Hollai Hehs Ottó
Történelemtanításunk egyik hiányossága, hogy vajmi keveset tudunk a hatalmas Oszmán Birodalom évszázados terjeszkedéséről, hatásáról a nyugati civilizációra. Mi, magyarok, 150 évig éltünk török fennhatóság alatt, legalábbis az ország egyharmada. Erdély szabad volt, de függött a szultán „szeszélyétől” és hódítási szándékaitól. Erdélyi fejedelmei, nagyszerű politikai taktikával, és diplomáciai érzékenységgel fenntartották Erdély függetlenségét két hatalmas, egymással vetélkedő hatalom ütközőpontjában. A Habsburgok és az Oszmán Birodalom harcainak kereszttüzében viszont a magyarság nagy része csak szenvedett. Egyik oldalon a „ kétfejű sas”, a másikon a „félhold”, és a két nagy birodalom közti ütközőállam szerepére kényszerített haza, csak a folytonos önpusztító s egyben önfenntartó harcban tarthatta meg nemzeti identitását. – Még sok ilyen idézetet olvashatnánk hazánk akkori, szomorú történelmi múltjáról, és ebben a történetben benne van egész Európa, már akkor is hibás, tévelygő politikája. Ahogy akkor sem vettük elég komolyan, most sem nézünk szembe a történelmi tényekkel, a valósággal. Mert jogos a kérdés; hogyan alakulhatott volna a keresztény Európa történelme , ha a XIV. század közepén felemelkedő, és csak a XX. század elején lehanyatló Oszmán Birodalom nem tör be Európába, vagy legalábbis, megfelelő ellenállás révén, nem emelkedhetett volna Európa meghatározó nagyhatalmává. Nagyon sok a feltételezés, a volna. Európa nagy nemzetei, mint a franciák, angolok, a németnyelvű hercegségek és királyságok, akkor a középkorban, és az új kor kezdetén, éppen úgy nem tudtak megegyezni, mint ahogy ma sincs egység Brüsszelben, az Unió nemzetei között. Az egymással való hadakozás, Európa belháborúi, szinte korlátlan lehetőséget nyújtottak a délről felnyomuló oszmán terjeszkedésnek. A balkáni kis népek, és nem utolsó sorban a magyarok ellenállása nélkül, a török könnyű szerrel nyomult volna a Habsburgok fővárosáig, Bécsig, és ha ez akkor sikerül, ma már Európa régen iszlám kontinens lenne. De, vigyázzunk, ami késik nem múlik ! A történelem ismétlődik, és sajnos a hibák ismétlődnek a leggyakrabban. A XVII. század nagy uralkodója, a francia XIV. Lajos, a Napkirály, egyik legnagyobb ellensége volt az európai Habsburg uralkodóknak. A Habsburgokat keletről viszont elsősorban az oszmán előrenyomulás veszélyeztette. Logikus, hogy a francia politikában felmerült a török szövetség gondolata, mely lényegében csökkentette a Habsburgok törökellenes sikereit. Történelmi vita folyik arról a feltételezésről, mennyire befolyásolhatta a Mohácsi tragédiát, az akkori I. Ferenc, francia császár, és II. Szulejmán kapcsolata. A vélemények eltérőek, de az biztos, hogy az 1684-ben, a pápa kezdeményezésére megalakult Szent Liga, európai méretű törökellenes szövetségében, nem találjuk ott a franciákat. XIV. Lajos szerződésileg vállalja ugyan, hogy egy ideig ( 20 évig) nem támadja meg a Habsburgokat, de a Szövetség sikereit látván, és félvén a Habsburg Ház megerősödésétől, 1688-ban, két évvel Buda felszabadítás után, már megszegi a szerződést és megindította a pfalzi örökösödési háborút, és így kétfrontos háborúba kényszerítette az osztrákokat. A török, ezáltal, még elég sokáig a Balkánon maradt. A XVII. századi francia és török együttműködés veszélyét az akkori politika világosan látta, de mégsem volt kellő közeledés a francia Monarchia, a német nyelvű országok és Közép-Európa államai között. Az akkori politikai mentalitásra jellemző az a mondat, amit XIV. Lajos egyik minisztere mondott Buda felszabadítása után; „Nous sommes perdu.” - Elvagyunk veszve- Nos, ismét feltehető egy szónoki kérdés: hogy alakul Európa sorsa, ha akkor a keresztény Európa nemzetei, közös erővel állnak ellen az oszmán előrenyomulásnak.
