2019. JANUÁR 25. Horváth József
Tempora mutantur, változnak az idők, tartja a latin mondás. Majd így folytatódik: et nos mutamur in illis, és változunk velük mi is. Ma ezt úgy mondanánk, hogy az új kihívásokhoz alkalmazkodnunk kell.
Két hete arról írtam, milyen potenciális veszélyeket hordoz az a német elképzelés, hogy külföldiekkel pótolják a német hadsereg krónikus létszámhiányát.
A napokban megjelent hír szerint a valóság már szembe is jött a naiv, idealisztikus elképzelésekkel, amikor kiderült, hogy egy Bundeswehrben szolgáló német–afgán kettős állampolgár Iránnak kémkedett. Biztos vagyok abban, hogy a német elhárításnak is komoly fejtörést okozott a kettős identitású vagy tisztázatlan hátterű, zsarolható személyek beengedése a fegyveres erők zárt világába. De a létszámhiány, a rasszista megbélyegzéstől való félelem, a politikai korrektség illúziója miatt nem mertek, nem tudtak fellépni a kiemelten kockázatos személyzeti döntések ellen. Ez történik, ha nem vesszük észre, hogy változnak az idők.
A múlt héten Földi László írt ebben a rovatban a kémkedés modern formáiról. Az elemzés szintén a változások időben történő felismerésének fontosságát boncolgatta.
Az informatikai forradalom adta technikai lehetőségek eszköztára bevonult a hírszerzés klasszikus módszerei közé. Sőt új, eddig elképzelhetetlen mennyiségű adatot bocsát a hírszerzés rendelkezésére, amihez sok esetben mi, állampolgárok is hozzájárulunk az okos, ám veszélyeket is hordozó eszközeink meggondolatlan használatával.
Az informatikai-technikai rendszerek robbanásszerű terjedésével párhuzamosan új veszélyforrásként értékeli Földi László a nem állami hírszerző struktúrák megjelenését, minden kontroll nélküli tevékenységét. A változások jelentette új kihívásokra pedig reagálnia kell a titkosszolgálatoknak is, ha eredményesen akarják ellátni a feladatukat.
Száz évvel ezelőtt a Mata Hari művésznéven világhírűvé vált holland táncosnő-kurtizán állítólag a németeknek kémkedett a franciák ellen, amiért halálra ítélték. Napjainkban a fehérorosz Nasztya Ribka művésznevű eszkortlány thaiföldi börtönbe szállítása közben, az Instagramon keresztül árult állítólagos bizonyítékokat az oroszok beavatkozásáról a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányba.
Az orosz milliárdosok környezetében előszeretettel megjelenő fiatal nő már a világpolitikai szintű küzdelem egyik központi jelentőségű információs forrásaként igyekszik feltüntetni magát.
A lány nem volt tisztában azzal, hogy az eredeti foglalkozásán való túlterjeszkedése mekkora veszélyt jelenthet számára. Látszólag nem változott semmi száz év alatt. Fiatal kurtizán – ma eszkortlány – jut értékes információkhoz, amelyek a vesztét okozzák.
Ám napjainkban már nem a titkosszolgálat beszervezett ügynöke, hanem egy anyagilag motivált amatőr igyekszik tőkét, ismertséget kovácsolni magának.
Amit természetesen rögtön felhasználnak a profik a nagypolitika dezinformációs játszmáiban, ráadásul ingyen. Az ilyen és ehhez hasonló példákat még hosszan lehetne sorolni annak érzékeltetésére, hogy miként változik a titkosszolgálati munka feltételrendszere.
A hidegháború utolsó évtizedében, a rendszerváltozás előszelét már érezve, a titkosszolgálatok küzdelmében is egyre inkább elfogadottá vált a gentlemen’s agreement. Ez folytatódott a 90-es években, amikor minden fél arra törekedett, hogy a kockázatkerülő, diplomáciai hírszerzés váljon elfogadottá.
Azonban a XXI. század kezdetére megváltozott a világ. A világhatalmak színpadára kilépő Kína, az ismét fellépő Oroszország új kihívást jelentett az addig egyeduralkodó Egyesült Államok és szövetségesei számára.
A radikális iszlám terrorcsoportok már professzionális jegyeket mutató szervezettséggel, szakértelemmel hajtanak végre támadásokat a zsidó-keresztény Nyugat ellen. Globális méretekben képesek támadni, kontinenseken keresztül pénzt, fegyvert és harcosokat mozgatni. Megjelentek olyan multinacionális tőkés érdekcsoportok is, amelyek már államszerűen is tudják érdekeiket érvényesíteni. Elég, ha arra gondolunk, hogy Soros György képes volt világpolitikát formáló tényezővé válni, konspiratív jellegű struktúrát felépíteni és hatékonyan működtetni.
Ezeket az új fenyegetéseket és az erre adandó új válaszokat szoktuk hibrid háborúnak nevezni. Napjainkban az államok, terrorszervezetek és multinacionális érdekcsoportok a harcaikat elsősorban nem katonai frontvonalakon, lövészárkokban vívják. Vagy ha igen, akkor csak erősen korlátozott keretek között, amelyben a részt vevő felek igyekeznek árnyékban maradni.
Így aztán a közvélemény számára jórészt láthatatlan marad a küzdelem és annak alapvető célja is. A titkosszolgálatoknak is új kihívás ez, ami egyben visszatérést is jelent a műveleti alapokhoz.
Napjainkban a mindent elöntő információs áradatból az kivehető, hogy az állami vagy üzleti titkosszolgálatok újraélesztették a régi módszereket, az ügynökeiket, John le Carré szavaival élve, újra kiküldték a „hidegre”.
Az informatikai metaadatok gyűjtése mellett, azt kiegészítve válnak ismét aktívvá. A hibrid háborúk első vonalában ezek a hírszerzők és elhárítók harcolnak egymással. Ráadásul a frontvonalak összekuszálódtak, sokszor azt is nehéz megítélni, hogy egy informatikai kiszivárogtatás vagy egy fehérorosz eszkortlány története mögött milyen célok, szándékok húzódnak meg.
Ahogy első ránézésre azt is nehéz megértenünk, hogy látszólag a semmiből miként kerekedik politikai vihar a magyar parlamentben, a közszolgálati tévé székházánál vagy erőszakos tüntetések az utcákon. Miért pont ott és pont akkor indulnak el tömegek Európa vagy az Egyesült Államok felé? Mert ezek is ennek a hibrid háborúnak a jelenségei.
Ebben a kuszának látszó hibrid háborúban két fő feladata van a szolgálatoknak: a politikai-gazdasági élet zavartalan működésének biztosítása mellett hatékonyan fel kell tárni a háttérben meghúzódó fedett struktúrákat és a valódi szándékokat.
Változnak az idők, és az óra hangosan ketyeg.
