Vitára szánt felvetések a magyar területi- és vidéktervezés (-fejlesztés) közeljövőjét illetően
Írta, a Város –Falu – Régió c. szakmai folyóirat felkérésére,
Dr. Csatári Bálint, ny. tudományos főmunkatárs, a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat elnök
Az első „ősbűn” (1990):
Huszonegy esztendeje, hogy a centralizált, államszocialista tervgazdasági szisztéma megszűnésével, „lebontásával” a hagyományos értelemben vett, magas színvonalon megszervezett (állami,területi) és kellően sokoldalú – a közjót szolgáló, a közhasznot, közjószágot kellően védő, – köztervezés is megszűnt Magyarországon. A megyék és a megyei városok tervosztályait felszámolták (jobb esetben csak átnevezték azokat és néhány szakemberük még néhány évig megmaradt), a megyei és regionális (köz)tervezővállalatokat részben magánosították, részben szintén megszüntették. Csodálatos értékeket képviselő tervtáraik eltűntek (egyes tervek a VÁTI gigantikus tervtárában talán fellehetők). A megalakult és természetesen szakmailag tisztességesen tevékenykedő magántervező vállalatok sohasem tudták elérni azt a méretet és tudásbeli komplexitást, ami – a dolog természetéből következően – az igen bonyolult, komplex igényű területi tervezéshez szükséges. Hiszen ennek része az ágazati tervezésen túlmenően a településtervezés, a tájtervezés, a vidéktervezés egyaránt. A tervgazdaság megszűnésével tehát szinte a szisztematikus tervezés is megszűnt. Sajnos,a fürdővízzel együtt a gyermeket is sikerült kiönteni. (Hiszen tudjuk, történelmi léptékben még csak gyermek volt. Az első, komoly és valódi területi tervek pl.Balaton, Dunakanyar-terv, stb. csak az 1960-as években kezdtek megszületni hazánkban.)
A második „ősbűn” (1996):
A rendszerváltást követő hatalmas léptékű ország-átalakító kormányzati – gazdasági, társadalmai, politikai – munka sokáig szükségképpen és folyamatosan háttérbe szorította az új igényeknek megfelelő, szisztematikus, a különböző térrészek, illetve jól meghatározott terek szerint is egymásra, sőt egymásba épülő területi tervezés folyamatát. Az önkormányzati rendszer megszervezésével ugyan a települési tervezés helyzete valamelyest javult. Törvény garantálta, hogy legalább négy évre szólóan ún. gazdasági programokat kell elfogadniuk a településeknek, sőt már készültek az „új helyzetekkel és viszonyokkal” számoló településrendezési tervek is. De az akkor még csak formálódó kistérségeknek már nem volt közös területrendezési jellegű tervük, sőt a megyéknek – és a különleges tervezési szintnek tekinthető nemzeti parkjainknak – a rendezési terv készítése is jóval az 1996-osterületfejlesztésről és –rendezésről szóló alapvető törvény elfogadása utánra tolódott. S azon túl, hogy a törvényben nem túl sikeresen megfogalmazott, nyilvánvalóan alapvetően fontos tervhierarchiát magának az Alkotmánybíróságnak kellett megerősítenie, magának a területi tervezésnek a „kétarcúsága” azóta tart. A területfejlesztő tervezők,programozók, menedzserek, stb. – tisztelet a kivételeknek – lényegében nem dolgoznak együtt a területrendező tervezőkkel, mérnökökkel, ágazati tervezőkkel. Ezért és valójában a fejlesztés és a rendezés lényegében szinte teljesen külön utakon jár. Ma már egészen más tárcáknál dolgoznak az „országos szintet” átlátni képes szakembereik. S másfél évtizednyi, valóban érdemi fáradozás, tervező munka vált hiábavalóvá. Márpedig úgy nem lehet igazi területi tervezésről (rendezésről és fejlesztésről együtt) beszélni, ha ezek között a tevékenységek között a szakmák és képviselőik között nincs mindennapos érdemi vita, egyeztetés, s a terv maga nem egy közös alkotás. Sőt ezen „alkotó közösségeknek” további fontos tagjai, szereplői is vannak/volnának. Az „adott” terv által érintett települések állampolgárai, civil közösségeik, a kis- és nagy vállalkozók, a befektetők, a helyi, a területi és az országos politikusok. A második bűnünk tehát az erőteljesen Janus arcúra formált tervezési-fejlesztési törvényünk, e problémának minden lehetséges utóhatásával.