Amikor az oszmán terjeszkedés már egész Nyugat-Európa számára is közveszéllyé vált, részben reális, de fantasztikus tervek tömege is született arról, hogyan lehetne megtörni a törökök hatalmát. A XVI - XVII. században a politizáló európai társadalom minden rétege elmondta véleményét a törökellenes harcról: az egyház, a pápákkal az élen, császárok és királyok, katonák és hadvezérek , diplomaták és tanult emberek, akik ismerték az iszlám világot. Az elképzelések azonban merőben különbözőek voltak, és igazi összefogás csak nagyon késő született. Ahogy erősödött az Oszmán Birodalom és lett jelentős hatalom, olyan mértékben kezdte a Nyugat ezt inkább elfogadni, mint ellenezni, és a nagy ellenfelet, nem mint az egész kereszténységre veszélyes, hanem inkább, olyan „közénk tartozó” ellenfelet kezelték. Talán a harmincéves háborúk után, a vesztfáliai békével változott meg az európai hangulat. Az 1648-as békeszerződés mai értékelés szerint, nemcsak, hogy lezárta a harmincéves vallásháborút, de egészen új utat nyitott a független nemzetállamok megszületésének. Ehhez hozzátehetjük, hogy az oszmán veszély elhárításának megítélése is akkor változott meg. 1683- ban, Bécs sikertelen ostroma után, kezdetét vette az Európát felszabadító mozgalom. A már említett Szent Liga sikerei látványosak, de történelmi igazság, hogy az Oszmán Birodalom, a XVII. század végétől, még közel 250 évig, pontosan 1922-ig, politikai, diplomáciai és stratégia szerepet játszott Európában! Miért ?, kérdezhetjük. A válasz egyszerű és rövid; a keresztény Európa egységének hiánya miatt ! Azt hiszem, hogy mindenki kitalálta, hogy e rövid történelmi visszatekintéssel a jelen változásaira, és veszélyeire szeretnénk felhívni a figyelmet. Az Oszmán Birodalom utóda, a ma is létező Török Köztársaság. Az 1923 októberében hivatalba lépő , első török elnök, Musztafa Kemal Atatürk, lényegében változtatta meg a törökök, társadalmi és politikai életét. Nehéz volna ennek a kiváló államférfinak a politikai tevékenységét, és az elért eredményeket röviden felvázolni, de ha ezt egy mondatba sűríteném, akkor: Kemal Atatürk ( a törökök atyja) egész életét annak szentelte, hogy népét, országát a modern Európába vezesse. A kérdésre, hogy ez sikerült e, így válaszolnék: igen is, meg nem is. A törökök már elég régen az európai politika részei, de azért még távol állnak az európai mentalitástól, szóval, mai nyelvhasználattal, még nem integrálódtak az európai társadalomba. És itt néhány gondolatnyi kitérő. Az integráció kérdése nem olyan egyszerű, hiszen értelmezése, mint minden más szociálpolitikai fogalomnak, ideológiai alapon nagyon változó. Ha integrálunk, akkor be, vagy összeépítünk valamit, egyesítünk, egységet hozunk létre, és így tovább. Persze ez az értelmezés elsősorban a társadalmi integrációra vonatkozik, (a matematikai részbe ne bonyolódjunk. ) De használatos a kifejezés már a modern filozófiában is, ahol az integrált kifejezés átfogót, összetettet, mindent magába foglalót jelent. Nézzük viszont a dolog mai gyakorlati használatát, tehát azt az állandóan napirenden lévő kérdést, hogy mennyire lehetséges a délről beözönlő, többségében muszlim vallású tömegeket, a nyugati kultúrkörbe, és demokráciákba beintegrálni. Erről is jócskán megoszlanak a vélemények, elsősorban a politikai, pontosabban ideológiai különbségek miatt. A neoliberális elképzelés az egyén integrációját tekinti elsődleges feladatnak, és ezt a szabad piac eszközeivel oldaná meg, mert - szerinte- aki munkát kap, és életkörülményei megjavulnak, az automatikusan alkalmazkodik környezetéhez. A konzervatív felfogás a társadalom alapjait egy tradicionális, egykultúrájú közösségre építené, az integrációt csak a közös kultúra, vagy mondjuk világszemléletben látja megvalósíthatónak. Praktikusan nézve, a liberális baloldal, ha minden menekültnek munkát tudna adni, nem látna problémát az integrációt illetően. Ezzel szemben a nemzeti, konzervatív oldal, nem tartja valószínűnek, hogy az igazi muszlim, akinél a társadalommal szembeni lojalitás elsősorban a családhoz, törzshöz, de még erősebben az ummá-hoz, ( a muszlim közösség) való ragaszkodást, és a saria ( az iszlám szent törvénye) betartását jelenti, valaha is integrálódna, egy számára teljesen idegen szekularizált társadalomba. Európa, illetve az Unió jövője tehát azon múlik, hogy a közeli időkben milyen politikai erők kerülnek fölénybe, illetve milyen erők tudják elképzeléseiket érvényesíteni
