2013. január 22.
Igazán nem Csonka Áron interjúja csapta ki nálam a biztosítékot, hanem az, hogy egy elszigetelt televíziónak adott kemény kijelentéseket az MNT elnöke, Korhecz Tamás. Bizony problematikus az újvidéki tendencia, a Vuk Karadžić-féle cirill írásbeliség mindenek fölé helyezése, s főképp az, hogy igencsak agresszív formában tálalják a hatalmon lévők. Bizony alkotmányt és törvényeket sértenek ma az újvidéki hatalomtartók, ám az MNT a közelmúltban Zenta esetében keményen bírósághoz fordult, pedig ott, akkor inkább pártpolitikáról volt szó, mint nemzeti ügyről. Itt viszont pártpolitikába gyömöszölik az általános emberi és kisebbségi jogokat.
Csonka Áron Dnevnik-béli interjúja szelíden fogalmazgatta meg a történelmi VMDK és a későbbi VMDK és VMDP autonómia-koncepcióját, holott manapság megtehette volna konkrétabban is mindezt, hiszen a szerb államelnök és a szkupstina olyan dokumentumot rakott az asztalra, amely komoly megfogalmazásokat tartalmaz, és igazakat, pont olyanokat, amelyeket autonómia ügyben egy komoly demokrata megfogalmazni képes.
Csonka Áron megszólalt, más még nem.
Korhecz Tamás az Újvidéki TV magyar adásában fölszólamlott. Hangsúlyozta, hogy az újvidéki buszok föliratai cirill betűsek, s ez nincs rendjén.
Komolyabb interjú volt a Magyar Szóban, amelyben Miloš Vučević újvidéki polgármester ráreccsent minden alattvalójára, hogy a cirill írásmódot ismerni kell, Szerbiába kutyakötelesség. Azt nem emlegeti föl a tartalékosan képzett honatya, hogy emellett az írásmód mellett még melyiket? Vagy ez az egy mindenható?
Nekem nyelvészként semmi kifogásom az Európában egyedülálló, leginkább leegyszerűsített, fonetikusra kreált írásmód ellen, hiszen megalkotója kora egyik zseniális nyelvészpedagógusa volt. Módszere írástudatlan nemzettársainak könnyítette meg a komplikált írásbeliséget. A helyesírás törülve. Ma már ott a probléma, hogy az a fajta fehér mező, amely Vuk korában létezett, megszűnt. Illetve újabban kezd terjedni, de már e fertőzés nem a török leigázottság és az elmaradottság, hanem a politikai rabszolgasorban tartás lényege. Elbutítani az alattvalót, ez a fajta indoktrináció kegyetlenebb, mint az ókori Róma berendezettsége.
Nem az autóbuszokkal indult e mindent elsöprő tendencia. Forrása az Újvidéki Művelődési Központ cégtáblájánál fakadt. No, nem a cirill betűs kiírás idején, hanem akkor, amikor csak szerb latin betűvel volt rovátkálva a cégér. És hol volt a többi betű, a más nyelvek jelei?
Szólni erről nem kellene, ha a fölemlített intézmény Újvidéki Szerb Művelődési Központ lenne. De nem az. Nem ilyen névre hallgat. Viszont mégis mely újvidéki polgárok központja?
A napokban jártam magam is Újvidéken, a mi színház előtt is megfordultam. Valaha Ben Akiba Színház volt ez a csöpp, pompás intézmény, akkor is szerettem oda járni, pedig csak szerb nyelven játszottak ott világirodalmat, meg mindenféle drámai alternatívát, de én úgy is élveztem és magaménak tartottam az intézményt. Néha többen voltunk a nézőtéren magyarok, mint más nemzetiségek. És a klubban is hangot adhattunk ennek. Büszkék voltak ránk a művészek, tulajdonképpen mi, másnyelvűek voltunk a mérce, és csalhatatlannak bizonyult ez a jelenség. Ha sokan látogattuk előadásaikat, hazai és külföldi fesztiválokon is megjelenhettek ezek az előadások. Még díjat is kaptak.
Aztán e különös intézményből lett az Újvidéki Színház. Magyar nyelvű intézmény. A Katolikus Portától költözött át az épületbe, olyan termekből, amelyeket a ferencesektől ragadott el a politika. Azóta sem adta vissza. Aki kíváncsi rá, megnézheti, az épületben manapság milyen intézmény működik. Az Újvidéki Színház nem rontotta el a Be Aliba vágányait. Vigyázott a sínekre, nem úgy, mint az utódállam a magyar vágányokra. Vasúton mára szinte megszűnt a közlekedés, ám az Újvidéki Színház gyorsan nemzetközi hírnévre tett szert.
Én hajdan, újvidéki koromban, szerettem eljárni az újvidéki Szerb Nemzeti Színházba is. Az első szerb nemzeti színházba. A zentai Jovan Đorđević által megálmodott és megalkotott intézménybe. Egy olyan ember produktumába, aki szerbül, magyarul, latinul anyanyelvi szinten beszélt. És ezt hangoztatta is.
Sokan szeretik fölidézni, hogy Đorđević a Szerb Vajdaság idején szervezte meg újvidéki társulatát, ám a történelmi tény az, hogy a Szerb Vajdaság csak operett-igazság, létezett, de nem, valóságos flogiszton csupán, szóval egy erősen nemzeti eszmékkel átitatott politikai hivatkozási alap lehet, amint lett is, de csak úgy, hogy erőszakkal elfirhangolták az 1849-es valóságot, és azt, hogy 1918-ban a kisebbség szavazta meg a (Szerb) Vajdaság csatlakozását. Kihez is? A Szerb Királysághoz? A Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz? És mikor is lettek nemzetközileg elfogadottak az újonnan alakult állam határai? 1918-ban, vagy 1920-ban?
És mi lenne, ha ma egy másik kisebbség szavazna Vajdaságról?
Mi is a legitimitás?
Újvidéken ezt ma már pontosan tudjuk.
A tény elvileg kemény és megalapozott. Mert azt mindenkinek elfogadni és ismerni illik!
Korhecz úr nyilatkozik, biztosan beszél még e tárgyban sokat, de bírósághoz nem fordul. Kár. Mert a bírósági eljárás és ítélet nem politika. Egyetlen konkrétum, amelyet a megfoghatatlan világban meg lehet fogni, megragadni és ízeire bontani.
Csonka úr is fordulhatna bírósághoz. Lenne súlya ennek, Korhecz úr?
Minden fölemlítettnek és minden olvasómnak kijelentem, szövegem megírásával nem célom a személyeskedés, megbecsülök minden nemzeti hovatartozást, megbecsülöm mindenki munkáját és tevékenységét, de mégis várom azt a bírósági följelentést, amely igazán tiszta vizet önt majd poharunkba.
Szomjasak vagyunk, manapság, nagyon szomjasak.
Aki inni ád nékünk hűs poharából, biztosan számíthat, fölsorakozunk mögötte.
Balogh István
