2015.09.01.
Forrás: alapinfo.hu
1920. június 4-én az első világháborúban győztes hatalmak Magyarországgal aláírattak egy olyan okiratot, mely területének kétharmadát, lakosságának pedig több mint a felét elszakította. Minderre pedig úgy került sor, hogy a magyar küldöttség részt sem vehetett az új határokat rögzítő tárgyalásokon, és csupán a béketervezet véglegesítése után, s csak a látszat fenntartása érdekében ismertethette álláspontját, melynek eredményére így már semmiféle hatása sem lehetett. Ezt az okmányt a megfogalmazói és haszonélvezői, köztük Románia, békeszerződésnek hívják, mi, magyarok pedig békediktátumnak. A szerződés ugyanis két fél önakaratából kötött és önszántából aláírt megállapodás, ezt viszont a meghallgatásunk és beleegyezésünk nélkül állították össze, és rákényszerítettek az aláírására.
1940. augusztus 30-án került kihirdetésre a magyar–román területvitát rendező és lezáró II. bécsi döntés, melynek értelmében Észak–Erdély és Székelyföld visszakerült Magyarországhoz. Ez a Szörénytornyán, vagyis Turnu Severinben augusztus 16. és 24. között a békés határmódosítás érdekében lezajlott, de végül sikertelen magyar–román tárgyalások következményeként, a mindkét fél által elfogadott német–olasz bíráskodás eredményét képezte, és a két ország között kirobbanó háború megelőzését szolgálta. Ennek ellenére Románia a mai napig bécsi diktátumként emlegeti.
A felsorolt két eset kirívó ugyan, de sajnos nem egyedüli példája a kétféle mércével történő román mérlegelésnek és a kétféle igazságot feltételező román politikusi magatartásnak, melyek közül mindig a nekik megfelelőt alkalmazzák. Erre vezethető vissza többek között a székelyföldi románok sorsáért való, úgymond, aggodalom is, melynek egyetlen célja van, az elnyomásunk fenntartása és fokozása. Hiszen miközben a 78%-ban magyarok által lakott Székelyföldön a biztos és jól fizetett állami munkahelyek és vezetői állások 85%-át ők foglalják el, aligha beszélhetünk a román anyanyelvű lakosság jogainak tiprásáról, a miénkről viszont annál is inkább. Ha pedig azt is számításba vesszük, hogy a katonaság, a rendőrség, valamint a csendőrség keretén belül bizonyos tisztségeket csak románok tölthetnek be, de még az állomány 90%-a is belőlük áll, mi több, veszélyeztetési pótlékot, vagyis plusz pénzt kapnak azért, hogy a Székelyföldön teljesítenek szolgálatot, azonnal kiderül, ki az elnyomó, és ki az elnyomott.
A titkosszolgálatokat szándékosan nem soroltam az általuk uralt intézmények közé, ugyanis ezek minden tőlük telhetőt elkövetnek a székelyföldi és általában az erdélyi magyarság jogfosztottságának fenntartása érdekében, így a kötelékükben lenni nemzetárulás. Ráadásul az országot külső ellenségtől megvédeni hivatott katonaság, de a biztonságunkat megőrizni köteles rendőrség és csendőrség is megszálló erőként viselkedik velünk. Egy ilyen állapot pedig számunkra nemcsak megalázó, hanem veszélyes is, hiszen a létünkre tör, ezért, ha élni akarunk, és magyarként akarunk élni, minden rendelkezésünkre álló eszközzel küzdeni kell a megváltoztatásáért, beleértve akár a polgári engedetlenséget is.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó
