2012. december 22. Írta: Ferencz Zsombor
A romániai magyar érdekképviseleti szövetség potenciális szavazójaként kellemetlenül éreztem magam az utóbbi időben. A hírek folyton az RMDSZ kormánytárgyalásairól szóltak. Annak ellenére, hogy nem volt „ránk” szükség a parlamenti többséghez, és mint utóbb kiderült, még a kétharmadoshoz sem, a hatalom betegségével megfertőzött politikusaink nem tudták az undorító kuncsorgást abbahagyni.
Már a választási eredmények kihirdetése előtt egy asztalhoz ültek a „rokon” posztkommunista kormányzó párttal, és a lehető legjobb politikai tudásuk szerint megpróbálták rávenni régi jó cimboráikat, hogy kerítsenek számukra is legalább egy talpalatnyi helyet a húsosfazék körül. Mindezt természetesen a „magyar ügy” nevében, hiszen eddig is azt hangoztatták, hogy eredményesen politizálni csakis a hatalom oldalán lehet. Az nem világos, hogy mely eredményeket tekintik elsődlegesnek, az erdélyi magyar közösség megerősítését, vagy a saját anyagi gyarapodásukat, de éjt nappallá téve „küzdöttek” a hatalomért.
A plagizátor miniszterelnök hajlandóságot mutatott ezekre a tárgyalásokra, akár el is fogadták volna a felajánlkozásunkat, de ezt éppen a liberálisok akadályozták meg. A gyanúsan képlékeny megnyilvánulások mögött minden bizonnyal komoly „stratégiai” tényezők álltak. Talán az RMDSZ kezébe kerültek az eddigieknél is nyilvánvalóbb bizonyítékai a „másodpilóta” másolásának, és ezeket a dokumentumokat vitték magukkal a tárgyalásokra? Esetleg egy gazdasági háttéralku, vagy zsarolás segítette a legnagyobb párt vezérét döntésében? Mert valóban – a saját bevallásuk szerint – minden idők legjobb politikusai az RMDSZ-es honatyák (ezért nem cserélik ki őket több mint két évtizede), de azért mégis túlzás lenne azt feltételezni, hogy csakis ők menthetik meg az országot a hanyatlástól. A kétharmados többség mellé mit nyújthatott volna a mi öt százalékunk, és milyen alkupozíciót szerezhettünk volna meg ezáltal? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása nélkül politikusaink, természetesen a „mi” érdekünkben, megint „egy ágyba bújtak az ellenséggel”, vagyis azzal a román hatalommal, amely a legkisebb hajlandóságot sem mutatja problémáinknak a megoldására.
Ennek a nyilvánvalóan sikertelen próbálkozásnak köszönhetően már az ellenzéki szerepre sem lesznek alkalmasak választottjaink. Ha az eddigi, több cikluson átívelő kormányzás ideje alatt a „diplomácia” szabályaira hivatkoztak, és ezzel magyarázták a politikai impotenciájukat, ugyanis nem lehetett a „nagy többség” kedélyeit a „magyar üggyel” felborzolni, és inkább csak megalkuvó intézkedésekre szorítkoztak, akkor hogyan fogják mostantól az ellenzéki feladataikat ellátni? Hogyan forduljanak majd, akár egy bizalmatlansági indítvány erejéig, a hatalommal szembe, amikor még javában élnek az „osztozkodási” tárgyalások emlékei? Miért kellett elfogadni a „békés konstruktív ellenzéki szerepet”? Ha már a képviselőink kormányzati rátermettségére most senkinek sincs szüksége, akkor miért nem óhajtják a valódi ellenzéki szerepet, esetleg a hiteles kisebbségpolitikát felvállalni?
