Magyar sportemberek: Tasnádi István súlyemelő életútja

Megjelent a Szabadság-ban 2010. március 30. 

Tasnádi Moszkvában az első ötkarikás megmérettetésen

Tasnádi István 1953. március 21-én született a Kolozs megyei Szék községben. Hatodik osztályos korában a jobb megélhetés érdekében családjával Kolozsvárra költözött. Széken pajtásai már kiskorában rettegtek faluszerte elismert erejétől, a figyelemreméltó testi adottságokkal megáldott gyerek pedig Kolozsváron is kamatoztatni szerette volna erejét és szorgalmát. Nehéz körülmények között nőtt fel, ezért mindig is buzgott benne a bizonyítási vágy. Ennek és sportszeretetének köszönhetően már az általános iskolában kipróbálta magát kézilabdában, később pedig ökölvívásban, a szakiskolában. Ekkor úgy tűnt, tizenhét évesen megtalálta a végső állomást, végül fél év után ismét sportágat váltott, ezúttal utoljára…

A Kolozsvári Jövő/Viitorul Sportiskola 1971-ben súlyemelő szakosztályt indított, Voicu Alexandru edző pedig már korábban kiszemelte magának Tasnádi Istvánt a szakiskolában. Miután szülei is beleegyeztek, a diák azonnal áttért a súlyemelésre. Teremhiány miatt kezdetben több tanintézményben edzettek, nem rendelkeztek megfelelő felszereléssel sem, idővel azonban a sportiskola saját termet és felszerelést biztosított számukra. A mindennapos gyakorlás mellett elkezdődtek a két-háromhetente megrendezett versenyek.

A szakiskola befejezése után esztergályosként dolgozott a Technofrig gyárban, de közben kitartóan súlyozott is. A versenyzésért olykor bizonyos kockázatokat kellett vállalnia. 1973-ban bekötötte a máskülönben sértetlen vállát, hogy igazolást kapjon a gyárorvostól, s felmentést a munkahelyéről. Csupán így vehetett részt a galaci sportiskolai versenyen, amelyet meg is nyert – szerencséjére munkahelyén nem értesültek erről. Ebben az időszakban gyakran éjjel dolgozott, a következő nap délutánján pedig versenyezett.

A Clujana edzője, a fiatal tehetségre már akkor felfigyelő Javorek István így emlékezett: „… tagbaszakadt, kialakulatlan izomzatú gyerek volt, és a súlyemelési technikája nagyon »sápadt« volt. De ahogyan elnéztem a hatalmas csontjait, már akkor láttam, kitűnő sportolót lehet belőle faragni. Sajnos edzője nem volt hajlandó megengedni az átigazolását hozzám, így nem sokat foglalkoztam vele, pedig nagyon csiklandozta az orromat, hogy a kezem alá kerüljön.”

Tasnádi az 1970-es évek elején nehezen tartotta a lépést még fiatalabb ellenfeleivel is. Fáradságot nem ismerő munkával és kitartással azonban második helyen végzett szakításban az 1973-as országos ifjúsági bajnokságon. Ekkor beindult az éremgyűjtés: ezüsttel kezdődött Konstancán, majd tizenegy év elteltével ugyancsak ezüsttel végződött Los Angelesben…

Az 1973-as sikert hosszabb kitérő követte súlyemelő pályáján, a katonaság Bukarestben. Negyvenöt nap gyakorlat és az eskületétel után elkezdett újra edzeni, és meghaladta korábbi eredményét. Az ígéretes szereplés ellenére a Steaua edzője, Ştefan Achim öt tanítványa közül őt látta a legalkalmatlanabbnak a súlyozásra, és mivel elküldte a csapattól, ezzel egy év katonai szolgálatra kényszerítette.

Küzdelem a nagyhatalmakkal...

