A gazda sorsa a saját kezében van

Nagyon érdekes bloglapra leltünk a Székely Leader, nevűre. Saját bevallásuk szerint : "A székelyföldi falvak és községek hétköznapi életéről, meglévő és kallódó értékeiről, embereiről és épületeiről, illetve a jövőképről és a fejlesztési koncepciókról"  Egy cikk is felhívta magára a figyelmet, amelyet  most "ideragasztunk":
http://szekelyleader.wordpress.com/2012/05/20/a-gazda-sorsa-a-sajat-kezeben-van/#more-209

2012-05-20

Sebestyén Csaba (1963, Székelyudvarhely) a Kolozsvári Agronómiai Intézetben szerzett állattenyésztő mérnöki szakképesítést (1986), majd a kisbácsi Állami Gazdaságban dolgozott. A rendszerváltás után a szakmájában képezte tovább magát, rövid ideig egyetemi oktatóként is működött. 1996-től a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének ügyvezető elnöke, 1999-től elnöke, ügyvezetője az Erdélyi Gazda című szaklapot kiadó gazdasági társaságnak. A székelyföldi és erdélyi magyar gazdák érdekképviseletét, szakmai képzését vállalta fel és végzi. Jelenleg a pályázatírást és a szaktanácsadást tekinti fő feladatának.

Úgy közeledjünk Erdélyhez és a Székelyföldhöz, hogy előbb vessünk egy pillantást az országra. Mi jellemző most Románia agrárpolitikájára?

A nagybirtok dominál a Kárpátokon kívül. Nem igaz, hogy nincsen parlag, van bőven ott is, de a regáti mezőgazdasági vállalkozók többsége rájött, hogy amennyiben elvégzi a minimális munkálatokat a tulajdonában levő vagy az általa bérelt területeken, akkor máris hozzájut a területalapú támogatáshoz, ami bizony ilyen esetekben már igen komoly pénz. Erdélyben más a helyzet, itt, főleg a mi vidékünkön többnyire kis- és törpegazdaságok léteznek. Ezek sajátosságaira kell figyelnünk, amikor érdekvédelemről beszélünk.

Mi képezi a mostani főtevékenységét?

Itt van a Nemzeti Vidékfejlesztési Hálózat, amely része az Európai Vidékfejlesztési Hálózatnak. Van a Kis- és Középgazdaságok munkacsoportja, amelyet én vezetek. Tagja vagyok annak a bizottságnak, amely az államelnöki hivatalt látja el agrárpolitikai és vidékfejlesztési tanácsokkal… Egy csomó plusz munka, amelyért nem járt pénz. Szívesen végzem, mert azokat a tapasztalatokat, amelyeket megszereztem, valahol kamatoztatni kell. Ezen kívül néhány éve javasoltuk, javasoltam, hogy az összes kárpát-medencei ország, amelyekben ugyanazok a családi gazdálkodási formák élnek, ugyanaz a történelme, s ugyanaz a múltja, hasonlóak az agrár- és a talajviszonyaik, alkossunk meg egy közös agrárstratégiát, hiszen így közösen tudnánk lobbizni. Ezt a magyar agrártárca felkarolta, készítettünk egy munkatervet. Emiatt is sokat kellett utazni és tájékozódni. Szlovákia, Csehország, Ausztria, Lengyelország és Magyarország. Mi megalkottuk egyelőre a magyar szempontból közös agrárstratégiát, az elszakított területek és Magyarország közösen hozott létre ilyent, ami tulajdonképpen a magyarországinak egy fejezete. Ezt jó lenne kiterjeszteni. Legutóbb a román agrárminiszter is elmondta, hogy meghívja a kárpát-medencei minisztereket, és úgy néz ki, hogy ezt az ötletet mi is felkaroljuk. Sokkal fontosabb, hogy most készül a 2014-2020-as közös terv az Európai Unióban. Ha erre nem figyelünk oda, és – sajnos – az a baj, hogy Románia részéről nem nagyon látszik, hogy valaki igazán erre koncentrálna, akkor nagy bajban leszünk. Az érdekeinket kellene elhelyeznünk ebben a kontinentális stratégiában.