A harmadik „ősbűn” (2004):
Sokan reméltük, hogy azzal, hogy hazánk belép az Európai Unióba, erősödik, integráltabb, komplexebb és persze sikeresebb, eredményesebb lesz majd a területi tervezésünk. Stabilizálódik a helyzete. Nő a szakmaisága. Az azt megalapozó kutatások színvonala, sőt a pályázó települések, városok, térségek politikai vezetőinek és szakembereinek az ez irányú igényes tevékenysége is nagymértékben javulni fog. Tudjuk, hogy sajnos nem ez történt. A megyék területrendezési terveit ugyan lassan-lassan mindenütt elfogadták, de az azokban foglalt megyei – nota bene – „területi önkormányzati” előírások csak igen mérsékelt erejűek lehettek. Nem tartozott már hozzá ezekhez a tervekhez átfogó megyei területfejlesztési koncepció, hiszen a szerény területfejlesztési források telepítése és részben elosztása(erős központi és EU-s kontroll mellett) a regionális szintre került. Ott,illetve azon a szinten, tehát a regionális fejlesztési tanácsoknál és ügynökségeiken meg nyilván nem készültek komplex – például akárcsak az érintett nemzeti parkok és megyék kiemelkedően fontos regionális léptékű rendezési terv-elemeit„összedolgozó” – regionális (rendezési és fejlesztési) stratégiák és tervek. Szinte csak annyi „maradt” az egész területi tervezési folyamatból, olyan minimális, mondhatni jelképes tervezési tevékenység, amennyivel valamilyen szintű EU-s vagy hazai pályázati forráshoz lehetett jutni.
A komplex területi tervezésfolyamata ezért mérhetetlenül beszűkült, amit csak fokozott egyes ágazatok megerősödése. Mert a nagy és igen sokfejlesztési forrást felhasználó ágazati tervek területi gazdasági, települési,társadalmi hatásaival alig foglalkoztak (pl. autópálya építések). Vagy azzal,hogy a korábbi magyar költségvetési léptékekhez képest valóban elképesztően hatalmas összegűnek tekinthető európai agrár- és (nálunk igen kis részben)vidékfejlesztési források hova „érkeznek”, milyen hatásuk lesz a területekre, a településekre, a társadalomra?
Ugyanakkor kedvező folyamataként értékelhetjük például az integrált városfejlesztési stratégiák elkészíttetését, és bizonyos tekintetben jó néhány városunknál az elkészült és a megvalósulás útjára lépő terveket is, de ez szinte még mindig csak csepp a tengerben. Pici lépés volt talán abba az irányba, ahogy huszonegy éve egy demokratikus ország, felelős közösségeinek az intelligens, szakszerű,tudományosan megalapozott és komplex igényű területi tervezését (többen)elképzeltük.
Zárógondolatok (1): Az inkluzív tervezés(?)
A magyar EU elnökség egyik legsikeresebb szakmapolitikai dokumentuma a Gödöllőn elfogadott Területi Agenda 2020. Ez akár nagy örömmel és büszkeséggel tölthetne el bennünket, ha az előbbi három bűnt nem követtük volna el. Talán nem véletlen érzékelheti egyébként a dokumentum magyar olvasója, hogy az abban foglaltak sikeres megvalósítása mintegy„gyónással segíthetne fentebb sorolt bűneink” további hatásainak mérséklésében.
A jelzett Agenda az „intelligens,fenntartható és befogadó növekedésstratégiájában” bízik, amit nyilvánkomplex igényű területi tervek sokaságával lehet majd megvalósítani. Ehhez viszont valóban „befogadó” tervezésre is szükség lenne. Meg olyan intézményrendszerre,szakemberekre és azok különböző szakma-csoportjaira, amelyek és akik elvégzik a szükséges tervező munkát. Úgy gondolom, ha bevezetésre kerülne egy olyan egyszerű automatizmus, miszerint a területi hatású fejlesztések, pályázatok,beruházások összegének kb. 1 %-át területi kutatásokra, területi tervezésre és mindezek közérthető, a társadalom „sajátos” tervezési felelősségét megalapozó és tudását is bővítő térinformatikai interpretációra kellene költeni, akkor tulajdonképpen sok minden egy csapásra megoldódhatna! Akkor a területi tervezés és a vidéktervezés lényegében egyet jelentene. Csak persze egyes vidéki terekben kiemelten kellene kezelni e tervezési folyamat során a mezőgazdaságot,annak területhasználatát, a természet- és tájvédelmet, vagy éppen a perifériák felzárkóztatásának sajátos tervezési és fejlesztési igényeit. Másutt a város-vidék téregyüttesek különleges területi tervezési igényeinek lehetne prioritása.
