2019. február 01.
Az RMDSZ elnöke A politika belülről friss adásában a gyulafehérvári ígéretekkel kapcsolatos tervezetről is beszélt, amely szerinte azért kelt feltűnést, mert egyeseknek rossz a lelkiismerete. A Marosvásárhelyen szervezett SZKT-ról, az RMDSZ közelgő kongresszusáról, valamint a gyulafehérvári ígéretekkel kapcsolatos törvénytervezetről is kérdezte Kelemen Hunort, az RMDSZ elnökét Tibor Szabó Zoltán "A politika belülről" legfrisebb adásában.
- Marosvásárhelyen ülésezett a Szövetségi Képviselők Tanácsa, a kongresszust előkészítő dokumentumokat tárgyalta meg. Melyek voltak a legfőbb konklúziói ennek az ülésnek?
Kelemen Hunor:
- Keveset beszéltünk arról, ami mögöttünk van. Főleg arról beszéltünk, ami előttünk áll: 2019 kihívásairól, a következő időszak feladatairól, az RMDSZ kongresszusáról, amelynek a tétje az, hogy egy olyan jövőképet rajzoljunk fel, amely azt a reményt megerősíti, hogy a szülőföldön, Erdélyben lehet jövőt tervezni és építeni. Illetve ott, ahol ez a remény kihalt, ezt újraéleszti. Ez egy olyan dokumentum lenne, amely a mi klasszikus témáink mellett, mint az identitás megőrzése, újratermelése, megerősítése gazdasági kérdésekkel, munkahely-teremtéssel, infrastrukturális kérdésekkel is foglalkozna. Annak a keretnek a megrajzolásával, amely szükséges ahhoz, hogy a felnövekvő nemzedéket ne veszítsük el. A tapasztalatunk az, hogy a 20-30-asok, akik tulajdonképpen már az Európai Unióban váltak felnőtté, másképpen viszonyulnak a dolgokhoz, más céljaik vannak, mást várnak el a politikától. Ők azt mondják, ha elmennének, akkor azért mennének el elsősorban az országból, hogy jobban éljenek, többet keressenek, jövőt tudjanak tervezni a maguk és a családjuk számára, és nem azért, mert az identitásukat veszélyben látják. Ilyen értelemben a politikának kötelessége olyan megoldásokat találni, hogy ne veszítsük el ezt a nemzedéket, ahogyan elveszítette Erdély az enyémet, mert rögtön a forradalom után az én nemzedékem volt az, amelyik először vette a batyuját és ment el az országból. Nagyon kevesen jöttek már vissza. Az évfolyamtársaimnak jelentős része külföldön van, Ausztráliától, Új-Zélandon és Kanadán át egészen Magyarországig, a világ szinte minden jelentősebb országában megtalálhatók, ott építették fel az életüket. Nekünk az is-is politikáját kell folytatni. Az identitás megőrzésével is kell foglalkoznunk, de a gazdasági kérdéseket sem hagyhatjuk, mert azt senki, felelős ember nem ígérheti, hogy néhány év alatt elérjük az ausztriai vagy csehországi életszínvonalat bérekben, de azt igen, hogy egy kiszámítható jövő építhető. Ez azt jelenti, hogy a következő években a politikai döntéseinket ehhez igazítanánk. Azt jelenti, hogy olyan szövetségeseket, olyan közpolitikákat támogatunk, amelyek lehetővé teszik ezt a kiszámítható jövőtervezést és tartós gazdasági növekedést, mert ma ezt látjuk a legnagyobb problémának. Munkahelyek, jövedelem, kiszámíthatóság, akár munkavállaló vagy, akár kisvállalkozó, akár munkaadó. Mindenféle tekintetben ez a legfontosabb kérdés, amellyel szembesülünk. Másrészt az EP-választásokról beszéltünk az SZKT-n, az előkampányt, az igazi kampánynak az előkészítését már novemberben elkezdtük. Ezt folytatjuk, mert nagy kihívás, hogy ott leszünk-e az Európai Parlamentben a következő ciklusban is, vagy nem leszünk ott. Változások lesznek – én azt szoktam mondani, hogy nézzük meg, mennyit változott ez a konstrukció az indulása óta, az '50-es évek Szén- és Acélközösségétől az Európai Gazdasági Közösségen át az Európai Unióig. A kérdés az, hogy mi ennek elszenvedői leszünk vagy valamilyen mértékben az alakítói, haszonélvezői. Az Európai Uniónak változnia kell, ezt még azok is elismerik, akik hosszú éveken keresztül a status quo fenntartása mellett érveltek. Ezek a változások biztosan a következő évtizedben fognak megtörténni. Ott kell lennünk, mert az Európai Néppárt minden bizonnyal a legnagyobb frakciója lesz az Európa Parlamentnek, és ilyen értelemben az Európai Néppárt fogja kezdeményezni, diktálni a reformokat bizottságokban, és nem mindegy, hogy ott van-e egy erős magyar frakció a nagy néppárti frakción belül, vagy nincs. Az sem mindegy, hogy azt az útépítést, amelyet a Minority SafePackkel elkezdtünk, tudjuk-e folytatni. Mert azt nem ígértük, hogy két év alatt itt minden rendben lesz az őshonos kisebbségeket illetően, de azt igen, hogy ezt témaként be lehet vinni az európai uniós közpolitikákba, az asztalra lehet tenni, és lehet kérni, hogy ezzel is foglalkozzon az EU. Azt is mondjuk, hogy ott, ahol elindultunk a kisebbségvédelmi csomaggal, ott nincsen út, ezt az utat mi építjük, és vagy abba hagyjuk most, mert mi kezdeményeztük, nekünk kell vinni, vagy folytatjuk. Ha ott vagyunk az Európa Parlamentben, akkor sokkal inkább tudjuk folytatni, mint a pályán kívülről. Nyilván el kell mondanunk, hogy mit nyertünk az Európa Unióval. Bírálhatjuk, mert sok mindennel elégedetlenek vagyunk, de az Unióval magával nincs baj. Az Európai Unió azért nem hibás, hogy esetleg bizonyos kérdések rosszul mennek. Azt hiszem, hogy ezt is tudatosítani kell az erdélyi magyar emberekben, és ennek megfelelően kell az európai parlamenti választásokon szerepelni, jelen lenni, ott lenni. Ezek voltak igazából a nagy témáink, és ezek lesznek a következő hónapoknak is a nagy témái.
- Legutóbb, amikor november végén beszélgettünk, még nem erősítetted meg azt, hogy indulsz egy újabb RMDSZ-elnöki mandátumért. Most már ez világos. Mivel fogod megpróbálni meggyőzni a kongresszust, hogy neked bizalmat szavazzon, és miért alakult ez így, szerinted, hogy nincs ellenjelölted?
- Az RMDSZ közel harmincéves története során volt már minden: volt olyan, hogy többen indultak a tisztségért, volt olyan, hogy csak egy jelölt volt. Ez így volt a Markó Béla idejében is, és most is így van. Amikor 2011-ben először indultam, akkor hárman indultak a tisztségért, verseny volt, éles verseny. Most nem jelentkezett senki. A lehetőség megvolt, igazából ezt nem is tudjuk irányítani, nem is szabad irányítani és nem is kívánom ezt ennél tovább kommentálni. Én is viszonylag későn döntöttem el, hogy indulok. Természetesen, programot fogok javasolni a kollégáknak a következő évekre, és azt fogom mondani, hogy nézzük meg az elmúlt esztendők eredményeit, hogy hogyan szerepeltünk a politikai környezetben, a közösségépítésben léptünk-e előbbre vagy sem, sikerült-e eredményeket felmutatni, és hogy az RMDSZ a 2016-os választás óta – mert ez volt az utolsó nagy politikai választás – megerősödött-e vagy sem. Ha ezt megnézzük, akkor azt gondolom, folytatnunk kell, folytatni tudjuk közösen ezt a munkát, mert az RMDSZ elnöki tisztségét egy személy tölti be, de ez mindig csapatmunka. Egy ember egymagában nem tudja elvégezni ezt a feladatot. Ha szükség van korrekciókra, akkor elvégezzük ezeket a korrekciókat is, de azt hiszem, hogy a romániai magyarságnak