Miután 1974 novemberében befejezte a katonaságot, Tasnádi István megújult erővel és elszántan tért haza. Megfelelő anyagi háttér hiányában azonban dolgoznia kellett a Clujana cipőgyár gépészeti osztályán, miközben esti líceumba is járt. 1975 márciusában végül ismét elkezdett súlyozni, ezúttal a Clujanánál Javorek István irányításával, aki végre elkezdhette a már korábban kiszemelt tehetség csiszolását. Tasnádi hamar közeli kapcsolatba került Javorekkel, aki az edzéseken mindig jó hangulatot keltett, és fel tudta oldani a súlyemelők között adódó feszültséget. Csapattársai között olyan jó barátokra talált, mint Antal Ferenc, Máthé Csaba, Kiss Sándor és Kiss István. Később Javorek a következőképpen idézte fel a súlyemelőterem hangulatát és a Tasnádival kapcsolatos emlékeit: „Nagyon »csintalan« is tudott lenni. A teremben mindig osztogattam az úgynevezett »mellport«, a tenyeremet beporoztam magnéziumporral, és a srácoknak a mellére húztam egyet, mert nem dolgoztak erősen vagy csak úgy ajándékból. A gyerekek kérdezték Tasitól (szerk. megj. Tasnáditól) miért adom, ő azt mondta nekik, ettől izmosodik a leggyorsabban a mellük. Kezdetben el is csodálkoztam, miért mind jönnek a kezdő gyerekek naponta akár tíz mellporért is, amíg egyszer észrevettem, hogy Tasi, Kiss Sanyi meg Antal Feri csak úgy kuncognak, amikor a gyerekek hozzám jöttek porért.”

Talán a súlyemelőterem hangulata is segítette Tasnádit a nehéz időszak átvészelésében, amikor a naponta többórás edzés mellett nyolc órát dolgozott és esti líceumba is járt. Két-három héttel az újrakezdés után már annyit emelt, mint a katonaságban, de az első évben elért eredményei alapján csupán félig mentették fel a munka alól. Jelentős eredményeinek köszönhetően néhány hónap után már teljes felmentést kapott, így bár hivatalosan munkásként alkalmazta a Clujana, ideje nagy részét a súlyemelésnek szentelhette. Öt-hat hónappal a súlyozás folytatása után már megszerezte első országos csúcsát szakításban, 1975-ben elért eredményének köszönhetően pedig kiérdemelte a sportmesteri kitüntetést is. 1976-ban megszerezte első bajnoki címét is, ezután következett a nyolc évig tartó sikersorozat.

Folyamatosan javítva az országos csúcsokat, 1976-tól 1984-ig minden évben bajnoki címet nyert. 1976-tól az akkori 350 kg-os összetett országos csúcsot 1984-ig 50 kg-mal túlszárnyalta, úgyhogy szakításban 150 kg-ot 182,5-re, lökésben pedig a 200 kg-ot 217-re emelte.

Sikereinek köszönhetően Tasnádi nem maradhatott ki a felnőtt válogatottból sem, ahova huszonkét éves korában hívták be először. Az akkoriban erős mezőnyt felvonultató Balkán-bajnokságon többször is ezüstérmet akasztottak a nyakába. Nemzetközi hírnevet a bulgáriai Várnában rendezett 1979-es Eb-n szerzett, ahol a nyolcadik helyen végzett. Ebben az évben kirobbanó formában versenyzett, de ekkor érkezett első nagy csalódása is. A súlyemelőknek megtiltották a vb-részvételt Athénban, mivel egy román síkfutó lebukott egy nemzetközi verseny doppingvizsgálatán. 1980-ban már aranyéremért léphetett dobogóra a Duna-kupán, miután a legtöbbet emelt lökésben. A román válogatott, kulcsemberei között Tasnádival az 1980-as években, ha nem is érte utol, de felzárkózott olyan súlyemelő nagyhatalmak mögé, mint az oroszok vagy a bolgárok.

... és a rendszerrel

A válogatottnál Tasnádi István ismét találkozott Ştefan Achim edzővel, aki ekkor már nem hanyagolhatta el a sportolót, miután korábban nem ismerte fel a tehetségét és képességét a jó eredményekre. Bár rohamosan javuló eredményeivel Tasnádi kezdett egyre biztosabb helyet kiharcolni magának a válogatottban, több éven keresztül nem egyezett Achimmal.

