Tisztelt Március 15. szabadságát ünneplő és áhító közönség!
A magyar ember számára úgy jön el a tavasz, hogy szíve fölé kokárdát tűz, lelkét megfürdeti a mártírokra való emlékezés mámorában, és hősei példáján lelkesülve, számot vet a haza és a háza körüli teendőkkel. Ez a magyar szabadságharc 171 évfordulóján sem lehet másképp.
Nemzeti történelmünk a bizonyosság, hogy a szabadságért küzdeni, a jogainkért harcolni kell. Sok jármot összetörtünk már, de mai napig nem vagyunk szabadok. Van még olyan iga a vállunkon, aminek beletörődéssel való viselése nem méltó sem a magyar jellemhez, sem pedig a székely önbecsüléshez.
Senkit se keserítsen el, hogy nekünk nincsenek olyan ünnepeink, amelyek az azonnali győzelemről szólnának. Nekünk az ünneplés mindössze emlékezés azokra az időkre, amikor hittünk az erőnkben, szándékaink tisztaságában, a történelmi igazságszolgáltatásban, a nekünk is kijáró közösségi és emberi jogokban. Tény, hogy mindig igazunk volt, hisz legyőzőinket sorra mind túléltük.
A mi emlékünnepeink nem a területszerzés mámorának az ünneplései, nem a győzedelmes bevonulások emlékei, hanem tiszteletteljes főhajtás azok előtt, akik legdrágább kincsüket, az életüket adták oda a szabadságért, melyből az ébredést annyiszor a hóhér pallosa jelentette. Ennek ellenére feladásról szó sem lehetett.
Amit Rákóczi kurucai elkezdtek – az osztrák iga lerázását – azt a '48-asok teljesítették be.
Amit pedig az ’56-osok kezdtek el, azt a rendszerváltás nemzeti erői vitték győzelemre, a szocializmus jármának szétzúzásával.
A 100 éve tett ígéretek megvalósítását pedig éppen mi kell felvállaljuk. Ha rátekintek az Európa-szerte, a nálunknál szerényebb lélekszámú, úgynevezett kisebbségekre – akik már rég sokkal tekintélyesebb nemzetek kebelén önálló közösségekben élnek – nem a beletörődés, hanem a tettrekészség lesz úrrá bennem, és tudom, hogy még igen sok nemzettársamban.
Számunkra március 15-e nem jelenthet mást, mint bátorságot erre a küzdelemre. Figyelnünk kell a ma Petőfiire, Széchenyiire, Kossuthjaira, de a hatalom börtöneiben sínylődő Táncsicsok kiszabadítása is a mi feladatunk.
Mindig voltak emberek, akiknek a nemzet sorsa szívügyük volt. Ma is vannak ilyenek, az ő oldalukon kell erőinket összeadni. Nem mindegy, hogy valaki jól megél abból, hogy őt úgynevezetten lojális magyarként fizetik, kezelik, illetve lekezelik, vagy pedig a nemzetközi jog fegyverével képes küzdeni saját jogaiért.
A Magyar Polgári Párt hisz a nemzet megújulásában, a változtatásra kész erőkben, és szótárából kitörölte a megalkuvás, a beletörődés, az oktalan félelem fogalom-bokrait. Helyettük az önrendelkezés és ezzel összevethető fogalmaknak híve, és tárt karokkal várja az ugyanígy érzőket.
Amikor a Kárpát-medence 1100 éves őshonos népe önrendelkezést kér, nem egy politikai luxus után kapkod, hanem ősi jogát követeli. Ez mindenkinek kijár, így hát nekünk is, ezért senkit se érjen meglepetésként, ha ettől mi nem tágítunk.
Erre példák számunkra az egykori forradalom és szabadságharc hősei. Akik ugyanúgy harcoltak magyar hazájuk, mint szűkebb pátriájuk szabadságáért, hogy Magyarország és a szülőföld szabad legyen, hogy felvirágozzon, hogy ne mások döntsenek annak sorsáról és mindennapi eseményeiről, hanem ők maguk, a helyiek!
Eljött az idő, hogy március 10-én, 15-én, nem csak a 165 illetve 171 éve történtekről emlékezzünk, hanem nemzeti létünk utolsó jármát összetörve, a ma szabadságát, Erdély, Partium, Székelyföld Önrendelkezését is megünnepeljük.
Ehhez kérem a Mindenható segítségét, hitünk megtartásában, erőnk növelésében, célunk konok követésében.
Éljen a szabadság, az önrendelkezés!
Éljen és győzzön Március 15. szellemisége!