a következő években, sőt évtizedekben is szüksége lesz egy olyan eszközre, mint az RMDSZ. Mert az RMDSZ nem a cél, az egy eszköz ahhoz, hogy az érdekképviseletet az önkormányzatoktól a parlamentig, vagy Brüsszeltől bármilyen más intézményig meg tudja jeleníteni, és fel tudja mutatni azt, hogy van itt egy erős közösség, amely itt akar maradni, fejlődni, erősödni, gyarapodni akar és meg akarja őrizni az identitását. Az eddigi találkozók, beszélgetések alapján azt gondolom, hogy ma az RMDSZ-nek, a februári kongresszusnak a tétje igazából nem az elnökválasztás, hanem az, hogy milyen jövőképet tudunk felrajzolni. És ezt fontosabbnak tartom. Mert a politikai döntéseket majd ahhoz a stratégiához kell alakítanunk, amelyet közösen elképzelünk, kigondolunk. Az RMDSZ a centenáriumi ünnepségek után közvetlenül, talán december 3-án benyújtott egy törvénytervezetet a parlamentbe, amely tulajdonképpen a gyulafehérvári pontoknak a becikkelyezéséről szól. Mi állt ennek az akciónak a hátterében? - Igazából mi azt vártuk és azt reméltük, hogy 2018-ban, száz esztendővel az impériumváltás után a román politika fog tenni egy gesztust valamilyen formában, de nem történt meg. Nem akartuk december 1-jén benyújtani, bár novemberben már kész volt ez a szöveg. Azt mondtuk, hogy megvárjuk a december 1-jét, hogy ne vádolhassanak azzal, hogy megzavartuk az ünnepüket. Tulajdonképpen azt mindannyian tudjuk, hogy egy ilyen dokumentum alapvetően nem változtat meg semmit, viszont a kereteket megadhatja. Ezt kellene követnie sok-sok más szabálynak, kormányhatározatoknak, esetleg törvényeknek. Kép: A politika belülről/Erdélyi Magyar Televízió A cél igazából az volt, hogy erről a kérdésről a törvényhozás szintjén is beszéljünk. Ha nem akarnak önmaguktól kezdeményezőként fellépni, akkor mi kérjük, hogy beszéljünk erről a kérdésről. És én azt hiszem, hogy helyesen jártunk el, még akkor is, ha minden törvénytervezet bírálható, jobbítható és akár kifogásolható is. Egyébként Románia, ha azt, amit a saját Alkotmányába foglalt, ha azokat a nemzetközi dokumentumokat, amelyeket ratifikált, betartaná, mert azok a belső jogrend részét képezik – a kisebbségi keretegyezmény, nyelvi charta, az európa tanácsi ajánlások –, akkor ilyen problémáink valószínűleg nem lennének, vagy nem igazán lennének. Akkor nem kellene ezzel foglalkozni vagy akkor egy ilyen törvénykezdeményezés nem keltene feltűnést. Viszont azt tapasztaljuk, hogy Románia nem tartja be a saját belső jogrendjében beillesztett, ratifikált nemzetközi dokumentumokat. Többször kértük ezt, többször figyelmeztettük a román kormányt, az állami intézményeket, árnyékjelentést készítettünk 2017-ben pontosan azt mutatva ki, hogy a ratifikált egyezményeknek mely cikkelyeit nem teljesíti Románia, tehát igazából nem is kellene egy ilyen törvénytervezet feltűnést keltsen. Azért kelt feltűnést, mert egyeseknek rossz a lelkiismerete.
- Ezt a tervezetet néhány nappal a benyújtása után, december 11-én egy bírálat érte Szilágy N. Sándor professzor úr részéről, aki azt állította egy írásában, hogy ezekről a gyulafehérvári határozatokról vagy ígéretekről nem is kellene már száz év után beszélni, merthogy ezek már elavultak, megváltozott a világ és tulajdonképpen nem is autonómiát ígértek, hanem Erdélynek akartak valamiféle autonómiát. A tanár úr ezt elmagyarázta és bírálta az RMDSZ lépését a törvénytervezettel. Jogosnak tartod ezt a bírálatot? Mi a véleményed róla?
