A széteső iraki hadsereg és Washington; 
Szíria és Irak - megvalósulhat-e egy új kalifátus létrehozása? 
Az Egyesült Államok és Irán szerepe az iraki konfliktusban. 
Műsorvezető Szaniszló Ferenc
Vendég Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő

ISIS és a III. világháború - David Icke

<iframe width="640" height="390" src="//www.youtube.com/embed/6Ftq15XV0X4" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>
Albert Pike szabadkőműves a 19. században levélben írt a 3 világháborúról. Az utolsó célja a káosz teremtése után a világkormány létrehozása saját világhadseregével és világ valutájával. Orwell 1984 című könyve szintén forgatókönyv volt az új világhoz. Az ISIS a semmiből jött, jól felfegyverzett és finanszírozott, Izrael és az USA pedig első alkalommal nem avatkozik be, várja a megfelelő alkalmat. Putyint pedig Ukrajnával próbálják sakkban tartani, hogy ne tudjon a Közel-Keleten közbelépni. Minden a hosszú távú terv szerint halad. Hacsak....
https://www.facebook.com/sevaster1?re...
https://www.youtube.com/watch?v=6Ftq15XV0X4

Je suis dühös, de nagyon!

2015.01.17. 

Dühös vagyok. Voltaire, Rousseau és Montesquieu hazájában 2015 január 7-én két fegyveres ember lelőtt 12 másikat. A nyugati társadalom felhorkant, felháborodott, tüntetéseket szervezett, félteni kezdte (többek között) a szólás szabadságát. Ami engem illet, én nem a párizsi szólás szabadságát féltem és jelenleg nem Charlie miatt vagyok dühös.
Egy nappal a párizsi események után, Székelyudvarhelyen tízegynéhány békés ember gyertyát gyújtott az Emlékezés Parkjában, Wass Albert születésének 107. évfordulója alkalmából. Ezután a román bűnüldöző szervek nyomozást indítottak a gyertyát gyújtó békés emberek ellen, „csak vizsgálódunk” jeligére! Tekintettel arra, hogy bármely bűnügyi nyomozás elindításához szükség van bűncselekményre is, gyorsan találtak egyet. 
Szerintük ha nem is az összes, de legalább egy résztvevő, aki szólt a többinek, gyanúsítható a 2002/31-es sürgősségi kormányrendelet 5. paragrafusának első bekezdésében szabályozott bűncselekmény elkövetésével. 
A kihallgatáson elmagyarázták: az említett jogszabály tiltja a háborús bűnösök kultuszának terjesztését és köztudott, hogy nevezett Wass Ferenc(!!) rehabilitálási kérését elutasította a kompetens bíróság, szóval tessék kérem megérteni, hogy Romániában nem szabad Wass Ferencet emlegetni. Na ezért vagyok dühös. 
A tények makacs dolgok, vegyük hát őket szép sorjában. Először is, ha már üldözünk, tanuljuk meg az üldözöttek nevét; tisztelt hatóság, az Önök által első számú mumusnak tartott személy pontos és teljes neve gróf szentegyedi és cegei Wass Albert. 
A Wass család eredete Árpád-korig nyúlik vissza, ez jóval több, mint amit egyesek elmondhatnak magukról. Továbbra is a tényeknél maradva, hadd mondjuk el azt is, hogy a rendőri zaklatás törvényességi álcájaként használt jogszabály nem a háborús bűnösökről beszél. A 2002-es évi 31. sürgősségi kormányrendelet a béke és az emberiség ellen elkövetett bűnökért elítélt személyek kultuszának propagandaszerű terjesztését tiltja. 
Wass Albertet soha nem ítélték el béke- és emberiségellenes bűnökért (sőt, igazából háborús bűnökért sem ítélték el, de abba most ne menjünk bele). Ezen kívül, a propaganda szó jelentése nézetek elterjesztése, a befogadók véleményének befolyásolása, meggyőzése. Tényleg, miről is próbálták az Emlékezés Parkjában egymást, bárkit meggyőzni a gyertyát gyújtó békés emberek?
Szóval dühös vagyok az igazságtalanság, a véget nem érő rendőri zaklatások, hatósági túlkapások, jogaink lábbal tiprása miatt: székely zászló ügy, nemzeti imánk éneklése, huszár ágyú, Mikó per és most a gyertyagyújtás.
Amúgy tudják, hogy kit ítéltek el emberiség ellenes bűnökért? 
Azt a ceauşescu-t, aki 1979-ben Wass Albertet Románia első számú közellenségének kiáltotta ki. Persze a Kárpátok néhai géniusza sírjánál időnként gyertyát gyújtó holdkórosokat senki sem bűnüldözi!  
Marosi György, marosigyorgy.blogspot.ro

A bábos borász talpon maradt

Nánó Csaba | 2015.01.18. 
Fiatal korában „postás Lacinak” becézték, évek múltán Erdély-szerte ismert bábszínész és borszakértő lett. Művelődésszervezőként is jeleskedik, szerteágazó tudását jelzi, hogy nemrégiben részt vett egy népszerű magyarországi vetélkedőn is. Ahonnan nem tért haza üres kézzel.

Ismeretterjesztő est: Vincze László tudja, mit tölt (Molnár Ferenc felvétele)

