Nem keltette volna fel a média érdeklődését, ha a történet csak arról szólt volna, hogy egy középkorú alkalmazott elemelt valamit a munkahelyéről, és azt értékesítve szándékozott keresetét kiegészíteni. Az ilyenfajta „ügyeskedés” társadalmi megítélése nagy mértékben elfogadott, és amennyiben az állam a munkaadó, szinte magától értetődő. A régi rendszerben sem volt másként és napjainkban is, az „okos fiúk” példáját követve sokan élnek a kínálkozó lehetőségekkel. Akik távol tartják magukat, azokat gyáváknak, balfácánoknak minősítik. Hogy mégis hír lett a történetből, az annak tulajdonítható, hogy az enyves kezű alkalmazott esetünkben egy egészségügyi asszisztens, és az eltulajdonított érték egy zacskó vér.
Az érintettnek tudomása lehetett arról, hogy a nemzeti sport népszerűségével vetekedő tevékenység a fehér köpenyesek körében is terjed és változatos formákat ölt. Hallhatott például arról, hogy az év elején, mielőtt az ingyenes fogorvosi ellátást megszüntették volna, az érdekelt fogászati rendelők személyzete előszeretettel gyűjtögette a nyugdíjszelvényeket. A beavatkozást fizetség ellenében végezték, ám a nyugdíjszelvénnyel, mint igazoló irattal állami szubvencióért folyamodtak, mintha a szolgáltatást egy kedvezményre jogosult személy vette volna igénybe. Arról is hallhatott, hogy a magán- és állami rendelőkben egyaránt dolgozó orvosok olykor az állami rendelőben fogadott pácienseknek is a saját kabinetjük pecsétjével ellátott iratokat állítanak ki, mintha a konzultáció a magánrendelőben zajlott volna. Valószínű, hogy a családorvosok „pácienslopásáról” is jutott fülébe néhány információ: miként lehet mások betegeit átíratni az érintettek tudta és beleegyezése nélkül. A felsorolt ügyeskedések nyereséghozama jóval nagyobb, mint amennyit egy zacskó vérért, egy fiktív véradásért remélhetett a profitorientált asszisztens.
Hogy akciója nem járt sikerrel, az nem a megkárosított félen múlott. A kórházba utalt, kiszolgáltatott helyzetben lévő páciens nem reklamál, lassanként elfelejti a jogait. Hozza magával a kosztot, ágyneműt, megvásárolja a kiírt gyógyszert, és hálás, ha azt nem más betegnek adagolják. Honnan tudná, és merné-e számon kérni, hogy hány zacskó vér vagy infúzió van kiírva számára?
Az értékesítési kísérlete során akadt emberére az ügyeskedő asszisztens, noha az elképzelés egyszerűnek és kivitelezhetőnek látszott: visszajuttatni a származási helyre, a gyűjtőközpontba az elcsent adagot, és a leadott vérért felvenni a véradóknak járó juttatásokat. Egy dologgal nem számolt csupán, azzal, hogy tervéhez nem sikerül cinkost találnia. Olyan személlyel találkozott, aki a gyanús mesterkedések felett nem volt hajlandó szemet hunyni, sőt, a rendőrséget is értesítette.
Az esetet kommentálók a rendszert hibáztatták, az egészségügyi alkalmazottak alacsony fizetését okolták azért, hogy ez a morbid eset megtörténhetett. A gazdasági válságra, az uniós átlagtól elmaradó bérekre és a mindent átszövő korrupcióra hivatkozni egyszerűbb, mint saját döntéseinket – például József Attila módján – átgondolni: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”
Megjelent a Vásárhelyi Hírlapban, 2013.10.06-án.