- Persze, egy logikusan felépített narratíva az, amit Szilágyi N. Sándor leír. Abból indul ki, hogy az erdélyi románok 1917-1918-ban nem voltak abban a helyzetben, hogy bármit is ígérhessenek. És akkor ebből levezeti azt, hogy nem szabad ezt számon kérni, meg egyáltalán, az egyesítést szentesítő dokumentumba ez már nem is kerül bele. Az, hogy az erdélyi románokat átverték Brătianuék és a regátiak, az egy másik történet. Most arról is beszélhetnénk hosszasan, hogy néhány év múlva mit gondolt az erdélyi románoknak egy jelentős része erről az egyesülésről, amelyet ők maguk is kezdeményeztek. És természetesen a nemzetközi kontextusról, a wilsoni elvekről is, sok mindenről kell beszélni. De én azt gondolom, hogy egy másik narratíva is lehetséges. Ma úgy értelmezni, hogy ők száz évvel ezelőtt nem voltak abban a helyzetben, hogy bármit ígérhettek volna, nem biztos, hogy a helyes megközelítés. Én azt gondolom, ha valaha azt mondták, hogy az Erdély területén élő népeknek igazságszolgáltatásban, oktatásban, kultúrában, közigazgatásban teljes körű autonómiát, nyelvhasználatot ígérnek, akkor azt számon lehet kérni. Arra lehet őket emlékeztetni. A számonkérést nem abban az értelemben használva, mint ahogy az iskolában a leckét a tanár a diáktól számon kéri, hanem azt kell számon kérnünk, hogy volt egy erdélyi, transzilván gondolat. Aztán, hogy ezzel mit kezdett Brătianu, mit kezdtek a regáti politikusok, az egy teljesen más kérdés. Én ezt a narratívát sokkal közelebbinek érzem ma magamhoz, magunkhoz, mint azt, hogy 100 év után felejtsük el azt, ami volt, ne kérjük számon, ne emlegessük, mert megváltozott a világ. Egyébként, ha Románia az elmúlt 30 évben egy csomó mindent másképpen épít föl, másképpen vezet be, akkor azt hiszem, hogy ezek már valóban nem lennének érdekes felvetések, hiszen túl lehetnénk rajtuk. Nehogy már a kisebbség legyen a hibás azért, hogy a többség miként bánik vele. Mert ebből a narratívából el lehet jutni odáig, hogy mi vagyunk a felelősök azért, hogy a többség mit gondol az együttélésről. Persze, nekünk is van felelősségünk, én ezt nem tagadom. A felelősség azon része, ami a miénk, arról nekünk kell számot adnunk. Én a bírálatot megértettem, elfogadok minden konstruktív kritikát, kell is, nincs olyan ember, aki ne tévedne. Viszont én egy másik narratívát sokkal közelebbinek érzek ahhoz, amiben mi a mai társadalmi, politikai környezetben vagyunk. Volt ennek a bírálatnak egy vehemensebb része is, ahol a tanár úr azt állította, hogy az RMDSZ ezzel egy radikális irányváltást színlelt tulajdonképpen. Nem akarta ezt, és abba kellene hagyni, inkább őszinte párbeszédet kellene kezdeni a románsággal a civil társadalom szintjén, hogy ez a párbeszéd építkezve majd vezessen el oda, hogy politikai változások is legyenek. Hiszen ő azt mondja, hogy tulajdonképpen azok a jogok már megvannak, kodifikálva vannak, csak az alkalmazásukkal van a baj, és hogy ezt az őszinte párbeszédet kellene a románsággal lefolytatni azért, hogy végre megértsék ők is, hogy mi a bajunk és mit akarunk. - Nincs szó radikális fordulatról.