Talán a választások közelsége okozza, hogy nálunk most távlatban nem gondolkodnak?

Valahogy így van. Csakhogy ebben nem most kellene lépni, nem gondolkodni kellene, mert Brüsszelben az európai agrárpolitika levesét már régóta főzik.

Hány agrárminisztert használt el ez a parlamenti ciklus Romániában?

Fogyóáru az agrárminiszter nálunk. Nem volt hiány belőlük. Nemcsak ebben a ciklusban, hanem a rendszerváltás óta kijelenthető, hogy úgy általában gyorsan elhasználódtak. Viszont olyan miniszterből, aki valóban ért a mezőgazdasághoz mindvégig hiány mutatkozott, főleg akkor, ha megvizsgáljuk, hogy milyen végzettséggel rendelkeztek ezek a közszolgák. Végül is nem maguk a miniszterek határozzák meg, hogy mit visz be az ország a saját agrárpolitikájába, lennie kellene egy közös lobbinak, amelyért pártállásra való tekintet nélkül mindenkinek össze kell fognia.

Ha a közepes- és nagyméretű gazdaságokra gondolunk, az érdekek egyértelműek, látszanak a prioritások. Hogyan lehet a kisméretű, a családi gazdaságok érdekeit szem előtt tartani?

Nagyon nehéz. Amellett, hogy lobbizzál, nem elég az, hogy értesz hozzá. A kis szervezeteknek egyáltalán nem egyszerű brüsszeli irodát működtetniük.Azok a vállalkozások, amelyek egyenként is tízezer hektáros gazdaságokat működtetnek, teljesen más kategóriát képviselnek, az érdekeik is másak, de az érdekérvényesítő képességeik is! Két-három ilyen nagyvállalkozó sokkal könnyebben kifizeti a lobbizáshoz szükséges összeget, mint teszem azt ezer kisgazda.

A romániai nagyvállalkozóknak vannak kihelyezett emberei?

Vannak. Én annak idején alapítója voltam a hazai mezőgazdasági érdekvédelmi szervezetek szövetségének, de egy idő után rájöttem, és mások is ráébredtek, hogy abban olyan elképzelések vannak, amelyeket mi nem támogathatunk. Többek között az is benne volt, hogy járuljunk hozzá bizonyos génmódosított növények termesztéséhez, hogy a kisgazdaságoknál 5 hektár legyen a küszöb, az a minimum, amely alatt nem adható földalapú támogatás. Ha én ilyeneket felvállalok, akkor az azt jelenti, hogy a tagság 95 százalékának nem képviselem az érdekeit.

Arról lehet hallani, olvasni, legalábbis a politikum úgy kommunikálja, hogy a Székelyföldnek irodája van Brüsszelben. Azt is tudjuk, hogy az erdélyi EU-képviselőink időnként gyakornoki állásokat hirdetnek fiatalok számára, hogy ismerkedjenek a brüsszeli adminisztrációval, s valamelyest szűnjön az útvesztő-érzés. A RMGE prosperál-e ilyen jellegű kapcsolatokból? Legalább látszik-e valami?

Nem igazán vettük észre. Az biztos, hogy a 2007-2012 közötti uniós agrárpolitika nem az erdélyi és a székelyföldi gazdák számára íródott. És nagyon úgy néz ki, hogy a 2013-2020 közötti időszakra megfogalmazott irányelvek sem minket fognak szolgálni, hiszen a Nemzeti Vidékfejlesztési Tervet sem nekünk találták ki. Meg lehet nézni, hogy kik pályáznak és kik jutottak forrásokhoz. A géppark fejlesztés esetében 2 millió euró a felső határ. Ott egyazon kategóriában pályázik a nagyvállalkozó és a kisgazda a maga 20 ezer eurós gépvásárlási programjával.Az a kisgazda, aki még az önrészhez szükséges készpénzzel sem rendelkezik, és hiányzik az a tanácsadói testület, a banki rendszer, amely képes lenne őt felkészíteni a pályázatok körüli nehézségekre, amely képes lenne arra, hogy gyors és kedvező kamatozású hitelekhez juttassa. Ez sem országos, sem regionális, sem a Székelyföld, sem a megye szintjén nem létezik.

