Böszörményi Zoltán 2012. augusztus 19.,
Anyókámmal a learatott búzaföldön bóklásztunk. Az a kéthektárnyi családi föld, aminek termését évente begyűjtöttük, azon a nyáron kenyérrevalót termett nekünk. Azért tértünk vissza az itatóspapírnyi mezőre, hogy még egyszer megbizonyosodjunk afelől, szántás előtt egyetlen búzakalász sem marad felszedetlenül.
Lassú léptekkel haladtunk előre. Erősen figyeltem az éles, szőke tüskék közötti réseket. Két ölnyi kalászt is összeszedtünk, mire fejünk felett megcsillant a felhőkből magát kihámozó Nap.
– Ebből is kenyér lesz? – kérdeztem Anyót, aki zsákocskába gyömöszölte a kalászfürtöket.
– Nem, fiam. A tyúkocskáknak visszük. Tojásukból a levestésztába is jut.
– Meg a tarhonyába – tettem hozzá fontoskodón, mert többször megfigyeltem, miből gyúrják a tésztáját.
Kora délután érkeztünk kicsiny, vályogból vert házunkba.
Büszkén vettem le vállamról a zsákocskát, melyben a pusztulástól megmentett kalászok zizegtek. Olyan örömmel mutattam Nagyapának, mit gyűjtöttünk Anyókával, mintha nem várt kincsre tettem volna szert.
Az öreg kurta bajsza alatt huncut mosoly bujkált. A dicséret jelét olvastam ki belőle.
– Tudom, hogy nem lesz belőlük kenyérke – mutattam a zsákocskára.
– De ünnepi aratókoszorú még lehet – pillantott rám jelentőségteljesen.
– Anyókával a tyúkocskáknak szántuk – szisszentem fel.
– Azoknak is jut – intett csendre.
Másnap a tisztaszobában, a mestergerenda közepén fénylettek a reménybe font kalászok.
Eleinte naponta bekukucskáltam, hogy megcsodáljam a szőke ragyogást, melyben fáradozásom jutalmát láttam megtestesülni.
Aztán eljött a kenyér ünnepe. Aznap cipócskával ajándékozott meg Anyóka.
– Neked sütöttük, az új lisztből – morzsolgatta a szavakat. – Még meleg. De meg ne edd, mert megüli a gyomrodat – figyelmeztetett.
Az utolsó szót már nem is hallottam, iramodtam a pajtába. Suttogva mutattam be ajándékom kukoricaháncsból készült babáimnak.
– Nézzétek, mit hoztam nektek. A nemzet kenyerét. Még nem szabad ennünk belőle, mert meleg. Megüli a gyomrunkat – osztottam a kapott tanácsot.
Csak később vettem észre Nagyapát, aki a jászol mellől helyeslően bólintott, és szelíd tekintetét küldte felém.