Az 1960-as évek elején született generáció egyes tagjainak egyik tiltakozási formája a diktatórikus rendszer ellen az volt, hogy lóhalálában menekült az iskola vagy egyetem által kijelölt „kényszermunkahelyek” elől. Voltak, akik idegen országokig meg sem álltak, mások olyan munkát igyekeztek vállalni, ahol nem dirigálhatott félművelt pártaktivista nekik. 
Ezen az úton vágott neki az életnek Vincze László bábművész is. Kolozsvár egyik külvárosában újságot és nyugdíjakat vitt házhoz – innen a „postás Laci” becenév –, később szobafestőként dolgozott, két évig latint tanított, majd könyvtárosként kereste a napi betevőt, mígnem az 1980-as évek végén egymásra találtak a bábokkal. „Állami bábszínháznál kezdtem – idézi fel Laci –, majd amikor szabadabb szelek kezdtek fújdogálni, alapítványt hoztam létre, hogy annak keretében függetlenként bábozhassak. A gazdasági válságot én is megéreztem, így hát besoroltam az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szárnyai alá, ahol művelődésszervezőként dolgozom, de a bábszínházat sem adtam fel”.
Átlényegülés
Nem kis bátorságra vall, hogy Vincze László akkor hagyta ott az állami bábszínházat, és alapított magántársulatot, amikor a független, egy- vagy kétszemélyes bábozásnak még hírét sem nagyon hallották Erdélyben. „Ha féltem volna, hogy belebukom, nem vágok bele. De láttam a magyarországi példát, ott már működött a dolog. Nyitott szemmel jártam Erdélyt, figyeltem, és nem árnyékra vetődtem.” Eleinte persze kellett némi türelmi idő, míg beindult a szekér, ha Laci családjában valakinek valamire vágya támadt, mondogatták is, „majd ha apának bejön...” Aztán a kilencvenes évek közepe táján elérkezett a falu- és városnapok divatja – kezdetben csak eszméletlen evés-ivásban merült ki a program, később a kultúra is belopózott a rendezvényekre –, és Laciék is elkezdtek lobbizni a szervezőknél műsoraikkal. Akik maguk is hamar rájöttek, hogy a temérdek gyereket a bábszínházzal lehet a leginkább lekötni, így lehet nyújtani számukra valamit egy kólán kívül. Vincze Laci hamarosan állandó és közkedvelt vendége lett ezeknek a rendezvényeknek. Ma már alig van falunap, városnap, forgatag, sokadalom, ahol ne lenne bábos műsor, és ez nagyrészt az ő munkájának is köszönhető. Laciék örömmel mennek bárhova, és ha egy évtizede a vendéglátók csodálkoztak, hogy a társulat két, legfeljebb három tagból áll, ma már az lenne különös, ha 10-15 bábszínész állítana be egy előadással. „Egyébként is egyik oka társulatom létrehozásának az volt, hogy mozgékony legyek. Hiába a nagy állami támogatás, struktúra, ha alig jutsz el valahova. Márpedig Erdélyben rengeteg gyerek van, akik nem látnának bábszínházat, ha mi nem mennénk”. Vincze Laci összeszámolta: kis társulata eddigi tevékenysége alatt 265 erdélyi településre – többek között a szórványba – látogatott el! Mivel sok esetben egyedül áll a fal mögött, megtanulta mindkét kezével kezelni a bábukat. A darabokat ő maga írja át egy, kettő vagy három kézre, műsorpolitikája pedig a magyar népmesékre alapoz. „Ma már a csapból is a Grimm mesék, Hófehérke és a többiek folynak, ezért úgy gondoltuk, visszatérünk a gyökerekhez” – jegyzi meg a művész. Előkereste az ötven évig elhallgatott bethlehemes és vásári játékokat is, melyeket az állami bábszínházak nem túl gyakran, vagy egyáltalán nem játszanak.
A bor szakértője
Jó magyar emberhez illően szabadidejében Vincze László is megivott egy-egy pohár finom bort. Aztán érdekes dolog történt: zsigeri viszolygást érzett az édes, vörös borok iránt, és nem tudta ennek az okát. „Ideológiailag nem voltam eléggé felkészülve, nem tudtam, honnan származik ez a taszítás”. Mi sem egyszerűbb, gondolta, mint elmerülni a bor kultúrájában, és kideríteni, mi és miért történik a borok világában. Néhány évvel ezelőtt Kolozsváron meghirdettek egy borismereti tanfolyamot, melyre Laci természetesen benevezett. „Akkor aztán becsületesen elkapott a gépszíj, következő évben elvégeztem a másodfokú tanfolyamot, a harmadfokúra már Budapestre utaztam, mindegyik után vizsgát tettem”. Tele van oklevelekkel, és ma már eleget tud ahhoz, hogy tudja...milyen keveset tud. „Bortestvéreivel” alakítottak egy borvadász társaságot, akik „levadásszák” és értékelik a jó borokat, és évek óta nagyon sikeres borkóstolókat is szerveznek. Művelődésszervezői tevékenységébe Vincze László beemelte a borismereti estéket is, melyeket a kolozsvári Györkös Mányi Albert emlékházban tartanak havi rendszerességgel. „A bor hozzátartozik mindennapi életünkhöz, kultúránkhoz. Próbálom elfogadtatni az emberekkel, hogy a borral kapcsolatban társművészetekről is beszélhetünk, amiket a finom nedű megihletett. Szeretném egy tető alá hozni a bort az irodalommal, festészettel, zenével, hiszen összetartoznak, bár helyenként nem is tudják.” A bor – véli Laci – a magyar ember szakrális itala, hozzátartozik a magyar földhöz. Ha az ember szájába veszi a bort, az egy táj üzenetét hordozza magában: „A borból el lehet képzelni a tájat, az ott élő embereket.” A borkultúránkban jelentős a lemaradás: ha az étteremben nem elég hideg a sör, vissza kell küldeni, de hogy a fehér bort is ugyanúgy, ha nincs hűtve, azt már nem tudjuk. És azt sem nagyon tudjuk, hogy milyen ételhez mit kell inni. Sajnos, a pincérek között is kevés az olyan, aki ajánlani tudná a megfelelő bort...
Hozta a pénzt
Bár az előző két témához nem igazán kapcsolódik, de Vincze László jellemét jól tükrözi, hogy vette a bátorságot, és jelentkezett a közkedvelt Maradj talpon! játékba. Méghozzá nem is elenyésző sikerrel. „Sokáig néztem a műsort, szerettem, mert nagyon szellemes műsorvezető vezeti az adást, nem lebutított vetélkedő-formája volt”. Amikor Kolozsváron kerestek jelentkezőket, Laci is benevezett a válogatóra. „Nem a nyerési kényszer vezetett, ezért felszabadultan tudtam játszani. A nyugalom hatott, szépen jöttek az összegek, amikor éreztem, hogy fáradok, abbahagytam”. Meséli, hogy a program reggel kezdődött – több adást rögzítenek egy nap –, ő valamikor este, a már sokadik játékban került sorra. Azt ő sem tudja, hova esnek a versenyzők, csak az tapasztalja meg, aki lepottyan – de valószínűleg azt is köti a titoktartás fogadalma. A stúdióba érkezéskor még nem tudta László, hogy ő lesz a kihívó játékos: „Ott helyben dől el, ki játszik középen. Talán bizonyos típusokat keresnek, a nagy bajuszom, ősz hajam, enyhe pocakom szólhatott mellettem, no meg az, hogy a temérdek harminc körüli reálértelmiségi között az én hivatásom kissé kirívó volt.” Így aztán „postás Laci” ezúttal nem vitte a pénzt, hanem ő hozott haza egy kis mellékest Budapestről...

2015. január 18., vasárnap

A 2015-ös év első napjaban egy újabb sziget "született"

insula noua tongaAlig indult el a 2015-ös év máris egy új sziget "születését" tudjuk elkönyvelni az alig 120.000 embert tömöritő polinéziai  Tonga állam területén a fővárostl kb 65 km távolságban.
Az "újszülött" kb 2 km hosszúságban és 1 km szélességben emelekedett ki a Csendes Óceán vizéből és mivel a tengerszintnél jóval magasabbra "emelkedett" - a csúcs kb. 100 méterre nőtt már ki - arra adhat okot, hogy még a nagyobb viharok sem fogják tönkretenni.
Megjegyezhető, hogy maga a Tonga állam is több mint 170 szigetből áll össze.
Európa területén is vannak újonnan keletkezett (2013.ban) szigetek pld.az Északi Tengerben a németországi  Schleswig Holstein tartománytól alig 25 km-re  kialakult Norderoogsand névre hallgató amelyen az eddig eltelt időszakban több mint 50 növényfajtának sikerült ott megtelepednie. a szigetre "látogató" madarak nagy örrömére.
E sziget a 2015-ben született testvértől csak annyiban különbözik, hogy nem vulkáni tevékeynség, hanem homok padok "vándorlása" épitette fel és már a 4 métert is meghaladó terület nehezen fogja megadni magát a tengeri viharoknak. 