Az RMDSZ programjában a '90-es évek legelejétől ezek a törekvések benne vannak, és a gyulafehérvári nyilatkozatra való hivatkozás is megjelenik. Már abban az időben benne voltak az RMDSZ programjaiban és vezető politikusainak nyilatkozataiban, amikor én még nem voltam az RMDSZ-ben, tehát 1996 előtt. Ez most nem egy ilyen hirtelen fordulat, hogy az RMDSZ erről nem vett tudomást és akkor most hirtelen elővettük. Azt mondja, hogy 360 fokos fordulat következett be, és tulajdonképpen ennek az egésznek nem volt tétje. - Nincs semmiféle radikális fordulat. A politikai életben nekünk ezt tematizálnunk kellett, az imént erre próbáltam utalni. És azt gondolom, hogy a törvényeknek a betartása, alkalmazása, nemzetközi, ratifikált dokumentumoknak a betartása nem a civil társadalom feladata, hanem a kormány feladata. Ezt a kettőt együtt és külön is látni kell. Én nagyon erősen támogatom azt, hogy legyen párbeszéd a civil társadalom, az akadémia szintjén, mindenféle intézményes és kevésbé intézményes formában a román társadalommal. 2018-ban mi is sok mindent kezdeményeztünk, több vagy kevesebb eredménnyel. Az, ami lazább volt, a román oldal, a Százéves háború. Volt ami kevésbé volt népszerű, ami kisebb közönséget ért el. De azt hiszem, hogy mi is a magunk eszközeivel ezt próbáltuk segíteni. A politikai párbeszédet azonban ez nem fogja helyettesíteni. Volt több hasonló kezdeményezés a kilencvenes évek elején Kolozsváron is, Erdélyben több helyen, illetve Bukarestben. És utána ez valamikor a kétezres évek elején lassan elhalt. Ha azt nézzük, hogy 2018-ban, 2019-ben ezt újra kell-e éleszteni, a válaszom, hogy igen, vannak erre kísérletek. De a kettő egymást nem zárja ki. A civil társadalomnak a szerepe nagyon fontos ilyen tekintetben is. De a politikai felelősség és a törvények alkalmazása, az a politikában van. A civil társadalomnak nyomást kell gyakorolnia a román politikára, még ránk is egyébként, ha szükség van erre. Viszont arra várni 15-20-30 esztendőt, hogy beérjen valami magától, az nem fog menni. Ezt segíteni kell. Jó értelemben véve provokálni kell.
Erről a témáról még egy befejező részt megemlítenék. A tanár úr azt mondja, hogy ahhoz, hogy jó szívvel tudjon a következő választásokon az RMDSZ-jelöltekre szavazni, ő felállít egy kritérium-rendszert, hogy minek kellene megfeleljenek ezek a jelöltek. Kijegyeztem magamnak, azt mondja, hogy ezeknek a jelölteknek a következő ismérveik legyenek: problémaismeret, szakszerűség, széles tájékozottság, párbeszédkészség, kiváló román nyelvismeret, realitásérzék, erkölcsi feddhetetlenség. Olyanok legyenek, hogy mindenkit vegyenek emberszámba, és ne legyenek korrumpálhatók. Ezek a kritériumok, amelyeket javasol. Mit gondolsz ezekről? - Mindegyik kritériummal egyet tudunk érteni. Írtam is Szilágyi N. Sándornak, mert mi közben leveleztünk, hogy ezek a kritériumok teljes mértékben helytállnak, sőt, ezeket ki kellene még bővíteni sok minden egyébbel. Persze a szakmai részhez, a szakmaisághoz, a szaktudáshoz még egy dolgot azért gyorsan hozzáfűznék. Egy kis frakcióban, mint amilyen a mienk, a szenátusban például 9 ember van a frakcióban, szinte lehetetlen minden szakterületet lefedni. A képviselőházban ez valamennyivel könnyebb, de a szenátusban kilenc ember nem tud tízen akárhány bizottságban ülni. A szenátorok közül ugye, erről keveset szoktunk beszélni, mindenkinek két-három bizottsága is van. Azért ilyen szempontból a kis frakcióknak, az RMDSZ-nek is szinte emberfeletti erőfeszítést kell tennie, hogy le tudja fedni az összes szakterületet. Ott, ahol van egy negyvenes vagy akár százas frakció, ez sokkal könnyebb. Nekünk a jelöltek kiválasztásakor oda kell figyelnünk, hogy legyen köztük jogász, közgazdász is, de legyen tanár is, mert az oktatási kérdésekkel mégiscsak annak kellene foglalkoznia, aki látott iskolát azóta, amióta elvégezte a nyolc osztályt. És akkor még sorolhatnám hosszan, hogy hány szakembert igényel egy frakció és ezt szinte lehetetlen teljesíteni egy 30 fős, az is kettőbe osztott frakció esetében, de erre kell törekedni.
