Böszörményi Zoltán 2012. szeptember 16.,
Az emberiség legnagyobb titka és egyedüli felszabadító mágiája az ábécé. Aki már megismerte ezt a titkot és megtapasztalta a mágiát, nem tud többé lemondani róla. Kábítószerféle, ugyanakkor a szellem valóságalapja.
Az írott szó megcsillan az imaginációban, s táplálja benne a tüzet. A szellemet örömre ébreszti, új tájakra kalauzolja, kibányássza belőle a kíváncsiság aranyát.
Ez jut eszembe most, iskolakezdéskor. Idén ez nálam két héttel korábban történt. A nulladik osztály kálváriájától és ismeretlen kirándulásától megkímélve hatéves Pannámat Barbadoson írattam be az első osztályba.
Szeptember másodikán ismerkedő délutánra invitáltak. Negyedikén, az ünnepély után, már iskolapadban ültek a nebulók.
Panna nem beszél angolul, ezért megtanítottam neki a legszükségesebb szavakat, legfőképpen azt, hogyan jelentkezzék, ha a mosdóba kell mennie.
Nehéz lélekkel hagytam az ismeretlen világban, nyelvtudás nélkül, az éppen csak bemutatott gyerekek között. Biztos, ami biztos, mobiltelefont hagytam a tanítónőnél, s kértem, ha leányom beszélni szeretne velem, hívjon.
Pálmafák és banánligetek között kanyargó úton autóztam hazafele. Az Atlanti-óceán tükrén vakító napfény verődött a szélvédőmre. Úgy tűnt, halpikkelyekké fodrozódtak a hullámok. De ez a látvány sem szabadított fel szorongásomból.
Hazaérve nyugtalanul vártam a telefonhívást, de mindhiába.
Délután a szorongás abroncsaitól megszabadulva érkeztem az iskolába. Kíváncsian leskelődtem be a nyitott ablakon. Panna osztálytársai között ült a szőnyegen és önfeledten játszott.
„She is fine, do not worry” – Jól van a gyerek, ne aggódj – mondta a tanítónő és barátságosan megsimogatta kislányom fejét.
Másnap magabiztosabban léptük át az osztályterem küszöbét. Panna egyenesen a helyére ment. Igaz, előtte megszorította kezem és puszit adott.
– Ugye, a gyermek még nem ír angolul? – lépett hozzám a tanítónő.
– Panna még magyarul sem tud írni – válaszoltam feszélyezve, majd gyorsan hozzátettem: Erdélyben az óvodában nem tanítják az ábécét.
– Ó – mondta –, nálunk hároméves koruktól oktatják a kicsinyeket a betűvetésre.
Magamba roskadva köszöntem el. Panna társai, bár hatévesek, mindnyájan olvasnak és írnak. Mi lesz velünk?
Hazafelé azon morfondírozgattam, miféle szigetország ez a Barbados, ahol azon igyekeznek, hogy zsenge koruktól bevezessék a gyermekeket az ábécé mágiájába. Vagy ez csak angol csökevény, a kolonializmusból visszamaradt szokás? Vagy egyszerűen csak lázas igyekezet, hogy a fiatal eszmélőkkel minél hamarabb megfejtessék az emberiség legnagyobb titkát?