Visszaugorva Törökországhoz, illetve jelenlétéhez, és szerepéhez Európában. Egy hatalmas ország, mint az Oszmán Birodalom utóda, komoly történelmi háttérrel, jelentős (majdnem kilenc magyarországi területtel) nyolcvan milliós lakossággal, NATO tagsággal, erős katonai potenciával és egy fejlődő gazdasággal, egy olyan hatalom, a keresztény Európa, és az Iszlám világ között, akinek a szerepét komolyan tekintetbe kell venni. Az iszlám identitástudat egyik legnagyobb fékezőjének tartják, hogy az Oszmán Birodalom megszűnése után, az önkényesen, mesterségesen létrehozott arab államok egyike sem volt képes, hogy az Iszlám egység élére egy ún. mag - államot hozzon létre, amelyik kézben tartaná a vallási és politikai vezetést. Általában hat, hét állam jöhetett szóba, mindegyik mellett voltak érvek, és ellenérvek. Egyiptom, Szaud-Arábia, Irán, Pakisztán, Indonézia esetleg Irak mellett, talán a legesélyesebb az 1923-ban megalakult Török Köztársaság lehetett volna, mint a középkor, és újkor történetének nagysikerű iszlám védelmezője, és terjesztője. Aztán jött egy férfiú, a fentebb már említett nagy államférfi, aki eltemette az arab elképzeléseket. Törökország Kemal Atatürk alatt egy „világi” állammá változott, a társadalom nagy része elfogadta a „ modernizálást”, az Európához való közeledést, és még az iszlám, mint vallás háttérbe szorítását is. Az idők azonban változnak, Kemal Pasa – a törökök szerencsétlenségérearánylag fiatalon, 57 évesen korában, 1938-ban elhunyt. A kemalizmus sokáig tartotta magát Törökországban, elvi lényegét általában hat irányelvben rögzítették. Ezek szerint a Oszmán Birodalom szultáni rendszerét köztársaságira cserélték, második lényeges pont a szekularizmus, tehát az állam és a vallás kettéválasztása, az etatizmus, mely szerint az állam irányító szerepet tölt be a gazdasági élet irányításában, a forradalmiság, ami a reformprogramok gyors megvalósítása, végül a popularizmus, és a nacionalizmus, mely egy új és erős nemzettudat kialakítását, és ennek megerősítést jelenti. A kemalizmust az iszlám államok nem fogadták szívesen, de Nyugaton sem volt egyöntetűen támogatva. A vallás különválasztása az államtól, az iszlámban elfogadhatatlan, így nem csoda, ha Kemal Atatürköt iszlám körökben árulónak, sokan még izraeli kémnek is tartották. Az eltelt évtizedek alatt Törökország sokat fejlődött, és ami igaz, hogy közelebb került a Nyugathoz. Már hosszú ideje NATO tag, ami elsősorban amerikai érdek, hiszen a szervezet által támogatott török hadsereg élő és potenciális figyelmeztetés Oroszország felé. Az EU tagságot évek óta vitatják, ez még sokáig nyitott kérdés marad. Mit hoz a jövő, kérdezik most sokan, amikor Törökország és az Unió viszonya hirtelen megromlott. Az okokról nem is írok, ezt a napi hírekből mindenki ismeri. Migrációs nyomás, menekültek rendezése, török szerepvállalás, ígért, és meg nem kapott pénzek, puccskísérlet, emberi jogok, stb. ezek a fontosabb pontok. De a rossz viszony Európával elsősorban a belpolitikai hatalmi harcnak a következménye. Érdekes, hogy nem a kemalisták és iszlamisták szembenállása, hanem két iszlamista politikus, a hatalmon lévő Erdogan, és az amerikai száműzetésben élő, különben egykori harcostárs, Fethullah Gülen hatalmi harca, ami az ország nyugalmát felborította. A kemalisták jelenleg a háttérbe szorultak és ebben a harcban nem vesznek részt. A napokban zajló török- német diplomáciai „harc” már átterjedt a szomszédos országokra is, úgy látszik Európa nem nézi jó szemmel, hogy török diplomaták propaganda körúton, kampánygyűléseket szervezzenek a török alkotmány módosítása érdekében. A NATO két legerősebb európai pillére közötti kapcsolat, már a tavalyi államcsíny óta, szinte napról , napra romlik, senki nem tudja, mi lesz a dolog vége. Erdogan már „lenácizta” a németeket, de szerinte a hollandok is „fasiszták”. Nehéz a közeli, még nehezebb a távoli jövőt megjósolni, de valószínű, hogy Erdogan erőszakos politikai magatartása fog győzedelmeskedni Törökországban, miután (vagy ha ) az áprilisi népszavazás eredményeképpen teljhatalommal ruházzák fe
