CENTENÁRIUM – EL KELL-E FOGADNUNK, HOGY ERDÉLY ELVESZTÉSE MÉLTÓ BÜNTETÉS?
2019. JANUÁR 5. Gurzó K. Enikő
Legutóbb a gyulafehérvári népgyűlés századik évfordulóján, december elsején közölt a Lugas riportot arról e sorok írójától, miként élik meg a gyulai románok a centenáriumot. A Határon túl című anyagban szólaltattuk meg a helyi román önkormányzat elnökét, aki kifejtette, mindent megkapnak a jelenlegi magyar kormánytól, tehát semmi okuk panaszra.
Így igaz, mindenük megvan, beleértve a teljes szólásszabadságot is.
Ezért érthetetlen, miért kellett a Foaia Românească magyarországi román hetilap centenáriumi kiadásában megjelentetni a Szegeden élő Petrusán György (Gheorghe Petrușan) A magyarországi románok és az 1918. évi egyesülés című írását, amelyben az MTA köztestületi tagja – felvázolva a XX. századi fordulat előzményeit – azt a nemzetet és azt az államot bírálja, sőt karikírozza, amely elismerte érdemeit, és lehetővé tette számára, hogy sikeres egyetemi tanári karriert fusson be.
Az erdélyi román irodalom szakértője értekezésében elsőként Trefort Ágoston 1879. évi közoktatási törvényét veszi célba, amelyről azt írja, a nemzetiségek az anyanyelvük és a kultúrájuk elleni támadásként élték ezt meg. Aztán azzal folytatja, hogy a magyarországi románoknak a magyar állammal szembeni lojalitását igencsak próbára tették 1867–1918 között, hiszen a kiegyezés másodrangú polgárrá minősítette őket.
Petrusán azzal érvel, hogy az 1868. évi nemzetiségi törvény csak egyetlen nemzetet ismert el, a magyart, de a választási és a sajtótörvény is hátrányos volt a románokra nézve. A tanügy elmagyarosítására hozott jogszabályok sorozatban jelentek meg, írja, az 1892. évi memorandumba foglalt román követeléseket folyamatosan elutasították, kidolgozóira, a memorandistákra pedig rájárt a rúd.
Trefort oktatáspolitikáját Apponyi Albert 1907. évi törvénye koszorúzta meg, amely – Petrusán György megfogalmazása szerint – a magyar embertelenség és zsarnokság notórius példája. Itt a szerző idézetet is beemel Theodor Mihali egykori erdélyi román politikustól, a Román Nemzeti Párt ideiglenes elnökétől, aki így vallott: az oktatási miniszter dekrétumban tiltotta meg a nemzetiségeknek, hogy anyanyelvükön imádkozzanak istenhez.
A további fejtegetésből kiderül, amit már egyéb hivatalos román narratívákból is ismerünk, hogy a lex Apponyi a nemzetiségi oktatást kétnyelvűvé, de főként magyarrá tette, azt sugallva ezzel, hogy a magyarországi románok ugyan kettős identitásúak, ám valójában magyarok. Arról is szó esik, hogy 1914 őszén Tisza István miniszterelnök levelet írt Ioan Mețianu erdélyi metropolitának, amelyben azt kérte tőle, hogy a heti harminc tanórából tizenhármat a magyar nyelv tanítására fordítsanak. Mind a cikk szerzője, mind a hajdani ortodox elöljáró egyből asszimilációs törekvésekre következtetett ebből. Az Apponyi-féle törvény, állítja a nyugalmazott professzor, casus bellit teremtett a magyarok és a románok között, elidegenítette a nem magyarokat a közös hazától, Magyarországtól.
A magyarországi románok és az 1918. évi egyesülés című cikkében Petrusán György azt is kijelenti, hogy a magyarok egységesítő, homogenizáló törekvései mindenféle körültekintést nélkülöztek, és figyelmen kívül hagyták, hogy 1867–1918 között az erőviszonyok megváltoztak a románok javára. Az i-re a pontot azzal tették ki, hogy az osztrákokkal közösen 1914. július 28-án kirobbantották az első világháborút. A lényeg ezután következik: Románia azért lépett be a világméretű konfliktusba, hogy felszabadítsa az osztrák–magyar uralom alá került területeit, érvényesítse történelmi jogait.
