A pszichológiának van egy sajátos ága, amely a veszteségkezeléssel, a gyászszal foglalkozik. Leginkább a halálélmény, a szeretett lény elvesztése és e szörnyű történés feldolgozása tartozik ebbe a tudományágba. Tanatológiának hívják. A veszteség és a gyász megélése, feldolgozása, elfogadása, majd az abból való továbblépés maga a gyászmunka. A tanatológia leginkább az egyénre, a gyászoló emberre koncentrál. Azonban – ha körültekintünk az elmúlt évtizedek történelmén – a gyászélménnyel nem csupán az egyes embernek kellett megküzdenie, hanem egész népeknek is.
A második világháború ilyen esemény volt Magyarország történelmében. A két sátáni hatalom között felmorzsolódott korabeli Magyarország a legnyomorultabb vesztesek között találta magát a nagy világégés végére.
A nemzeti gyászmunka sem nem megkerülhető, sem nem megúszható dolog. Fontos a tények feldolgozása, az okok felderítése és az elégtétel, és a végtisztesség megadása mindazoknak, akik vesztesei voltak a történéseknek. Ebben a folyamatban nem nagyon van földi bíró, akinek joga lenne kitiltani bárkit is a saját fájdalmából, veszteség élményéből. A fájdalom senkitől el nem vehető dolog. Sem azért, hogy könnyebbedjen, sem azért, hogy begyógyulatlan tovább szenvedjen. A fájdalom a legelementárisabb és legszemélyesebb lelkiállapot. Egyénnek és társadalomnak egyaránt. A második világháborúban szörnyű veszteség érte a magyarországi zsidókat. Ez olyan tény, amelyet egyetlen tisztességes ember sem kérdőjelezett és most sem kérdőjelez meg. A keresztyén erkölcs és etika alapján működő nemzeti kormány mind 1998 és 2002 között, mind pedig 2010 és 2014 között megtette azokat a jelképes és anyagi következményekkel járó gesztusokat, amelylyel a magyar nemzetnek a túlélőkkel való együttérzését számos módon kifejezte.
A világégés azonban nem csak a zsidókat érintette. Legalább ilyen pusztítást végeztek a nácik a cigányok körében is. A végtisztesség és az együttérzés nekik is kijárt.
Maradt azonban itt még egy el nem hanyagolható népcsoport. A magyarok. Az elmúlt évtizedek és főleg a kádári időszak ideológia csapássorozata kitiltotta a magyarországi magyar nemzetet abból a gyásztérből, ahol az 1944. március 19-i német megszállást és annak következményeit elsirathatta volna. Azt sulykolták, hogy nem érdemlünk irgalmat, megkaptuk, ami kijárt nekünk. A vörös megszállók (akiket valami perverz gyönyörűségből felszabadítóknak tituláltak) minden tette jogos és helyénvaló volt. Civilek százezreinek rabszolgamunkára hurcolása, védtelenül maradt nők tízezreinek megbecstelenítése, száz-ezres nagyságrendben békés polgárok lakóhelyükről való elüldözése, a svábok kikergetése Magyarországról, mind-mind rendjén lévő volt, megérdemeltük, szó nélkül törődjünk bele, borítsa a feledés leple. Mintha a német náci megszállók és mi országunkban is jelenlévő alja söpredék nyilasok nem ártottak volna a magyaroknak ezerféle módon. Sőt úton-útfélen igyekeztek és ma is igyekeznek egyformának mutatni bennünket velük.
Az 1944-es német megszállás magyarországi áldozatainak emléket állító emlékmű ádáz gyűlöletet váltott ki azokból, akik zsigeri utálattal viseltetnek az ellen a nemzet ellen, amelyből – akár a piócák – csak szívják a vért, az éltető energiát, de nem adnak vissza számunkra semmit.
Hangoskodva igyekeznek elhitetni magukkal is, meg a világgal is, hogy ők az egyedüli letéteményesei a zsidók érdekképviseletének. Szemrebbenés nélkül teszik túl magukat minden leleplezésen, amikor kiderül, hogy idegen és ellenséges érdekek megvalósításán dolgoznak. Elárulják, kigúnyolják, támadják minden rendelkezésükre álló fórumon Magyarországot, amikor nemzeti kormánya van az országnak. Sőt odáig mennek, hogy amikor józan és korrekt zsidó származású politikusok megpróbálják őket önmérsékletre inteni, gondolkodás nélkül azokat is lenácizzák.
Számukra csak kettős mérce létezik. Vannak ők, akik egyedül és kizárólag birtokolhatják a veszteség, a gyász érzetét. Minden egyéb gyász másodlagos, jelentéktelen, össze nem mérhető az övékével. Harmad-, negyed-, hetedíziglen követelik maguknak a különleges elbánást. Csak maguknak és senki másnak. Számukra az éltető környezet olyan, akár a rákos sejtcsoportnak a gazdatest. Amíg él, kíméletlenül lakmároznak belőle, s ha elpusztították, legfeljebb odébb mennek egy testtel, egy házzal.
A magyar bűnös nemzet. Meg se próbálja felemelni a fejét. Járjon lesütött szemmel, örüljön, hogy legalább kicsi lehet, és csak folyton-folyvást szórja a hamut a fejére. Számukra csak így megtűrhető Magyarország és a magyarok az általuk uralt világban.
Persze nem olyan nehéz megérteni a miértet. Egy önbecsülésében megtépázott, magát bűnösnek érző, lelkiismeret furdalásos nép, sokkal könnyebben szipolyozható, sokkal könnyebben rávehető olyan döntésekre, amelyek legelemibb érdekeivel mennek szembe. Mert folyton muszáj kompenzálni, jóvátenni, kiengesztelni. S akkor lehet követelni, újabb és újabb jóvátételeket kicsikarni. Már rég nem az elpusztítottak százezrei a lényeg, hanem az üzlet, amit ki lehet még húzni az ügyből. Neve is van ennek a szörnyű és gusztustalan tevékenységnek: holokausztipar. A művelői pedig azok a lelketlen bitang utódok, akik a gázkamrákban elpusztított és krematóriumokban elégetett felmenőikből az idők végezetéig hasznot akarnak húzni.
Azzal fenyegetőztek és fenyegetőznek, hogy bojkottálni fogják a magyar nemzet kegyeletet nyújtó megemlékezését azon alkalomból, hogy az ország sok évtizedes megszállása kezdődött 1944-ben. Először a náci Németország, majd a Szovjetunió Vörös Hadserege nyomorított meg bennünket.
Mert nekünk nem jár a megemlékezés. Nekünk nincs jogunk a fájdalomhoz. Nincs jogunk a gyászhoz. Mert mi magunk is nácik vagyunk, mert hagytuk megtörténni mindazt, amit a zsidókkal is műveltek. Visszaköszönnek a régi reflexek, a régi beskatulyázás. Bűnös nemzet. Örülj, ha jóváteheted a zsidók fájdalmát.
Nos, rendben van. Bojkottálják. Legalább kiderül, tényleg rendelkeznek-e még akkora befolyással a magyarországi zsidók között, mint amilyennek mutatják magukat. Vagy a hazai zsidóság is megtisztul és helyreáll a sok évszázados józan és korrekt együttműködés magyarországi zsidók és nem zsidók között. Mert egyszer ott is meg kell történnie a rendszerváltásnak és a holokausztipar vámpírjai végleg eltakarodnak a magyar közéletből.