- Tehát azt mondod, hogy a megoldás az, hogy... - Egyrészt minél nagyobb frakció legyen. Másrészt most már van valami lehetősége az RMDSZ vezetőségének is arra, hogy a jelöltállításnál ne csak a területi érdekeltségek érvényesüljenek 100 százalékban, hanem a szakmaiság is. Mert előállhat egy olyan helyzet is, hogy a területekről rengeteg kiváló ember jelöli magát, de nem lesz közöttük egy jogász vagy egy tanár sem, és akkor mit kezdünk ezzel a történettel?
Egyébként minden kritériumot teljesítenek, amit Szilágyi N. Sándor is felsorol, csak lesz két-három olyan terület, amit nem tudunk lefedni, akkor viszont kell találni egy megoldást. És a megoldás csak az lehet, hogy legyen egy lehetőség módosítani, beleszólni a listák összeállításába. Ez nyilván egy problémás történet, mert akkor a demokráciának egyik vagy másik elve sérülhet. Vagy lehetnek olyan háttér szakember csoportok, amelyek tudnak szaktanácsot adni.
- Lehetnek, persze, az is fontos. Egyébként a parlamentbe az ember szaktudással, felkészüléssel kell, hogy érkezzen, hiába megy oda enélkül, mert nem fog tudni semmit sem tenni. Májusban európai parlamenti választások. Beszéltél róla, de azt már eldöntöttétek, hogy melyek lesznek a hívószavai a kampánynak?
- Erős Európa. Fejlődő Erdély. Szövetség a jövőért. Ezek mind-mind olyan hívószavak, amelyek köré fel lehet építeni egy kampányt. Mert én azt gondolom, hogy ha Európát újra lehet írni, újra lehet fogalmazni, meg lehet reformálni, akkor az erősebbé teszi az Európai Uniót. Ha az Európai Unió erősebb, akkor Erdély ezen belül fejlődik. A közösségek Európája, a régiók Európája az, ami ma célravezető lehet. Persze, az Európai Parlament csak a kereteket adja meg, de a keretek is fontosak, hogy a nyugat-kelet és az észak-dél szakadékot ne növelje. A kohéziót erősítse, hogy a perifériák ne legyenek folyamatosan lecsúszó részei az Európai Uniónak. Mert ma azt látjuk, hogy a perifériák azért lecsúsznak, főleg a déli, keleti perifériák nem tudnak felzárkózni és az senkinek nem jó. Természetesen a költségvetési kérdések is fontosak, és versenyben kell tudnia maradni az Uniónak. Ha azt nézzük, hogy mit hozott az Unió nekünk, hogy csak egy példát mondjak, azt látjuk a mezőgazdaságban, hogy nem volt olyan az elmúlt 100 évben, hogy adtak volna a gazdáknak. Mindig csak elvettek tőlük valamit. Termelőeszközöket, állatokat be kellett szolgáltatni, elvették a földet. Most évek óta egy kiszámítható támogatást kapnak az Európai Uniótól, és ez néhány 10 vagy 100 millió eurót jelent, ha összeadjuk a minden megyében földterülettel rendelkező emberek jövedelmét. Ezt meg kell őrizni, mert vannak olyan hangok az Európai Unióban, hogy ezt nem kell tovább vinni – nyilván a nagyobb államok részéről, ahol a mezőgazdasági termelés már nem jelent egy fontos ágazati tevékenységet. Nekünk az az érdekünk, hogy ezt továbbvigyük, tehát ilyen típusú hívószavakkal fogunk jönni és az őshonos kisebbségek védelmét EU-s témaként megerősíteni, az európai uniós változásokba bevinni. De lefordítva: Erős Európa, fejlődő Erdély, erős Kárpát-medencei magyar képviselet.
- A Minority SafePacknek milyen esélyei vannak?
- Ez az útépítés nem fog menni egyik napról a másikra. Le kell rakni a köveket. Én azt gondolom, hogy a következő Európai Bizottság asztalára, ha letesszük, akkor nagyobb esélyünk lesz, mintha a mostani Bizottság asztalára tennénk le, de szövetségeseket, partnereket kell keresni: a Néppártban és a Néppárton kívül is.
- Azt mondod, hogy meg kell várni a választásokat és azután?