2015. január 17., szombat

Számára soha nem volt kérdés, hogy a magyar nemzethez tartozik

Még nem volt egy éves, amikor más világ lett Gyergyószárhegyen is. Ferenc Béla, akit mindenki Ervin Atyaként ismer, idén májusban tölti 95. életévét. Annak, akit a jó Isten ilyen hosszú élettel ajándékoz meg, úgy tűnik, több feladat jut: 
Ervin Atyát 1944-ben kényszerlakhelyre küldték, 1951-ben elhurcolták őket kolostoraikból, 
1957-ben pedig halálra ítélték. Megmenekült. 
A meghurcoltatások, a nehéz évek ellenére jár-kel és nem csak hogy kíváncsi a világra, hanem úgy "lépked" benne, mint aki mindenhol otthon van: nem fél elmondani véleményét, akkor sem, ha - ahogy ő fogalmazott - nagy emberek a címzettek. 94 évesen magyar állampolgár lett, most pedig átvette a magyar anyakönyvi kivonatát. 
Azt mondja, elfogadja, hogy ez nagy dolog, és végrendeletében kérni fogja, tegyék mellé a sírba. 
Számára soha nem volt kérdés, hogy a magyar nemzethez tartozik.

Senki sem tudott nála többet az emberi test felépítéséről, mozgásáról

2015. JANUÁR 14 Szerző: bhj
A magyar kultúra alkotóként és művésztanárként is a legjelesebbek között tartja számon az erdélyi Katona községben 1900-ban, január 14-én született Barcsay Jenő Kossuth-díjas festőt, grafikust.

Barcsay Jenő: A kontraposztó, 1958.

1924-ben végzett a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol Vaszary Jánostól és Rudnay Gyulától tanult.
Párizsban és Olaszországban járt tanulmányúton, alkotásaiból és rajztanításból teremtette meg művészi önállóságát. 1945-ben hívta Szőnyi István a főiskolára az anatómia és a szemléleti látszattan professzorának, ahol nyugdíjazásig tanított.
Senki sem tudott nála többet az emberi test felépítéséről, mozgásáról.
88 éves korában hunyt el.

Veszélyben a vendéglátóipar

2015. JANUÁR 15.,  O. Horváth György
Hosszú évekig az építőipar vezette a legnagyobb bedőlési arányú (felszámolások és csődök cégszámhoz viszonyított aránya) iparágak listáját, azonban 2014-ben átvette a legkockázatosabb szektorok toplistájának „vezető” helyét a vendéglátás, áll a Bisnode nemzetközi cégminősítő elemzésében. Az országos Bisnode Bedőlés Index értéke 3,23%, amit a vendéglátás 6,36%-os bedőlési aránya, illetve az építőipar 5,40%-os fizetésképtelenségi indexe is jelentősen meghalad.