Zárógondolatok (2.): Kérdések, válasz nélkül
Húsz éve, mint az egyik MTA intézeti kutatónak lehetőségem volt egy egyhetes szakmai tanulmány- és előadói útra meghívni a világ azóta is egyik leghíresebb angol faluföldrajzosát, a „Rural Studies” tudományos világfolyóirat alapító főszerkesztőjét, Paul John Cloke-ot. Útjáról, kérésünkre rövid, de igen érdekes beszámolót készített. Az akkori átalakulásunkról a következőket írja:”Anélkül,hogy kisebbíteném azokat az előnyöket és azt a szabadságot, amely az elmúlt évtizedek Kelet-Európájára jellemző merev, hatalmaskodó, centralista politikaszétrombolása nyomán keletkezhet, az a benyomásom, hogy Magyarország sorsának eme történelmi fordulópontján potenciális veszélyt jelentene a szabadpiaci gazdaság modelljének kritika nélküli, általános átvétele. Magyarországon a falusi térségek helyi társadalmai sokkal jobban függnek az agrárszférától, mint Britanniában”. Majd a vidék fejlesztését megalapozó kutatásokat illetően, de az alakuló új önkormányzatok tervezéséhez is kapcsolhatóan a következőképpen folytatja: „A helyi önkormányzatok számára nélkülözhetetlen egy jól képzett szakemberekből álló tervezőgárda. Feladatuk olyan elfogulatlan módszerek kidolgozása lenne, amely egyszerre segítené mérsékelni a térbeli és a társadalmi esélyegyenlőségeket. A tervezőknek demokratikusan felelősségre vonhatóknak kellene lenniük, de hatáskörük révén felül kell, hogy tudjanak emelkedni a helyi politikai küzdelmeken, az átfogóbb feladatok végrehajtása érdekében.
A tervezés szükségessége mellett elengedhetetlen, hogy a helyi önkormányzat a környezetében zajló változásokról részletes, hitelesen megkutatott információkkal rendelkezzen. Az elméleti kutatóknak nem csupán az alapfeltételeket kell megkapniuk a rurális térségek átalakulásával kapcsolatos változások magyarázatához, megbízást kell, hogy kapjanak az ezzel összefüggő szociális, gazdasági és kulturális problémák új megoldási lehetőségeinek és az azt kivitelezni képes mechanizmusoknak a kidolgozására is. Más szóval a rurális térségek kutatása egyszerre kell, hogy előremutató és leíró jellegű, a jövőt és a múltat egyaránt vizsgáló legyen, a kitűzött céljaiért elkötelezetten küzdjön, de az érintettek érdekeit tekintve technikailag maradjon elfogulatlan”. Majd végül így zárja gondolatait:„A kisebbség, a virágzó vállalkozások haszonélvezői meggazdagszanak. De hogyan biztosítható, hogy a rurális térségek lakóinak nagy többsége ne csak alkotórésze legyen az új rendszernek, hanem képes legyen a szabad piacra való áttérés feltételeiből következő kizsákmányolásnak is elejét venni? Ezek olyan kulcskérdések, amelyeket az egy hétig ott tartózkodó, futó látogató is feltehet, de amelyekre csak a magyarok válaszolhatnak.”
Azt hiszem húsz év után bátran le kell írnom: kollégáimmal, egyre silányabb szakmai körülmények között is maximálisan igyekeztünk eleget tenni a fenti hosszabb idézetben felmerülő – jövő- és jövőkép-alapozó – kutatói tervezői küldetésnek. De nem voltak igazán partnereink – a szűkebb szakmán kívül – abban, hogy a P. Cloke által húsz éve – „futó látogatóként” – feltett kérdéseket mi is feltegyük. Egymásnak, a helyi és az országos politikai vezetőinknek, az érdeklődő közvéleménynek. S ebből következően a „válasz” is olyan, amilyen a mai vidékünk itt a Duna – Tisza tájain. Azaz a vidék szervetlen„alkotórész” a mai magyar gazdasági társadalmi térben, egy szellemiségében és jövőképében jórészt széteső, enyhén depressziós országban.
Ezen a helyzeten csak egy új és szervesen építkező stratégia- és a jövőképalkotás, illetve egy hálózatos formában összekapcsolódó sokoldalú,sokszakmás, hiteles, alulról építkező, „intelligens és inkluzív” területi (települési-, város- és vidék-) tervezés és a rá okosan épülő fejlesztés segíthet. Egyébként kezdhetjük elölről. És ismét csak a„bűnök” jönnek. És egy-két évtized múlva (lásd a TA2020 kiváló szövegét) ismét csak megvallhatjuk azokat.