- Igen. Egyrészt mert a választási kampányban ezzel érdemben senki nem foglalkozik, mindenki lesöpri az asztalról. És vannak államok, mint Görögország, Spanyolország, Franciaország, ahol ez problémás lehet, vagy úgy érzik, hogy problémás lehet a mai politikai környezetben. És egy mandátum elején, egy ciklus elején, akkor, amikor nagyon nehéz lesz többséget alkotni – a Néppárt valószínű, hogy egyedül nem is tud, de lehet, hogy egy kettős koalícióban sem fog tudni többséget alkotni –, azért mégiscsak lesz lehetőség témákról beszélni, tárgyalni az új Bizottsággal. Mi reménykedünk abban, hogy Manfred Weber lesz a Bizottság elnöke. Vele erről a kérdésről többször is egyeztettünk, és ő nyitott volt. Ő például a dél-tiroli megoldást fontosnak tartja. Német lévén ismeri, és azt mondja, hogy az egy európai megoldás, szívesen támogatná, hogy az egy etalon legyen. De azért ez egy ennél sokkal bonyolultabb történet.
- Sok embert érdekel a nyugdíjtörvény és arról már nagyon keveset hallunk a kormányzat részéről. Az RMDSZ számára most már világos, hogy melyek a csapásvonalak, amelyeken a kormánypárt haladni akar ezzel a törvénnyel, hogy fogják kiszámítani, hogy fogják újraszámítani a nyugdíjakat? Tudtok erről valamit?
- Nem, a részleteit ennek nem ismerem. Mi nem ismertük el a nyugdíjtörvénynek azt a változatát, ami először a szenátusból átjött a képviselőházba, mert voltak olyan társadalmi csoportok, amelyeket kizárt vagy nem megfelelőképpen kezelt. A különböző társadalmi csoportoknak a nyugdíjtörvénybe való bevonását nagyon fontosnak tartottuk. Sikerült itt egy nagyon komoly lépést elérnünk, illetve azt is tudjuk, hogy a következő időszakban még fog születni egy-két törvény, amely szabályozza az ehhez kapcsolódó problémákat, de hogy egészen pontosan, hogy fog ez történni, kormányhatározat kell szabályozza, ezt nem ismerjük. Nem vagyunk kormányon, nem látjuk, mi folyik a minisztériumokban, mert a törvénynek az alkalmazási normáit egy kormányhatározat kell megszabja. Az biztos, hogy az életbeléptetésig még van idő, tehát a kormánynak van ideje kidolgozni és elfogadni a szabályozást, de a részleteit ebben a pillanatban nem tudnám megmondani. Attól tartok, hogy még a kormányzat sem tudja, mert ha lenne elképzelése, már hallottunk volna róla. Eléggé aggasztó méreteket öltött az utóbbi hónapokban a fiataloknak a kivándorlási kedve.
- Beszéltél erről még, említetted, de azért megkérnélek, hogy fejtsük ki bővebben: egyáltalán vannak eszközök, látsz eszközöket arra, hogy lehetne visszafordítani ezt a kivándorlási hajlamot?
- A fiataloknak azzal a szándékával, hogy el akarnak menni, más világot is akarnak látni, tapasztalatot is akarnak szerezni, akár az iskolában, akár a kutatásban vagy a munkapiacon, nincs semmi baj. Ezért nem szabad rájuk sem haragudni, megszólni, vagy megszidni, biztatni kell, hogy menjenek és tanuljanak, tapasztaljanak, viszont meg kell azokat a feltételeket teremteni, hogy ha vissza akarjanak, tudjanak visszajönni. Volt egy beszélgetésünk 18-26 éves fiatalokkal, 60-70 emberrel, és nekem az volt a tapasztalatom, amit egyébként sok más tapasztalat is megerősít: amikor azt kérdeztük, hogy ki akar elmenni az országból, szinte mindenki felemelte a kezét. Amikor azt kérdeztük, hogy miért, senki nem mondta azt, hogy azért, mert veszélyben érzi az identitását. Ez a beszélgetés Székelyföldön zajlott, de attól tartok, hogy ez máshol is hasonlóképpen alakulna. Amikor azt kérdeztük, hogy miért akarnak elmenni, akkor azt mondták, hogy pénz, kereset, biztosabb munkahely, kiszámítható jövő miatt, néhányan azt, hogy a barátaik, szüleik már kint vannak. Amikor megkérdeztük, hogy ki jönne vissza, ha a dolgok itt gazdasági értelemben változnának, akkor ismét csak az a jó tapasztalat, hogy nagyon sokan, 70-75 százalék felemelte a kezét, és azt mondták, hogy ők szívesen élnének itthon, csak egy kiszámítható jövőt akarnak. Egyértelmű, hogy nekünk a gazdasági feltételeket, a munkahely-teremtést kell prioritásnak tekinteni ahhoz, hogy jöjjenek a beruházások, infrastruktúra kell, tehát a nagy infrastrukturális beruházásokat kell prioritásnak tekinteni. Ez megint csak néhány éves folyamat, de el kell kezdeni valahol.