Felszámolások, végelszámolások számának alakulása 2008 és 2014 között

Duplázódott 2013-ról 2014-re a kényszertörlések száma
A 2012 tavaszától megjelent kényszertörlési eljárás némileg átrendezte a felszámolások és a cégmegszűnéshez vezető eljárások számát. Korábban egyértelműen állíthattuk, hogy ha egy cég fizetésképtelenné vált, akkor előbb-utóbb felszámolási vagy csődeljárás indult ellene. 2012 márciusától azonban elkezdett nőni a kényszertörlési eljárások száma, amit abban az esetben indítanak például, ha egy cég nem található a székhelyén, nem érhető el, nem adott le beszámolót, vagy nem teljesítette adófizetési kötelezettségeit. Ez alapján elmondható, hogy a kényszertörlések egy része is a cégek fizetésképtelensége miatt indul el, de nem a hitelezők, hanem a cégbíróság által.
A kényszertörlési eljárások száma ráadásul ugrásszerűen emelkedik. Míg 2012-ben 6 123 kényszertörlés indult, addig 2013-ban már 22 829 és 2014-ben 42 574. Egy év alatt közel megduplázódott a számuk, ami azt jelzi, hogy évekig nem foglalkoztak a hatóságok ennyire az adókerülő, beszámolót nem leadó, vagy gyakorlatilag nem fellelhető cégekkel. Az elmúlt években elindult egy folyamat, aminek egy átláthatóbb, gazdaságilag aktívabb cégvilág lesz az eredménye, ezért hosszú távon nem kell számolni ilyen mértékű kényszertörlési cunamival, azonban 2015 még várhatóan magas értékeket fog eredményezni.
Ismét nő a felszámolások száma
A felszámolások száma 2012-ről 2013-ra erősen csökkent, azonban 2014-ben számuk – nem is kis mértékben – ismét nőtt, ugyanis közel 30%-kal emelkedett a fizetésképtelenség miatt megindított eljárások száma. A nagyszámú kényszertörlési eljárásokkal együtt ez azt jelzi, hogy a külső kényszer miatt indított cégmegszüntetések még eddig soha nem öltöttek akkora mértéket, mint tavaly, ami intő jel a hitelezőknek. Amikor egy cég ellen felszámolás indul, akkor nagy valószínűséggel már súlyos fizetési nehézségekkel küzd, és ebben az esetben egy kintlévőség behajtása már igen nehézkes, gyakorlatilag lehetetlen.
Keleti József a Bisnode csoport Country Managere azt javasolja, hogy az üzleti kapcsolatoknál a vállalkozások a megelőzésre helyezzék a hangsúlyt, ugyanis ha vevőjük már felszámolás alá kerül, nagyon nehezen fognak pénzükhöz jutni. Az sem elegendő, ha időben értesülnek arról, hogy partnerük ellen felszámolási eljárás indult, ugyanis ilyenkor – még ha időben be is jelentik követelésüket –, sokan (pl.: a NAV) megelőzhetik őket, ha egyáltalán van még vagyona a vállalkozásnak. Ezért nemcsak arról érdemes automatikus értesítést kérni, ha egy vállalkozás eljárás alá került, hanem arról is, ha egy cég kockázatossága megnőtt. Ilyenkor érdemes akár korábban elkezdeni a beszedést, vagy folyamatos üzleti kapcsolat esetén felülbírálni a hitelkereteket.
Hasonlóan az egészségünkhöz, az üzleti életben is érdemes a megelőzésre nagy hangsúlyt fektetni, mert ma Magyarországon naponta közel 50 cég ellen indul felszámolás. Saját cégük megszűnését is sokan választják, ugyanis naponta közel 22 vállalkozás kerül végelszámolás alá. A végelszámolások számát illetően az elmúlt időszakban azonban csökkenést tapasztalhattunk, mivel 2013-ról 2014-re 30%-kal kevesebb ilyen eseményt regisztráltak. Az elmúlt 6 évet vizsgálva 2012-ben volt a csúcs mind a felszámolások, mind pedig a végelszámolások tekintetében, ami után mindkét eljárás számában csökkenés következett be. Sajnálatos módon 2014-ben a felszámolások száma ismét emelkedésnek indult, de még nem közelíti meg a 2012-es értéket.
Nőttek tavaly a cégbedőlések
A Bisnode Bedőlési Index (felszámolások és csődeljárások cégszámhoz viszonyított aránya) mértéke kiváló mutatószám a cégvilág fizetésképtelenségének megállapítására, illetve az egyes szektorok teljesítményének összehasonlítására, mivel ez tisztán a hitelezők felé történő tartozások miatti fizetésképtelenség jelzésére szolgál. 2014-ben 3,23%-os Bisnode Bedőlési Index-el kellett számolnunk, azaz a cégek több mint 3 százaléka vált egy éven belül fizetésképtelenné. 2014-ben romlott ez a mutatószám, mivel 2013-ban az index értéke 2,46% volt. Amennyiben a kényszertörlések arányát is belevennénk az indexbe, akkor 11,02%-os értéket kapnánk, azaz a cégek 11%-át érinti egy év alatt felszámolás, csőd vagy kényszertörlés, ami igen magas szám.
Magasan legkockázatosabb a vendéglátás
A Bisnode csoport negyedévente közzéteszi a szektorok bedőlési arányait tartalmazó listáját a gazdaság szereplőinek tájékoztatása érdekében. A legkisebb bedőlési aránnyal rendelkezők listáján jelentősebb átrendeződés történt, ugyanis az egyéb feldolgozóiparban (pl.: ékszer-, sportszer, hangszergyártásban) tevékenykedő vállalkozások bedőlési aránya javult, a korábbi 10. helyről előreléptek a 3. helyre. A számítógép, elektronikai, optikai termék gyártásával foglalkozó cégek, valamint a mezőgazdasági vállalkozások többi szektorhoz viszonyított helyzete is jelentősen javult. A tavalyi listán 6. helyen a vegyipar szerepelt, idén azonban már fel sem került az alacsony bedőlési arányú szektorok listájára, azaz a szektorban növekvő kockázatossággal kell számolni.
Az építőipar évek óta a legkockázatosabb iparágnak számított hazánkban, 2013-ban is ez a szektor vezette a listát, azonban 2014-ben átvette helyét a vendéglátás. 6,35%-os bedőlési aránnyal ez az iparág lett magasan a legkockázatosabb szektor 2014 során. Az építőipar 5,40%-os fizetésképtelenségi arányával már csak a második helyen szerepel, de még így is nagy óvatosság szükséges a szektor cégeivel szemben, mivel ez az érték is közel duplája az országos átlagnak. A nagykereskedelmet és az adminisztratív tevékenységet végző vállalkozások is kockázatosabbá váltak 2014-ben, míg a gépjármű-kereskedelem helyzete a többi szektorhoz viszonyítva javult.
Nógrádban és Szabolcsban dominóként dőlnek a cégek
Megyei szinten Nógrád megyében dől be a legtöbb vállalkozás, míg Komárom-Esztergom megye cégei a legnagyobb biztonságban vannak. A Nógrád megyére jellemző bedőlési arány 4,70% volt, amitől csak kismértékben marad el Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, ahol 4,60%-os volt a fizetésképtelenségi index értéke 2014-ben. A főváros cégeinek fizetésképtelenné válásának valószínűsége az átlag fölött van, de még így is a kevésbé kockázatos területek közé sorolható. A Komárom-Esztergom és Pest megyével üzletelő vállalkozások vannak a legnagyobb biztonságban, ezeken a területen ugyanis a legkisebb mértékben kerülnek felszámolás vagy csődeljárás alá a cégek.
Jól látható az ország kelet-nyugati irányú széttagoltsága, mivel keleten általában nagyobb valószínűséggel dőlnek be a cégek, mint a nyugati megyékben. Ez alapján az látszik, hogy a keleti országrészt felzárkóztató törekvések eddig nem jártak megnyugtató eredménnyel a cégek stabilitását illetően, mivel a keleti és különösen az észak-keleti megyékben még mindig nagy arányban lesznek fizetésképtelenek a vállalkozások.
Mi várható 2015-ben? 
2015-ben nagy valószínűséggel folytatódik a kényszertörlések számának növekedése, amiben azonban hosszú távon csökkenés várható. Előfordulhat, hogy a csökkenés még nem 2015-ben fog bekövetkezni. A tendencia mindenképpen egy kisebb és remélhetőleg stabilabb cégvilág felé mutat, amit nemcsak a külső szabályozás, hanem a piac önszabályozó jellege, a vállalkozások nagyobb kockázattudatossága is kivált. A felszámolások ismét növekvő száma alapján azt mondhatjuk, hogy 2015-ben az előző éveknél magasabb bedőlési arány várható a cégekre vonatkozóan, amit a csökkenő cégalapítási kedv sem javít. Ami jól látszik, hogy a „hagyományosan kockázatos” szektorok továbbra is rizikósak maradnak. Stabilan vezeti ezt a legkockázatosabb szektorok listát a szálláshely szolgáltatás és az építőipar, bár köztük elfordulhat csere a „vezető helyen”. Területileg a cégek kockázatosságát illetően az ország kelet-nyugat irányú széttagoltsága továbbra is megmarad, azonban kismértékben várható közeledés a keleti és nyugati megyék között. A GKI 2015-ös előrejelzése szerint 2015-ben a bel- és külföldi kereslet lanyhulása következtében szinte minden ágazat dinamikája lassul, de visszaesésre csak a pénzügyi ágazatban kell számítani, az ingatlanszektorban pedig már minimális bővülés várható. A leggyorsabban az ipar fejlődik, az építőipar növekedési üteme nagyot zuhan, de így is átlag feletti lesz.