Mindezek után az irodalomtörténész jobb belátásra tér. Csavar egyet álláspontján, és kiemeli, az erdélyi román bizony már akkor érzékelte, hogy Romániában élő szabad paraszt testvérének sanyarúbb a sorsa az övénél. Azaz: a magyarországi életszínvonal az állítólagos elnyomás ellenére is minőségkülönbséget jelentett számára, ezért esze ágában sem volt erről lemondani. Petrusán hoz egy példát is erre. Amikor Theodor Mihali 1918 novemberében gyűlésre hívta a szilágysági Nagyilonda lakóit, hogy meggyőzze őket az egyesülés fontosságáról, az emberek kövekkel dobálták meg, még a házát is megtámadták. A nagy felbolydulásban az agitátor életét a román nemzeti gárda mentette meg.
Mindebből az írás szerzője arra jut, hogy az erdélyi és a bánsági románok legnagyobb vágya 1918-ban Erdély függetlenségének a kivívása lett volna, a román Erdély létrehozása, nem az egyesülés. Ezt Ioan Slavici Kié Erdély? című írása kapcsán jegyzi meg. A világosi (Arad megye) születésű tollforgató 1890-ben átköltözött az akkori Romániába, ám ott is Erdélynek maradt a szerelmese, ennek különállóságáért küzdött. Petrusán úr azonban néhány sorral lejjebb arra jut, hogy Slavici elképzeléseinek az uralkodó nemzetek egoizmusa vetett véget. 1848-ban a magyarok annektálták Erdélyt, hangoztatja, így az erdélyi románok által is csodált császár beleegyezésével nekilendülhettek Nagy-Magyarország újjászervezésének.
Végül, de nem utolsósorban centenáriumi dolgozata legfontosabb üzenetének azt tartja, hogy a nagy vesztesek, az ungurok – amely magyarokat jelent, de eléggé sértő modorban – máig 1920. június 4-én, a trianoni békeszerződés aláírásának időpontjában siratják Erdély elvesztését, nem december elsején, amikor ez valójában megtörtént. Véleménye szerint a döntés legfőbb vesztesei a magyarországi románok, akik politikai és identitásbeli sokkon estek át a trianoni határozatot követően, hiszen nemzeti perspektíva, segítség és értelmiségi érdekképviselet nélkül maradtak.
Később a revizionista Magyarország kegyetlen megtorlásainak is áldozatául estek. Befejezésül Lucian Boia bukaresti történész szavaival élve fogalmazza meg Petrusán György, hogy valami nagyon nem működik Romániában, úgy tűnik, az ország, amely az utóbbi évtizedekben már nyolcmillió munkavállalót adott Nyugat-Európának, defektes.
Két megjegyzésem lenne Petrusán úr értekezéséhez. Amennyiben úgy látja, hogy a magyar állam minden eszközzel megpróbálta megsemmisíteni a területén élő románokat, lehetnek erre analógiái. A másik: a legborzalmasabb az egészben éppen az, hogy Románia megkapta ugyan Erdélyt, de eltékozolta, tönkre is tette azt. Vajon ezért is mi, magyarok vagyunk a hibásak?
HATÁRON TÚL CENTENÁRIUM – ȘAGUNA UGYAN NEM KELL GYULÁN, DE BUDAPEST ROMÁN MEGSZÁLLÁSÁRÓL MEGEMLÉKEZTEK
2018. DECEMBER 1. Gurzó K. Enikő
Futótűzként terjedt el a hír a nagy román egyesülés századik évfordulójának közeledtével, hogy december elsején Gyulán szoborállítással ünneplik meg az eseményt.
Gyula valamennyi bejáratánál kétnyelvű tábla jelzi, hogy itt több nemzetiség él egymás mellett, de inkább együtt. Igaz, hogy a nem magyar nyelvű helységnevet, a Julát és a Giulát néha itt is áthúzzák, összefirkálják és kijavítják, mégsem az a jellemző, hogy a Békés megyei településen gyűlölné egymást a román és a magyar lakosság.
