Erdély nem színpad – pár gondolat az utóbbi napok cirkuszáról
Valaki tényleg megfejtette már, hogy mi volt ez az egész „erdélyi körút”? Mert én egyre inkább úgy érzem, hogy nem közösséget építeni, hanem hangulatot kelteni jöttek.
Napok óta figyelem, mit művel Magyar Péter Erdélyben. A szelfik, a nagy ölelések, a Facebookra tökéletesen szabott szövegek – mind azt a látszatot keltik, mintha itt valami új, tiszta, emberközeli politika születne. És mégis, valami nagyon nem stimmel.
Azt mondja, békét akar. De közben Erdély szívében, éppen egy közösségi ünnepen vádaskodik, gyanúsítgat, megbélyegez. Azt mondja, a nemzeti egységet képviseli – közben magyar magyart gyanúsít kémkedéssel, csak mert az másként gondolkodik vagy más politikai közösséghez tartozik.
Ez nem béke. Ez nem egység. Ez kifordított valóság, és a legrosszabb fajta politikai játszma: amikor valaki a határon túli magyarság érzelmeit és történelmi sebeit használja fel a saját belpolitikai kampányához.
Ne értsetek félre. Én is örülök, ha valaki eljön, ha kíváncsi ránk, ha beszélget, meghallgat. De amit most látunk, az nem párbeszéd. Ez inkább olyan, mintha valaki leforgatná a saját kampányfilmjét Erdély hátterével – ahol mi, helyiek csak statiszták vagyunk.
És ez fáj.
Mert mi itt élünk. Nem négy napig, nem egy turné erejéig, hanem egész életünkben. Mi építettük fel a templomainkat, a falvainkat, a közösségeinket, mi tartottuk meg a nyelvünket és az önazonosságunkat, amikor más nem segített. És nem kérünk abból a politikából, amely csak akkor figyel ránk, amikor kampány van. Nem kérünk abból a retorikából, amelyik békéről beszél, de hozza magával a pesti gyűlöletet.
Erdély nem politikai díszlet. Az itteni emberek nem kampányfogások. És a legnagyobb hiba, amit bárki elkövethet, hogy ezt nem érti meg.
Szóval, ha valaki tényleg segíteni akar, először hallgasson. Ne ítélkezzen, ne oktasson, ne használja ki a történelmünket. Mert ez nem cirkusz. Ez az otthonunk.