- Milyen eszközei vannak az RMDSZ-nek erre?
- Az a 7 százalék, amivel a parlamentben rendelkezünk egyrészt, és az önkormányzati kompetenciákat is figyelembe kell venni, tekintve, hogy Sepsiszentgyörgyön már indított az önkormányzat egy olyan programot, amivel a fiatalokat próbálja hazacsalogatni: kedvezményes áron telekhez juttatja, segít nekik a megtelepedésben, és ez fontos. Én azt gondolom, hogy ezt is figyelembe kell venni, a jó gyakorlatot. A 7 százalékkot oda kell tenni, azokhoz a politikai erőkhöz, akik hasonlóan gondolkodnak: így tudunk mi ehhez hozzájárulni, így tudunk mi segíteni, mert önmagában 7 százalékkal nem tudod a világot megváltoztatni, de előállhatnak olyan helyzetek, amikor ez a 30 szavazat eldöntheti a parlamentben, hogy milyen közpolitikát valósít meg, vagy éppen mit nem valósíthat meg egy kormány. Ilyen szempontból az elmúlt 28-29 év számunkra azt a tapasztalatot erősítette meg, hogy vannak pillanatok, amikor ezzel a pici erővel lehet nagyobb döntéseket meghozni.
- Gondolod, hogy ez az oktatásnak is egy feladata?
- Az oktatásnak is, természetesen, amivel az a baj, hogy egyfolytában reformálják, egyfolytában változtatják, és most ismét új törvényt készítenek elő. A szakiskolákat leépítették, most próbálják visszaépíteni. Azt a típusú oktatáspolitikát, amelyet az elmúlt években sokszor nem teljesen átgondoltan megvalósított a rendszer, én nem tartom jónak. Gyerekközpontúnak és nem feltétlen lexikális tudás központúnak kellene lennie, olyan módon kellene összerakni a tanrendet, hogy amikor a gyerek az iskolából hazamegy, akkor a következő négy órában ne továbbra is azzal foglalkozzon, amit az iskolában kellett volna megoldani. Rengeteg ága-boga van ennek. Nagyon fontosnak tartanám, hogy egy pedagógus kevesebb diákkal foglalkozzon, nem a harmincvalahány létszámos osztályokra kell törekedni, mert akkor állítólag lehet spórolni az oktatáson. Szerintem az oktatáson, a kutatáson nem szabadna spórolni, tulajdonképpen, ha nincs kutatás egy társadalomban, akkor nincs fejlődés, akkor mindent meg kell vegyél, mindent valahonnan be kell hozz, mindegy, hogy milyen területről beszélünk. Apropó oktatás, a költségvetésben négy év alatt el kellene érni azt, hogy az Alkotmányban előírt részarány a költségvetésből az oktatásra és kutatásra forduljon. Nem lehet egyik-napról a másikra, én ezt megértem, azért sem, mert nem tudná hasznosan elkölteni a rendszer, és azért sem, mert a költségvetésnek a teherbíró-képességét is figyelembe kell venni, de azt kellene mondani, hogy 2021-22-re elérjük a 6 százalékot. Ma ennyit, a következő évben annyit, utána pedig amannyit emelünk a költségvetésen. Ez lenne a helyes és akkor az egész rendszert fel lehet készíteni arra, hogy a nagyobb forrásokat hasznosan költse el. Az oktatásnak is nagy szerepe lenne ebben.