Így van ez már évszázadok óta. Az „oláhokat” a törökök visszaverése után telepítették be a Habsburgok, többnyire a Havasalföldről az elnéptelenedett, mocsaras vidékre, ahol önálló falvakban, Gyulán belül külön városrészben laktak, akárcsak a gyűjtőnéven sváboknak nevezett német ajkúak. Az érintkezés tehát nem volt túl intenzív az egyes népcsoportok között, főként, hogy vallásilag is különböztek egymástól, ezért nem ugyanabba a templomba jártak, így nem találkoztak. Mindenki végezte a maga dolgát a maga helyén, ami oda vezetett, hogy egy idő után kialakult köztük egyfajta kölcsönös tisztelet is.
Az első lényegesebb összeütközést az 1848–49-es forradalom és szabadságharc váltotta ki, amikor gyakran estek egymásnak a szerb és a magyar civilek, vagy a románokkal kiegészült rác csapatok és a honvédek. Aztán hosszú békeidőszak jött, amely túlélte a határmódosítást, Trianont, és 2007-ig tartott. Ekkor ugyanis fordulat következett be.
Az év novemberében a nagyszebeni román–magyar kormánygyűlésen döntés született arról, hogy Gyulán a román ortodox katedrális előtti téren felállítják a kétszáz évvel korábban született Andrei Șaguna egykori görögkeleti püspök szobrát. Az alapkő letételét a következő év október 19-ére tervezték, de a helyiek összefogása miatt ez végül meghiúsult.
Az egyházi elöljáró emlékművének felszentelését a gyulaiak elsősorban azért kifogásolták, mert Șaguna arra szólította fel népét, hogy fegyverrel forduljon szembe a magyar szabadságharccal.
A térplasztika sorsa végül az lett, hogy átvitték a hajdúsági Körösszegapátiba, ott avatták fel.
Az újfent szóba hozott szoborállítást a jelenlegi városvezetés sem támogatná, annak ellenére, hogy túl sok beleszólása már nincs egy ilyen kezdeményezésbe, tudtuk meg Kónya István alpolgármestertől (aki egyébként tőlünk értesült a városban terjengő hírekről). A gyulai ortodox püspökség ugyanis kialakított magának saját szoborparkot a Szent Miklós-templom mellett, ahová már beállított két térplasztikát. Az egyik Liviu Rebreanu írót ábrázolja, aki Erdélyben, a jelenlegi Beszterce-Naszód megyében született, magyar iskolákba járt, kezdetben magyarul publikált, és katonatisztként került Gyulára. De mivel elkártyázta a rábízott pénzt, felfüggesztették állásából. Ő pedig ahelyett, hogy bevonult volna a rácsok mögé, megszökött. 1909-ben tartóztatták le Bukarestben, és hozták vissza a gyulai börtönbe, hogy letöltse büntetését. Ő tehát így kötődik a városhoz. Ettől függetlenül a román regényírást megújította, s a Román Tudományos Akadémiába is beválasztották.
A másik mellszobor Moise Nicoară gyulai születésű irodalmárra és valláspolitikusra emlékeztet, aki szintén bohém és kiszámíthatatlan életet élt. Almásy Pál országgyűlési képviselő, a magyarországi függetlenségi szervezkedés egyik vezetője például bujtogatással vádolta meg. Többször is letartóztatták, először 1819-ben Aradon, ahol a szerb ortodox egyháztól független aradi román görögkeleti püspökért küzdött. Ekkor két évre ítélték, és elmebetegnek nyilvánították. 1825-ben hagyta el végleg Magyarországot, Havasalföldre költözött.
A gyulai Nicolae Bălcescu román iskola. Hova álljanak a magyarországi románok?