Nem valószínű, hogy megegyeznek a magyar pártok

január 16, 2015
Elemzők nem tartják valószínűnek, hogy 2015-ben megegyezzenek egymással az erdélyi magyar politikai szervezetek. Ezek stratégiai partnerségének a kialakítását és egy új erdélyi magyar egység létrehozását Tőkés László kezdeményezte pénteki nagyváradi sajtótájékoztatóján.
Mobilizációs verseny
Bakk Miklós politológus szerint az erdélyi magyar pártok összefogása továbbra is morális fogantatású eszme marad. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára az MTI kérdésére felidézte: a javaslat többször is megfogalmazódott az elmúlt évek során, egyszer pedig intézményesítési kísérletre is sor került az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum formájában, azonban ez is rövid életűnek bizonyult.
Bakk Miklós úgy látja, hogy az összefogásra való képtelenség oka a pártok kisebbségi, etnikai jellegében keresendő. “Versenylogikájuk ezért az erdélyi magyar szavazóbázis egymás közötti újrafelosztására, és nem annak valamilyen – más szavazók irányába mutató – bővítésére irányul” – magyarázta a politológus. Megállapította: az összefogást mindig az szorgalmazza, aki a magyar-magyar versenyben vesztésre áll.
A BBTE tanára szerint az erdélyi magyar-magyar versenyt jelenleg az is élezi, hogy az Demokrata RMDSZ kilépett a kormányból, és ellenzéki szerepét alakítva azt fontolgatja, hogy változtasson az erdélyi magyar társadalmat demobilizáló eddigi attitűdjén. Elképzelhető, hogy a jövőben olyan mozgósító eszközökkel is élni kíván, amelyeket az utóbbi évtizedben az ellenzéke szorgalmazott. Ezek sorában a tüntetésszervezést említette.
“A verseny most már nem csupán az autonómia céljának hiteles képviseletéért, hanem a mobilizációs újításokért is folyik” – vélte Bakk Miklós. Hozzátette, talán a közös vitafórumok megteremtése lenne a reálisabb cél, de ezt a civil társadalom és a média tudná kikényszeríteni az erdélyi pártokból.
Az erdélyi magyar politikai közéletet az RMDSZ uralja, amely az utóbbi választásokon a magyar szavazatok mintegy 85 százalékát szerezte meg. Az RMDSZ ellenzékeként megalakult Magyar Polgári Párt (MPP) és Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a fennmaradó 15 százalékon osztozik. Hatással bír továbbá az erdélyi magyar közéletre az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). Utóbbi a székelyek közképviseleti szerveként határozza meg magát.
Mandátumok veszhetnek el
Horváth István szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója azért nem látja valószínűnek az erdélyi magyar pártok és politikai szervezetek megegyezését, mert semmilyen kényszerítő tényező nem tereli őket a megegyezés felé. Az MTI-nek nyilatkozva hozzátette, legközelebb 2016 nyarán tartanak választásokat Romániában, de ezek önkormányzati választások lesznek, amelyeken a magyar pártok versenyezni szoktak egymással.
A szociológus azért tartaná szükségesnek “valamiféle közös platform” kialakítását, hogy ezáltal ki lehessen iktatni a versenyhelyzet káros hatásait. Megemlítette, 2012-ben a kolozsvári önkormányzatban is elveszett egy magyar mandátum a magyar-magyar verseny miatt.
Horváth István szerint a kis pártokat az a tényező is az összefogás fele tereli, hogy egyre nehezebben tudják biztosítani a finanszírozásukat, de “a labda az RMDSZ térfelén van, a szövetség pedig egyelőre kivár”. Ezt azzal magyarázta, hogy a szövetség áprilisban tartja a tisztújító kongresszusát, és elkezdődött a belső hatalmi körök átalakulása. Az elemző úgy látja, amíg ez a folyamat be nem fejeződik, az RMDSZ-nek aligha van arra energiája, hogy a vele versenyző kis pártokkal is foglalkozzék.
A szociológus a megegyezés ellen ható tényezők között említette, hogy a felek hosszú ideje ellenfélként határozzák meg egymást, a megegyezési kísérletek pedig rendre kudarcba fulladtak.
Forrás: mti

Mócok olvasztótégelyében

http://www.kozpont.ro/hirek/gazdasag/mocok-olvasztotegelyeben/
Ferencz Zsombor január 16, 2015
Rengeteg pénz került az Európai Ifjúsági Főváros rendezvény szervezőihez. Különféle európai forrásokból, Szamos-parti adófizetőktől, valamint a román állam költségvetéséből. Ők pedig azt tettek vele, amit csak éppen akartak. Megnyerték a projektet, majd az előre megszabott kerettől eltérően önkényesen beavatkoztak, „kézi vezérlésű üzemmódra” tértek. Aminek következtében nyoma sem maradt a pályázatba foglalt többnyelvűségnek. Olyan jól sikerült ez az újratervezés, hogy a valamikor még a PONT csoport által koordinált és önmagát európaiként meghatározó ünnepsorozat megnyitójáról már teljesen eltűnt a magyar szó, ráadásul még egy, a Szent Mihály templom tetejére vetített, piros-sárga-kék „lézersóval” is megajándékoztak. Éljen a győztes projekt, éljen Európa!
De miért kell oly sunyin hallgatniuk a kolozsvári bennfentes magyaroknak? 
Régi mondás, hogy a pénznek nincs szaga, és ezt a szabályt alkalmazzák mindazok, akik anyagi forrásként használják a közpénzbedarálási folyamatokat. Ameddig „dől a lé” nem pofáznak, nem alkalmatlankodnak. Szükség van a nagy multikulturális csoportképekre, amelyen bevágnak a mócok közé egy-két magyar arcot is, akik elhitetik a pályázatbíráló bizottsággal, hogy itt minden olyan „multi”, minden olyan „kulti”. 
Aztán jön az éjféli dínomdánom, Ábrám Jankó meg a lézersó. És egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy ott pörögnek-forognak a hórában a mi embereink is, akik „pont” jókor vannak jó helyen: civil aktivisták, politikusok vagy (al)polgármesterek, ott ólálkodnak a nagy közös tűzhely mellett. Sütik a kis pecsenyéjüket, mi mást tehetnének?
Szintén jellemző az a találékonyság, amellyel megoldották a magyar egyetem létrehozását a nagy közös Babes-Bolyai olvasztótégelyben. Nyomban akadtak olyan szorgos kezek, amelyek felvállalták azt a „nagyívű építkezést”, amelyben minden egyes létrehozott magyar hely mellé legalább tíz románt rendeltek. Akik egy olyan intézményt erősítettek meg, amelyben ha nőtt is a diákjaink száma, a részarányunk csökkent, a döntésjogunk pedig csak hanyatlott. 
Találtak hozzá egyetemi tanárokat, tudósokat, professzorokat. Akik ma is ott ülnek a vezetőség soraiban, mint vegyszerben az oldott anyagok. Közben pedig szélmalomharc folyik az önálló magyar egyetemért, egyre kilátástalanabbul.
A magyar szó viszont nem csak Kolozsváron, hanem Marosvásárhelyen is az egyik legfontosabb közellenség. A hatóságok a rájuk kirótt büntetések és az általuk elveszített perek ellenére sem tesznek semmit a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése érdekében. 
Továbbra is a civileknek kell harcolniuk a törvények betartásáért, a diszkrimináció felszámolásáért, a valódi kétnyelvűségért. Hova tűntek a transzilván eszmék, hova lett a nemzetek közötti kölcsönös tisztelet? 
Ilyen stratégia mellett hogyan akarja ez a város Európa Kulturális Fővárosa címét megnyerni, hogyan akarja a magyar és román lakosok közötti békés együttélés feltételeit megteremteni?

Kitörhet még a szunnyadó erdélyi vulkán

január 16, 2015
A Kárpát-medencében a székelyföldi Csomád a legfiatalabb vulkán, utoljára 32 ezer éve lépett működésbe. A hegység alatt azonban még mindig van olvadt kőzet, azaz magma – adja hírül az Origo.
Csak látszólag szunnyad a Csomád – állapították meg a Magyar Tudományos Akadémia és az Eötvös Loránd Tudományegyetem közös vulkanológiai kutatócsoportjának munkatársai.