Például a LÁM alkalmas erre?

Tulajdonképpen igen, de az csak egy alapítvány. Nem rendelkezik akkora tőkével, hogy az valóban jelentékenyen működni, hatni tudjon, és nagyobb ügyfélkörben mutatkozzék meg a hatása. Ez a kísérlet mindössze csepp a tengerben. A Székelyföldön már rég létre kellett volna hozni egy agrárbankot vagy mezőgazdasági hitelszövetkezetet.

Úgy sejtem, hogy amennyiben lobbiról beszélgetünk, az a nagyközségek szintjén mintha valamelyest érvényesülni látszana. Ha veszünk egy csíki vagy gyergyói nagyközséget, amelynek műútja, vasútja, mindenféle közműve van és egymaga alkot közigazgatási egységet – hiszen egyedül rendelkezik 3-4-5 ezer lakossal és nincsen szatellitje –, ott érvényesülhetnek bizonyos elképzelések. Azok a községek viszont, amelyek 6-8-10 elöregedett településből állnak – mondjuk példának Udvarhelyszéken Homoródszentmárton, Felsőboldogfalva vagy Etéd – és ráadásul rossz az infrastruktúrájuk, ott csak a választási időszakok idején működik virtuálisan és holmi kampány-ígéret szintjén egy közelinek látszó, de mégis valószínűtlen jövőkép, amikor a megyei és az országos vezetők, meg az (ön)jelöltek ígéretei kavarják fel egy-egy pillanatra a szép és boldog jövendő ígéretével a vidéki port. Ezekre a kistelepülésekre gondolok, a 200-300 lelkes vagy még kisebb falvakra. Lehet-e látni valamerre a korszerű és hatékony vagy az öko- vagy biogazdálkodás nyomait?

Nem gondolkodtam ilyen település-szintű agrárpolitikában, bár biztos, hogy le kell menni a legalsó szintekre. Abból kifolyólag, hogy az RMGE-nek a Partiumtól Kézdivásárhelyig és Máramarosszigetig vannak tagjai, elég széles rálátásom van a gazdák problémáira, látom a pozitívumokat és a negatívumokat. Fiatal gazdákra lenne szükség, akik élethivatásként értelmezik a munkájukat és nem egyfajta kényszerpályának, amelyen jobb híján csak átmenetileg parkolnak, s csak addig, míg meg nem látnak valami kiugrási lehetőséget. Olyan embereknek kellene minél nagyobb számban a mezőgazdaságot választaniuk, akik azt nem egyfajta melléktevékenységként vagy hobbiként értelmezik. Egyébként létezik már egy igen vékony, ám annál képzettebb réteg Erdélyben, olyan agrárvállalkozók, akik egyetemet végeztek, jól beszélnek angolul, esetleg németül vagy franciául, és igen magas az érdekérvényesítő képességük. Egy-egy ilyen vállalkozó komoly hatással lehet egy egész település életére, három-négy hasonló mentalitású farmer – nevezzük így a gazdát, ha jobban tetszik ez a kifejezés – pedig akár le is fedheti a teljes kapacitást, de úgy, hogy egyúttal munkahelyeket teremt és megszünteti azt a letargiát, amely az adott helyen addig uralkodott. Ma nem nagyon emlegetik, de annak idején az Osztrák-Magyar Monarchiában a falusi elemi iskolákban, illetve az ismétlő-osztályokban – ahová azok a gyermekek kerültek, akiket a szülők nem akartak vagy nem tudtak gimnáziumokban taníttatni – komoly mezőgazdasági ismereteket tanulhattak. A falusi tanítók, a lelkészek példával szolgáltak, kis mintagazdaságokat működtettek, ahol fajtiszta haszonállatok, az adott vidéken jól termő gyümölcsfajták, konyhakerti növények, illetve újdonságok „mutatkoztak be”, például korábban egzotikusnak ismert kisállatokkal ismerkedtek – például pulykával, nyúllal, selyemhernyóval kezdtek foglalkozni – a falusiak. A falu szellemi elöljárói és a gyakorló gazdák szép lassan átadták a tudást az utánuk következő generációnak. Az önállóságig eljutó gazdálkodó egy hosszú tanulási periódus után válhatott önállóvá. Nem volt neve ennek az „iskolának”, de kiválóan működött. A gyermekeket belenevelték abba, hogy falun kell megélniük. Ez nem egyetem. Az egyetem egyébként nem is alkalmas ilyen jellegű tudás átadására.