A parkot, amely a két román értelmiségi emlékművét befogadja, 2014-ben adták át, A román ortodox egyházra épülő vallási turizmus feltételeinek megteremtése Békés és Arad megyében című, határon átnyúló projekt záró eseményeként, akkor, amikor a szomszédságában található felújított katedrálist is újraszentelték. A 2007-ben elindított fejlesztés zarándokút kiépítésére is kiterjedt, amely az aradi görögkeleti érsekségtől indul, majd Pusztaottlaka, Elek és Kétegyháza ortodox templomainak érintésével érkezik meg Gyulára. Sokan úgy vélték, ebbe a nyári szentélyként is használt magánkertbe kerül majd be az újabb műalkotás december elseje alkalmával.
A centenáriumi ünnepségekkel kapcsolatban írásban kerestük meg a gyulai konzulátust, de válasz tőlük a mai napig nem érkezett.
Cserháti Mihály, Gyula Város Román Nemzetiségi Önkormányzatának elnöke viszont azt mondta érdeklődésünkre, december elsején nekik nem lesz külön rendezvényük, nem is szokott lenni, mert ez Románia nemzeti ünnepe. Közösségük egyes tagjai ilyenkor át szoktak menni Romániába, hogy tiszteletből részt vegyenek az ottani eseményeken. Kiemelte, nekik Magyarország a hazájuk, és semmi közük ahhoz, kik és miről döntöttek száz évvel ezelőtt Gyulafehérvárott. Azzal ugyan tisztában van, hogy a nagygyűlésre a gyulai románok is küldtek delegátust, de az az akkori körülmények között történt. A magyarországi románok ma hivatalosan március 15-én és augusztus 20-án ünnepelnek.
A képviselő kitért arra is, hogy a jelenlegi magyar kormánytól rendkívüli támogatásokban részesülnek, úgyhogy semmik okuk nincsen arra, hogy panaszkodjanak, és arra sem, hogy konfliktust provokáljanak. Leszögezte, semmit sem tud arról, hogy bárki is Șaguna-szobor leleplezésére készülne Gyulán. Ők itt jól érzik magukat, békében élnek a magyarokkal.
Cserháti Mihály elmondása szerint azonban arról a konferenciáról sem értesült, amelyet az idén százéves egyesülés tiszteletére tartottak az Erkel hotelben, ahol Budapest román megszállása volt a központi téma. Ezen a Nicolae Bălcescu román gimnázium igazgatója sem vett részt. Az intézményvezető családi okokra hivatkozva maradt távol.
Gyulán eddig is minden évben megünnepelte a nagy román egyesülést a konzulátus. Ezekre az alkalmakra a városvezetőket is meghívták, akik viszont diplomatikusan távol maradtak a rendezvényekről.
Az ortodox püspökség szoborparkja Gyulán, a Szent Miklós-templom mellett. Szentélyek A szerző felvételei
Tavaly háromszáz személynek rendeztek fogadást ezen a napon az Erkel szállóban, amelyre magyarok is elmentek szép számmal, többen az üzleti szférából. Nem adódott belőle probléma. Koccintottak, felvágták a nemzeti színű tortát, aztán mindenki hazament.
Ebben az esztendőben kicsit másképp alakultak az események, kicsit forróbb lett a légkör, a szomszédos ország gyakran provokatív nagy rendezvényei miatt.
Legutóbb november 17-én rendezett Gyulán konferenciát a külhoni románok Eudoxiu Hurmuzachi bukaresti intézete, partnerségben a Foaia românească hetilap szerkesztőségével (a periodika állítólag csupán meghívókat állított ki a szervezők felkérésére) és egy gyulafehérvári szervezettel, a Helyi Politikák Központjával. A magyarországi románok hozzájárulása a nagy egyesüléshez és a román hadsereg szerepe Budapest bolsevik uralom alóli felszabadításában című értekezletre főként romániai előadókat hívtak meg. És bár az összejövetel üzenete falakon belül maradt, kivéve azt az egyet, amely szerint a magyar kormány megtiltotta a magyarországi román tanároknak, hogy részt vegyenek a gyulai konferencián (ezt utólag megcáfolták), a konferencia előtérbe hozott egy folyamatosan felemlegetett hőstettet.
Nevezetesen azt, hogy 1919-ben a román csapatok elfoglalták a magyar fővárost, ahonnan kiverték Kun Béla kommunistáit.