Még van olvadt kőzet

A Csomád kőzeteinek vizsgálatából kiderült, hogy a korábbi kitörések előtt már egyszer majdnem kikristályosodott a tűzhányó magmakamrája, azaz csaknem leállt működni, de a folyamat elakadt. Friss, bazaltos magma nyomult be a kamrába, több mint 200 Celsius-fokkal felhevítette és részben felolvasztotta a kristályokat, így olyan magmatömeg alakult ki, amely miatt bekövetkezhet egy kitörés.
Semmi jele, hogy kitörne
A Csomád tehát Csipkerózsika-álomba merült – írja blogjában Harangi Szabolcs. A vulkán felébredéséhez viszont az szükséges, hogy forró bazaltos magma nyomuljon be a magmakásába. Az aktivizálódásnak és a kitörésnek jelenleg semmi jele nincs – teszi hozzá az ELTE vulkanológus oktatója.
A kutatócsoport ezért potenciálisan aktív magmatározóval rendelkező vulkánnak minősítette a Csomádot (angol rövidítéssel PAMS volcano). 
Nem mondhatjuk el róla, hogy aktív lehetne, mert az elmúlt tízezer évben egyszer sem tört ki. 
Nincs viszont külön nevük azoknak a tűzhányóknak, amelyek több tízezer éve szunnyadnak, de bizonyos nyomok arra utalnak, hogy a mélyben van még magma alattuk, és a jövőben akár ki is törhetnek.
Forrás: origo

Szakmaisága, erkölcsi tartása, embersége maradandó

Pál Piroska január 16, 2015
Január 7-én tragikus hirtelenséggel elhunyt Márton Zoltán, Makfalva polgármestere. Barátai, munkatársai, de még a falu lakói is úgy vélik: pótolhatatlan székely harcost veszítettek el. Hétfői temetésére több százan vonultak ki a csókfalvi temetőbe, utolsó útjára kísérni a közeli ismerősöknek, barátoknak csak Dönciként emlegetett Márton Zoltánt. Lapunk hozzá közel álló személyeket, volt munkatársait kérdezte megvalósításairól, eredményeiről, valamint makfalvi, illetve szolokmai lakosokat is megkerestünk, akik okos, segítőkész és önzetlen polgármesterként és emberként jellemezték a fiatalon elhunyt MPP-s községvezetőt.

Eredmények és megvalósítások
Vass Imre két éve alpolgármesterként dolgozik mellette, de annál sokkal korábban kezdődő és szoros kapcsolat fűzte hozzá. „Nemcsak a munkatársamat veszítettem el, hanem a barátomat is. Közvetlen és önzetlen ember volt, és mindenekelőtt jó vezető. Célratörőként jellemezném: amit maga elé kitűzött, azt megvalósította, és megvalósítottuk az önkormányzattal karöltve. Mert mindig kikérte kollégáinak, munkatársainak a véleményét, és hallgatott is azokra” – mesélte az alpolgármester.
Csupán két és fél éves mandátuma alatt számos eredményt ért el a községben: sikerült a makfalvi kulturális központot felújítani, hang-, fénytechnikával felszerelni, ugyanezen projekt keretén belül a helyi tánccsoportnak székelyruhákat vásároltak. „Ezenkívül traktort tudott vásárolni a faluközösség részére, a hozzá járó szerszámokkal, de a Polgármesteri Hivatalban a gázfűtést fafűtéses rendszerre cseréltük, és azt mi, a néhai polgármesterrel együtt saját kezűleg valósítottuk meg. Emellett még nyertünk el pályázatokat a hármasfalusi kultúrotthon felújítására és utak leaszfaltozására, amely munkálatoknak az idén tavasszal fogunk neki” – ecsetelte Vass Imre.

„Nem tudtak olyasmivel fordulni hozzá, amit visszautasított volna”
Márton Zoltán 1999-től polgármesterré választásáig, azaz 13 évig volt a szovátai Teleki Oktatási Központ igazgatója. A jelenlegi oktatási és kulturális igazgatóság vezetőjét, Szolláth Hunort kérdeztük a régi igazgatóról, kettejük kapcsolatáról, illetve Márton központban megvalósított eredményeiről.
„Márton Zoltán egy jól felkészült, működő- és versenyképes intézményt hagyott rám, kiterjedt hálózati kapcsolatokkal, nagymértékű szerepvállalással mind az oktatás, oktatásszervezés, mind a kultúra területén. És nem mellesleg egy olyan munkaközösséget, amely inkább hasonlít egy családra, mint munkahelyre. Nem a munkaidő letöltése, hanem az elvégzett feladat volt a fontos, az egymásra való odafigyelés, egymás tiszteletben tartása, a segítőkészség. Ehhez pedig egy hozzá hasonló vezetőre volt szükség, aki képes volt ezt megteremteni, saját magatartása, példamutatása által” – fejtette ki lapunknak az intézményvezető.
Azt is elmondta, hogy a néhai igazgató a tulajdonképpeni szakmai feladatain kívül emberként mindenütt jelen volt, ahol segítségre volt szükség. Az intézmény feladatai között a különböző képzések, továbbképzések, szaktáborok, kulturális események megszervezése volt a meghatározó, de nem tudtak olyasmivel fordulni hozzá, amit visszautasított volna. „Ha a Szent Ferenc Alapítvány szovátai Gyerekházába kellett segítség, rögtön ott termett, ha hangosításra volt szükség egy templomi rendezvényhez, csak őt kellett hívni. Ezeken túlmutatóan azonban erkölcsi tartása, példája, embersége maradandó. Nem tudott annyira igazgató, főnök lenni, hogy ezt elfelejtse. Útmutató, példakép, segítő barát, ha úgy tetszik „idegenvezető” volt minden kollégája számára. És nekünk nem marad más hátra, mint az általa kikövezett utat követni, melyet sosem téveszthetünk szem elől!” – foglalta össze Szolláth.
„Csodáltam szakmaiságát is”
Márton Zoltán több mint tíz év hosszáig elnyúló igazgatósága idején nagymértékű pozitív változáson esett át a Teleki Oktatási Központ. „Mindig a központ első igazgatója, megalapítója, Bíró István nyomdokait és példáját követte. Mondhatnánk, hogy az intézmény Márton Zoltán igazgatósága, munkássága alatt teljesedett ki, és vált azzá, ami jelenleg is. Ekkor lett szinte szimbólummá, és vállalt nemcsak aktív, hanem kezdeményező szerepet mind az oktatás szervezése, mind a kulturális események körében” – tudtuk meg.
„Már kisiskolás koromban megismertem Márton Zoltánt, hiszen a Gyermekek Háza tanáraként oktatóm is volt. Ő volt az, aki a természetrajzot megszerettette velem, és ez azóta is tart. Ameddig nem dolgoztam a Teleki Oktatási Központban, addig is aktív kapcsolatban álltam az intézménnyel és vele személyesen egyaránt, sokat dolgoztunk együtt a kultúra területén. 2011-ben ért az a szerencse, hogy a programszervezői funkció megüresedésével bekerülhettem az intézmény munkatársai közé, és azóta itt dolgozom. Tehát idekerülésemkor a papírforma szerint beosztottjaként dolgoztam, de csak forma volt, hiszen sosem éreztette velem azt, hogy főnököm lenne. Inkább barát, segítő, útmutató volt mind a munka, szakmaiság, mind az élet terén. Még magánügyekkel, személyes problémákkal is fordulhattam hozzá, bármiben segítségemre volt. A szakmaiságát szinte csodáltam, nem volt olyan területe a munkánknak, melyhez nem tudott hozzászólni. És nemcsak elvégezte, bármiről is volt szó, hanem a kezdeményezőkészsége, aktivitása átragadt kollégáira is.”
Törődött a község lakosaival
Sándor Dániel szolokmai lakos is csak pozitív jelzőkkel illette Márton Zoltánt. „Egyértelműen szerették az emberek. Bárki, bármiféle problémával, panasszal nyugodtan fordulhatott hozzá, mindenkivel illedelmesen szóba állt és megpróbált segíteni. Szolokmában – mivel közigazgatásilag ez a település is Makfalvához tartozik – többek között elintézte az útjavítást, és amennyiben lehetősége volt, javított a félreeső falu lakosainak életszínvonalán.”
A Makfalván élő Orbán Kakucs Erzsébet szerint Márton Zoltán nagyon jó ember volt, és az egész falu hasonlóképp vélekedett róla. Okos, jókedvű, optimista, segítőkész ember, aki nem éreztette senkivel, hogy polgármesteri tisztsége miatt fennebb állna valakinél. „Mindenkivel tegező viszonyban volt, és mindenkinek segített lehetőségei szerint. Sőt, a Márton család gyerekeimmel és férjem társaságában külföldi előadássorozaton és kirándulásokon vettek részt.” Erzsébet szerint csak pozitív jelzőkkel lehet illetni a néhai polgármesterüket, valamint nagy, pótolhatatlan veszteségként könyvelik el Márton Zoltán távozását.