Néhány évvel korábban az egyik hazai főiskolának volt egy reklámkampánya: úgy próbált diákokat toborozni, hogy óriásplakátjain egy sáros gumicsizmás és egy elegáns félcipős lábat mutatott, virító betűkkel kérdezve a szemlélőt, valahogy ilyenformán: Te melyiket választanád? Ez komoly sértés lehetett a „mezőgazdasági félcipőt” viselő emberek számára.

Ez egy nagyon rossz megoldás volt. Szerencse, hogy észbe kaptak az illetékesek, vagy a „sértettek” figyelmeztették őket, hogy kinyílt a bicska a zsebükben, mert egy idő után eltűnt az a poszter a látóterünkből. Tisztában kell lenni azzal, hogy gazdának lenni büszkeség! A gazda együtt él a természettel, a faluval, a hagyományokkal, és nélküle a jövő elképzelhetetlen.

Milyen lap az Erdélyi Gazda című folyóirat?

Hazabeszélek: a lap jó, betölti a rendeltetését. Egyetlen baja, hogy nem rentábilis. Máshonnan származó bevételeinkből egészítjük ki a költségvetését. Vannak ugyan visszatérő reklámozóink is, de az édeskevés. Többször is szívességet tettünk, s teszünk a mezőgazdasághoz kapcsolódó szakcégeknek. Az a legfontosabb, hogy a partnereket összehozzuk, hogy hasznos információkkal szolgáljunk. Hosszabb távon megtérül ez a befektetés: öröm látni, hogy közreműködésünknek megmutatkoznak az eredményei. Néhány évig kaptunk támogatást a Communitas Alapítványtól, de újabban úgy látszik, hogy náluk nem vagyunk érdemesek a figyelemre. Egyébként az is baj lehet, hogy RMGE többször is kijelentette, hogy Erdélyben nincsen igazi agrárpolitika, még szakpolitikusaink sincsenek. Lengyelország azért tudott mezőgazdaságilag olyan gyorsan felemelkedni, mert ott nem volt annyira erős a téeszesítés, mint Romániában vagy Magyarországon, ott fennmaradt a kisgazdaságok kontinuitása, hangadó volt a vidék. Ezelőtt négy évvel a lengyel parlamentben a képviselők 55%-a vidéki volt, nagy részük maga is gazda. Nem szégyellték kimondani, hogy “parasztpárt vagyunk”. A miénkhez hasonló érdekvédelmi szervezet nem mondhatja azt, hogy nem politizál, nagy hiba lenne félrevonulni a világtól, jelen kell lennünk az agrárpolitikai döntések előkészítésében. Nekünk az a dolgunk, hogy mindig megtaláljuk a megfelelő partnert. Ha nem vagyunk ott, akkor nem kérdeznek meg. Nem jobboldalban, nem baloldalban gondolkodunk, nem az a fontos, hogy az RMDSZ-szel, az EMNP-vel vagy az MPP-vel tárgyalunk idehaza, hanem az, hogy mit nyerhet a politikai tényezőktől a párbeszéd majd a döntések következményeként a vidék. A szakma nem kulloghat a rossz döntések nyomában. Egyébként én most az MPP képviselője vagyok Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Tanácsában, mert ezelőtt négy évvel ez a politikai formáció mutatkozott nyitottnak. Korábban országgyűlési választásokon is indultam, függetlenként, de egyszer sem sikerült bejutnom a