Mi lenne jó a törököknek, és mi lesz jó Európának ? Erdogán határozott, diktatórikus vezető, egyelőre nagyon erős lábon áll, sok a támogatója, mert a törökök már unják a sok zavart, a terroristák bombáit, a kurdok „ ugrálásait”, szóval nyugalmat akarnak. Ezt Erdogán - talán- biztosítani tudja, legalábbis ígéri, de relatív nyugalmat, biztonságot, egy ilyen hatalmas és geopolitikailag „rázós” zónában elhelyezkedő országban, csak erős eszközökkel lehet elérni. Erdogán, de az egész török vezetés tudatában van az ország különleges geopolitikai helyzetével. A törökökre szükség van az Egyesült Államoknak, mint az oroszokhoz legközelebbi, előretolt NATO partner. Az orosz diplomácia is jó barátságot tartana fel Törökországgal, egy ilyen erős szomszéd, jobb ha barát, mint ellenség. Az Uniónak végeredményben nem szükséges a török packázást, zsarolást elnézni, mert az Unió , köszöni, jól megvan Törökország nélkül is. A jelenlegi megállapodás, miszerint a törökök, kvázi rendezik a délről jövő menekültek ügyét, tisztán üzleti alku. Mi fizetünk ( főleg a németek) ti, török barátaink, ezért, a lehetőségekhez mérten fékezitek a menekült áradat Európába jutását. Végső megoldásként Európa, illetve az egész Nyugati Világ, egészen más eszközökkel, és nem a törökökkel, kellene a migráns kérdést megoldja. Az viszont tény, hogy a kisázsiai, és egy picit európai nagy Törökország, politikai és társadalmi jövője nem lehet közömbös a nyugati civilizáció egészének megmaradása, és fejlődése szempontjából. Az Osznán Világbirodalom már nem születik újra, de utóda, a mai Törökország, nem mindegy, hogy milyen utat választ a jövőben. Kemál Atatürk országa szekularizált, modern, részben demokratikus, és feltétlenül nyugatbarát ország volt. Az ő nyomdokain halad, és gondolkozik ma nagyon sok török értelmiségi. De az iszlámtól sem lehet elszakadni, mert ez nem logikus, nem emberi, de nem is veszélytelen. Sok pszichológus, filozófus, de okos politikus is állítja, hogy a vallást erőszakosan elnyomni nem szabad, ez csak káros lehet. Mint a lét és fajfenntartás ösztöne, a vallás is ősi, és alapvető emberi igény. A jelenlegi török táradalom már szekularizált, ezt Erdogán is megtartaná, de igyekszik az iszlámmal is jól kijönni. Kérdés, hogy a jelenlegi „diktátor” képes lesz e jó kapcsolatot megtartva az arab világgal, Európát is barátként, és nem ellenségként kezelni. Erről, a jelenlegi diplomáciai csata kellős közepén elhangzott, durva kijelentések alapján, nem vagyok meggyőződve. Törökország történelmi szerepét akkor tölthetné be igazán, ha a régi elképzeléseknek megfelelően az iszlám kulcs-állama lenne, egy bizonyos irányító szereppel, de megtartaná szekularizált, demokratikus státusát és közvetítőként az iszlám és a kereszténység között, normális kapcsolatot építene a Nyugattal. Összegezve: Törökországgal foglalkozni kell, jóba kell velük lenni, de nem ugrálhatunk egy diktátor szeszélyeinek kitéve. A több millió török polgár, állítom, jól érzi magát Németországban, kevés velük a probléma. Valamennyire integrálódtak, de csak annyira, amennyire erre feltétlenül szükség volt, asszimilálódásról viszont szó sincs, ők törökök és muszlimok maradnak. Jó fejű, tanult képviselőik, ott ülnek a német parlamentben. Törökország felhasználhatja a kemalizmus hagyatékát, de iszlám állam maradhat, ez így normális. Ha egy igazi, józanul gondolkodó, higgadt és karizmatikus vezetőt adna nekik az ég (vagy Allah) akkor betölthetné a már felvázolt összekötő szerepet, az Iszlám és a Keresztény világ között.
*********
Szerző, Németországban élő
publicista
Megjelent a Kapu folyóirat márciusi számában