Paktum az autósztrádákért? Idén kész lesz az Arad–Nagylak szakasz

Jámbor Gyula 2015. január 15., 
Idén kész lesz az Arad–Nagylak szakasz

A jelenlegi szállítási miniszter (a nagyon sokadik az elmúlt 25 esztendőben) tegnapelőtt tartott sajtóértekezletén 250 kilométer új autósztrádát ígért Romániának 2017-ig. Hát – nem erőltette meg magát, mindazonáltal ez a 250 kilométer a jelenlegi 695 kilométernek nagyjából 36 százalékával, jó egyharmadával egyenlő.
Ami bennünket, Aradon és környékén leginkább érdekel: a miniszter szerint még idén elkészül az Arad–Nagylak szakasz teljes egészében (nyárára a tervek szerint a magyar fél is befejezi a Nagylakig vezető szakaszt), továbbá a Temesvár–Lugos vonalon is 25,7 kilométer, Kolozsvár környékén, valamint a Bukarest–Ploieşti sztrádán is átadnak egy-egy pár kilométeres szakaszt. Jövőre, hallottuk a minisztertől, „nagy valószínűséggel” befejezik a Nagyszeben–Nagylak és a Kolozsvár–Bors sztrádákat (ez utóbbin egy szakasz kivételével), de „van esély” a Kolozsvár–Marosvásárhely, a Marosvásárhely–Fogaras, a Nagyszeben–Fogaras és a Brassó–Fogaras szakaszok átadására is.
2030-ig összesen 725 kilométer autópálya és 1809 kilométer gyorsforgalmi út kerül átadásra, ezek költségét (áfa nélkül) 28,9 milliárd euróra becsülik. A szükséges pénzt uniós alapokból, az üzemanyag-illetékekből, az útadóból és koncessziókból teremtenék elő.
A közlekedési minisztériumban megtartott tanácskozáson résztvevő Victor Ponta miniszterelnök kijelentette: az ország közúthálózat-fejlesztési tervéről (Masterplan) legalább tíz évre szóló politikai konszenzusra van szükség, ennek híján a kormány nem lesz képes megfelelő finanszírozási garanciákat vállalni az építtetők számára.
***
A miniszter úr, mint a fentiekből kiderül, óvatosan fogalmazott, és ő tudja – mi talán még jobban –, hogy miért: a romániai autószrádák kivitelezési határidejét eddig soha nem tartották be (ha elszórtan talán mégis, az a véletlen műve). Mert ha betartották volna, ma vígan furikázhatnánk több száz olyan kilométeren, amelyekhez jó, ha hozzáfogtak.
Az okok sokrétűek, de leginkább mégis a minisztériumi csúcsvezetők hozzáértésének hiányára és a közbeszerzések körüli korrupcióra vezethetők vissza. Így történhetett meg, hogy Romániában sokfelé a reálist jócskán meghaladó költségekkel épüljön meg egy kilométer sztráda, hogy egy-egy szakasznak többször is nekifussanak, miután ilyen-amolyan okokból abbahagyták, s ha történtek is itt-ott, ímmel-ámmal felelősségre vonások, a tanulságokat máig sem vonták le.
Talán majd most?
A miniszterelnök azon ötlete, hogy egyezség kellene a politikai pártok között legalább tíz évre a mesterterv betartását illetően – attól függetlenül, hogy milyen párt kerül hatalomra és melyik személy a miniszteri székbe –, tulajdonképpen üdvözölhető. Kérdés, persze, miért kellett egy ilyet eddig halogatni, miért kellett megengedni, hogy majd minden szállítási miniszter újabb és újabb ötletekkel álljon elő, felborítva az addigi elképzeléseket? Mert hogyan lehet egy ország úthálózatát fejleszteni hosszú távra előre lefektetett elgondolások, alaposan kidolgozott tervek nélkül? Hogyan lehet komoly beruházókat idecsábítani szilárd és biztosan nem változó elképzelések híján?
Nyilván úgy, ahogy eddig, nagyon is kétes sikerrel.
Hogy mostantól minden megváltozik, pontosabban: a normális mederbe terelődik, azt legfeljebb a jelenlegi szakminiszter vagy a miniszterelnök merné állítani.

A magyar kultúra napja Aradon

2015. január 16., 
A magyar kultúra napját 1989 óta január 22-én ünnepeljük. A kézirat tanúsága szerint 1823-ban ezen a napon fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnusz megírását. Ez tehát a Himnusz születésnapja. Az eredeti kéziratot 1946 óta az Országos Széchényi Könyvtárban örzik.
A megzenésítésére 1844-ben kiírt pályázatot Erkel Ferenc, a Nemzeti Színház karmestere nyerte meg. A megzenésített Himnuszt 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban. Hivatalos, állami ünnepségen először 1848. augusztus 20-án csendült fel. A Himnuszt a nemzeti közmegegyezés emelte nemzeti imádságunkká. Nemzeti szimbólumaink közé hivatalosan csak az 1949-es alkotmányt módosító 1989. évi XXXI. Törvény iktatta.
Aradon immár hagyomány, hogy e jeles nap központi ünnepségét az Arad megyei RMDSZ és az aradi Kölcsey Egyesület közösen, együtt szervezi. Minden évben ezen a napon adja át az Egyesület a Kölcsey-díjakat olyanoknak, akik életükkel, munkájukkal az aradi magyar közművelődést szolgálják.
Az idei rendezvény csütörtökön, január 22-én délután 6 órakor lesz az aradi Kamaraszínház termében (a Bábszínház épületében).
A műsor első felében a 2014. évi Kölcsey-díjakátadására kerül sor. A díjazottak: Ujj Ágnes, nyugalmazott pedagógus és Tapasztó Ernő, az aradi Kamaraszínház igazgató színész-rendezője. Ezt követően a Kamaraszínház előadását nézhetjük meg. Fellépnek: Éder Enikő, Kiss Attila és Borsos Pál.
Decemberben bemutatott Évkönyvünket, tagjaink az előadás előtt – egy aláírás ellenében – vehetik át. Ezzel szeretnénk tagjainknak megköszönni anyagi és erkölcsi támogatásukat. Az Évkönyvet Berecz Gábor és Fekete Károly szerkesztette, s tartalmazza az elmúlt két év előadóinak írásait, valamint áttekintést nyújt – sok képpel – eseményekről, rendezvényeinkről.
Az előadás után a Kamaraszínház előterében tartott állófogadáson látjuk vendégül a jelenlévőket.
Az ünnepi rendezvények sora ezzel nem ér véget. Január 29-én délután 6 órakor a Széchenyi (Horia) utcaiClio Terembentartjuk szokásos tárlatunkat. Ez alkalommal Siska-Szabó Hajnalka,aradi festőművész, a Csiky Gergely Főgimnázium tanára mutatkozik be festményeivel Önök előtt. Érdekes, szép kép- és színvilággal találkozhatunk a tárlaton. A megnyitón Sarkadiné Nagy Emese, magyarországi művészettörténész lesz a vendégünk. Erre az alkalomra jelenik meg a Siska-Szabó Hajnalka műveit bemutató és magyar–román–angol nyelvű bevezetővel ellátott, Kék rapszódia című kiadványunk is.
Mindkét rendezvényünkre szeretettel várjuk Önöket. A belépés díjtalan. 
Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület elnökségi tagja