képviselőházba. A jövőre vonatkozóan: független szeretnék maradni, függetlenként vállalnék képviselői szerepet, ha úgy adódna. Azt majd az élet elhozza vagy sem. Nem szeretném másolni, de látom Magyarországon is, hogy a Gazdakörök Országos Szövetsége mindig azzal a politikai párttal vagy pártszövetséggel állapodik meg, amely az általuk megálmodott agrárfejlesztési irányokat elfogadja. Nekünk itt együtt kell működnünk az önkormányzatokkal is, tagjainknak ott kell ülniük a községi tanácsokban, hiszen a legalsó szinteken kell végezni az érdekérvényesítést, és ez messze felülírja a pártpreferenciát, bármelyik irány szóba jöhet, hogyha a helyi érdekről esik szó. Erre az elmúlt ciklusokban bőven volt példa a Székelyföldön is. Egyébként a saját szakmámban, az érdekvédelemben, a gazdáknak szánt projektek előkészítésében és adminisztrálásban annyi feladat jut nekem és közvetlen munkatársaimnak, hogy az a soknál bőven több, így nekünk egyáltalán nem hiányoznak a fölösleges egyeztetések és az utána következő üresjáratok. A RMGE-ben több száz aktív tag van, vélük folyamatosan tartom a kapcsolatot. Elég gyakran bejönnek az irodánkba, egyszerre nyolcan, tízen, tizenöten. Olyan gyakorlati teendőket beszélünk meg, amelynek azonnali vagy nagyon gyorsan bekövetkező haszna van. Mostanában nem járok annyit falura, mint régebb, mert a szaktanácsadás nagyon leköti a figyelmemet, de úgy érzem, hogy napirenden vagyok a témákban és rálátok a valós helyzetre.

Az RMGE elnöke gazdálkodik-e? Van-e földje? Farmja? Tehene?

Földem van. Nem nagy, de műveljük, megtermeljük azt, ami a konyhára, ami télen a kamrába és a pincébe kell.

Mi a helyzet az Agrárkamarával?

Ezt a formát, ami mostanában kialakult, hogy a megyei tanács elnöke – mint a megyei kamara vezetője – kinevezte a polgármestereket a helyi agrárkamara-fiókok élére, nem látjuk életképesnek. Ez egy rossz vicc. Létrehoztak valamit, ami működésképtelen, hiszen maga a tagság hiányzik belőle. Az agrárkamarák úgy szoktak működni, hogy választanak bele tisztségviselőket, alulról szerveződik, nem központi irányítással hozzák létre csak azért, hogy be tudjanak számolni a létezéséről. A kinevezett agrárkamarai vezető, ha ért is a mezőgazdasághoz, nem képes érdemi munkát végezni, mert kevés ideje marad rá, és az a tény, hogy funkcióját a politikai vetésforgó határozza meg, egy következő ciklusban megszakadhat, abbamaradhat a munkája. Ezért a helyzetért hibás a politikum, de maga a gazdatársadalom is, ha ennyire passzív. Ezt látván, az emberek úgy megszokják, mint azt a sok rosszat, amit a téesz, a kollektív meg az utána kezdeményezett önkéntes szövetkezési formák jelentettek, úgy lejáratódik a téma, hogy akkor sem veszik majd komolyan, ha majd valakik jó és valós kamaraépítő-szándékkal közelednek a vidékhez.

Simó Márton

S