A súlyemelés nemcsak megfelelő fizikai felkészülést igényel, a sportolóknak fejben és lelkileg is felkészültnek kell lenniük, a versenyen ugyanis csupán három kísérletük van egy fogásnemben. Mivel minden hiba számít, az edzőnek és tanítványának folyamatosan egyeztetnie kell a megfelelő súly kiválasztását. A válogatottban eltöltött első éveiben Tasnádi edzéseken gyakran elért egy bizonyos eredményt, ezt igyekezett teljesíteni versenyeken is. Bár gyakran átlépte az edzéseken elért eredményt, edzője mégsem bízott meg képességeiben, emiatt gyakori nézeteltérései és vitái származtak Achimmal. Az ankarai Balkán-bajnokságon 1977-ben például az edző szokása szerint nem egyeztetett tanítványával, és meggondolatlan döntése következtében Tasnádi csupán 150 kg-ot szakított. Tasnádi először tiltakozott a döntés ellen, mivel érezte, többre képes, emiatt Achim örökre szóló letiltással fenyegette. A három héttel későbbi országos bajnokságon 150 kg-ot szakított. Néhány nappal később nemzetközi versenyen képviselte ugyancsak a Clujanát Prágában, ahol országos csúcsot ért el, miután 155 kg-ot emelt szakításban. Gyakran nem engedték meg neki, hogy annyit emeljen, amennyire képes, ha többet próbált, felfüggesztéssel fenyegették, azzal vádolva, hogy hazaáruló, nem szolgálja a nemzet érdekét.

Vidéki sportolóként eleve hátrányos helyzetben részesítette a bukaresti sportvezetőség, kisebbségiként pedig annál is több gonddal kellett megküzdenie. Amikor csapatversenyben a magyar válogatottal találkoztak, mindig nagy nyomás alatt versenyzett. Vereség esetén ilyenkor is hazaárulónak nevezték, mivel szerintük szándékosan veszített azért, hogy a magyarországiak jobb eredményt érjenek el. Nemzetközi versenyek előtt a súlyemelőket rendre behívták kihallgatásra, számoljanak be terveikről, és hogyan érzik magukat Romániában. Valójában ki akarták szimatolni, ha esetleg szándékukban áll disszidálni. A magyar sportolókat, köztük Tasnádit is mindig alaposabban kikérdezték és átkutatták, sőt csapattársaitól is érdeklődtek róla.

Ilyen mostoha körülmények között nem csoda, hogy gyakran Kolozsvárott készülődött a válogatott versenyeire is, itthon ugyanis nem érződött annyira a diszkrimináció és kedvezőbb hangulatra talált. Kimagasló eredményeinek köszönhetően egyre nagyobb tekintélyre tett szert, ez pedig jelentősen enyhített a rá nehezedő terhen. Az 1970-es évek végére a válogatott meghatározó tagja lett, nélkülözhetetlenné vált súlycsoportjában. Ekkor már több időt edzett Bukarestben, ahol az erős válogatott társak már jobban ösztönözték felkészülése során.

Háromszor is a moszkvai olimpián

1980-ban Tasnádi István pályafutásának egyik legjelentősebb pillanata közeledett, az olimpiai részvétel Moszkvában. Ekkor azonban bekövetkeztek első súlyosabb sérülési gondjai is. Az Eb-n úgy tűnt, csuklósérülés miatt nem tud szakítani, a magyar válogatott orvosa azonban többször is meginjekciózta, és végül versenyezhetett, de nem ért el jelentős eredményt.

A Brassópojánai edzőtáborozás után, két nappal az olimpiára való utazás előtt a válogatott Bukarestben edzett. Tasnádi ekképp emlékezett vissza: „Felemeltem 100 kg-ot, de a súlyt véletlenül a karotidámra (szerk. megj.: nyaki verőér) ejtettem, nem kaptam levegőt, majd hátraestem, mint a deszka. Edzőm pofozgatott, majd miután visszanyertem eszméletem, kérdezte, tudom-e hol vagyok, erre én: Moszkvában. Másnap, amikor indultunk az olimpiára, a repülőtéren az útlevelet kérték. A súlyemelő szövetség elnöke nem vette ki iratainkat a rendőrségtől, és utasítására azt mondtuk, hogy a Sport és Testnevelés Nemzeti Tanács elnökének a listáján szerepelünk. Felszállás előtt az őrök felszólítására le kellett szállnunk, mivel nem volt útlevelünk. Végül a következő nap utaztunk el Moszkvába, miután a szakszövetségi elnök megszerezte iratainkat. Ezután társaim viccelődve megjegyezték: Tasi, te háromszor is voltál Moszkvában – a szédülés utáni képzeletbeli utazás és a repülőről való visszatérítés után harmadszor végül valóban sikerült kijutni Moszkvába.”SALLAI ANDRÁS LORÁND
A Kolozs megyei valamint a kolozsvári MPP elnöksége - ha kicsit késve is - boldog születésnapot kiván a kiválló kolozsvári sportembernek és mesternek!