2015. január 16., péntek

Román–magyar kapcsolatok: eminens gazdasági területek

Makkay József  2014.12.14.
Magyarország Románia egyik legfontosabb gazdasági partnere. A magyar külügyi tárca idei átszervezését követően a külügyminiszter felügyeli a külgazdasági kapcsolatokat is. Az állomáshelyét nemrég elfoglaló Mile Lajos kolozsvári magyar főkonzullal az új lehetőségekről beszélgettünk.

Bíró István felvétele

– Üzleti központ megnyitását tervezi a kolozsvári magyar főkonzulátus. Kiegészíteni készül vagy átvenni az ugyancsak magyar kormányzati intézményként működő Kárpát Régió Üzleti Hálózat kolozsvári irodájának a helyét?
– Az új gazdasági központ tevékenységét össze kell hangolnunk több más, ezen a területen működő intézménnyel. Az új iroda a már meglévő hálózat részeként is felfogható, a párhuzamosságok ugyanis nem használnak az eredményességnek. A főkonzulátus keretében elképzelt, kialakításban lévő gazdasági iroda fő feladatának tekinti elősegíteni a gazdasági partnerek egymásra találását, igény esetén pedig a koordinációt. A gazdasági szálakat próbáljuk összekötni, ha kell, marketingben, ha kell, az üzlet lebonyolításában vagy közvetítésében segítünk az egymásra találó partnereknek. De részt tudunk vállalni az erőforrások feltárásában, illetve e folyamat menedzselésében is.
– Mit jelent külgazdasági téren, hogy a külügyi tárca immár a Külgazdasági és Külügyminisztérium nevet viseli?
– Ez demonstratív módon jelzi az iránymódosítás szándékát, azaz az eddiginél sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk a külgazdasági kapcsolatokra. A főkonzulátussal szemben is növekednek az ilyen irányú elvárások. Külgazdasági attasé Kolozsvárra érkezését várjuk, ezt jómagam is sürgetem. Mivel a pályázati kiírás egy sor feltételt fogalmazott meg, nem könnyű elnyerni ezt a tisztséget: egyelőre az elbírálás szakaszában vannak a szakdiplomatai tisztségre beadott jelentkezések. Bár a főkonzulátuson ma is dolgozik gazdasági ügyekkel megbízott konzul, a leendő gazdasági szakdiplomata teljes vértezetben és meghatalmazással foglalja majd el új helyét a főkonzulátuson.
– A magyar külügyben történt átszervezésnek milyen más vetületei lehetnek a román–magyar gazdasági kapcsolatokban?
– Már említettük az Erdélyben is helyi irodákkal rendelkező Kárpát Régió Üzlethálózat szerepét. Az üzlethálózat a Magyar Befektetési Zrt. felügyelete alá, a külügyminisztériumhoz fog tartozni. Ez nem csak intézményi szempontból lényeges: az új struktúrában hangsúlyosabb jelenléttel vesz majd részt a Kárpát-medencei üzletkötésekben. Az átszervezés fő szempontja a hatékonyság növelése. Az üzletemberek gyakorlatias dolgokra vevők: a gazdaság szereplőinek hatékonyabban kell segítenünk a kereslet-kínálat felmutatásában, a határokon átnyúló együttműködésben, az uniós pályázatokban, a források lehívásában és az erőforrás-átcsoportosításban.
– Gyakran emlegetik, hogy a román–magyar kapcsolatokban igazán jól csak a gazdasági kapcsolatok működnek. Így van ez?
– A román–magyar gazdasági kapcsolatok jó állapotban vannak. Térségünkben 1200 román–magyar vegyesvállalat működik, ami önmagában fontos mérőszám. Románia Magyarország harmadik, de egyes vélemények szerint második legfontosabb gazdasági partnere, azaz jó pozícióból folytatjuk az építkezést. E gazdasági kapcsolatokban még nagyon sok tartalék rejtőzködik, további bővülések lehetőségét ígéri. Az elődöm tapasztalatai és saját benyomásaim alapján elmondhatom: teljes nyitottságot érzékelek a román fél részéről, semmiféle elzárkózás nem gátolja a gazdasági cserekapcsolatokat élénkítő törekvéseinket. Ha felismerhető a közös érdek – márpedig gazdasági együttműködés másként nem képzelhető el –, az egymásra találást az üzleti élet logikája diktálja. Badarság lenne kihagyni a jó lehetőségeket.
– A román–magyar gazdasági együttműködés volumenének többségét a multinacionális cégek, a mamutvállalatok adják. Van-e esély a kis- és középvállalatok számottevő erősödésére?
– A román–magyar kapcsolatokban is valóban a mamutcégek a főszereplők, nagyon fontos a velük való együttműködés. A MOL és az OTP pozíciói a román piacon igen erősek. Számunkra az igazán nagy feladat azonban a kis- és középvállalatok pozíciójának erősítése. Azt persze nehéz megjósolni, hogy két év múlva számottevően növekszik-e a részarányuk a román–magyar gazdasági forgalomban. Mi a lehetőségek feltárásában, a keretek kialakításában vállalhatunk szerepet.
– Az Európai Unió hivatalaiban árgus szemekkel figyelik Magyarországot. Ilyen környezetben milyen lehetőségek kínálkoznak a kis- és középvállalatok helyzetbe hozására a határon átnyúló gazdasági együttműködésben?
– A protekcionizmus nyilván veszélyes terület, de nem is erre van szükség. A nagy problémát általában az erőforrás hiánya okozza. A megfelelő finanszírozás megtalálásában az állam jelentős közvetítő szerepet vállalhat. Az Eximbank révén például olyan pénzügyi konstrukciókat, hiteleket ajánlhat, amelyek nagy segítséget nyújthatnak egy vállalkozás elindulásához, egy kereskedelmi ügylet lebonyolításához. Számos olyan, uniós szempontból teljesen elfogadott pénzügyi konstrukciót ajánl a magyar állam, amely nagyot lendíthet a román–magyar kereskedelemben érdekelt vállalatok boldogulási esélyén is.