2015. augusztus 19. Írta: Chapter Admin
2016-ra az világ lakosságának 1%-a fogja birtokolni a globális javak 50%-át, és ez az arány egyre csak nő.[1]Az egyenlőtlenség növekedése, és az eladósodás egyre növekvő társadalmi feszültségekhez vezet, főleg, hogy kezdenek az emberek rájönni, hogy ezek nem szükségszerűek, csupán emberalkotta jelenségek. A folyamatos gazdasági növekedés a nyersanyagok növekvő kitermelésével jár, méghozzá csapnivaló újrahasznosítási ráta mellett, a költségek externalizálása pedig egyre növekvő környezetszennyezéssel, amik pedig egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón nem folytatódhatnak örökké. Nyilvánvaló, hogy egyszer elérkezik a töréspont; legyen az a 2017-re előrejelzett globális olaj-krízis,[2] vagy a 2030-ra előrejelzett ökológiai katasztrófa [3] - persze csak ha ugyanazt az őrült játékot játsszuk tovább. Manapság sok szó esik a fenntarthatóságról, ám arról már kevesebb, hogy pontosan hogyan is lehetne elérni azt, és hogy egyáltalán milyen területeken érdemes vizsgálni. Alapvetően három főbb terület van, amit érdemes számításba venni; az egyik nyilván a környezeti, aztán a társadalmi, valamint a gazdasági aspektus. Az elsivatagosodás, a klímaváltozás, a biodiverzitás-vesztés saját létünket is fenyegeti, hisz ezáltal mind kevesebb élelmiszert tudunk termelni.
A piacgazdaság működése
A gazdaság a szükségletek és vágyak kielégítésére alkalmas javak előállításának, szétosztásának és fogyasztásának mechanizmusát jelenti egy adott társadalomban. Jelenleg a világ legtöbb országa a piacgazdaság valamilyen formáját alkalmazza, ami önellátással párosul. Ez alól talán csak néhány jelent kivételt, mint pl. Észak-Korea, ahol a katonai elit diktálja, miből mennyit termeljenek. A piacgazdaság következő három tulajdonsága azonban minden piaci rendszer-variációra érvényes. Az első, hogy a piacgazdaság munkavégzésre épül; az emberek munkájukért pénzt kapnak, hogy biztosítsák túlélésüket, és hogy visszaköltsék a rendszerbe. A második, hogy a javaknak tulajdonlási értéke van, ami adásvétel esetén érdekes. A harmadik pedig, hogy a piacon a cselekvésre az alapvető ösztönző a keresletért folyó verseny, aminek elemei, hogy A) pénzt spóroljanak a termelésen, és B) maximalizálják a profitot a végső eladáskor.
A piacgazdaság működése egyfajta hatékonyságot eredményez, ez a költséghatékonyság. Ez azt jelenti, hogy pénzben kifejezve egyre több jószágot egyre olcsóbban tudnak előállítani. Ám a fogyasztás csak a munkabérből, kamatból és járadékból származhat, a termelőeszközök tulajdonosainak bevételei pedig csak a fogyasztásból, így a munkahelyek, és a gazdaság mérete (vagyis az egy évben megtermelt javak pénzben kifejezett értéke) szorosan összefügg. És ahogy egyre olcsóbbá válnak a javak, egyre több jószágot kell termelni és vásárolni ahhoz, hogy a forgalom szinten maradjon, azaz hogy egyáltalán megmaradjanak a munkahelyek. Ezt tovább súlyosbítja, hogy az automatizálás exponenciális terjedése miatt a fejlett, és gyorsan fejlődő gazdaságokban 10-15 éven belül nagyobbra nő a munkanélküliek aránya, mint a Nagy Gazdasági Világválság idején volt.[4][5]
A modern piacgazdaságokban azonban érvényesül egy másik hatás is. A pénzteremtés jogát a magánbankok is birtokolják, méghozzá kamattal terhelt hitel formájában teremtik azt. Jelenleg világszerte tartalékrátás bankrendszert használunk, melynek lényege, hogy a hitelek csak egy kis részének kell bent lennie az adott banknál letét formájában (általában az egytizedének). Ám ugyanezt egy magánszemély nem teheti meg. Tehát nem írhat olyan szerződést egy ismerősével, aminek értelmében megnöveli annak bankszámláján az elektronikusan nyilvántartott pénzösszeget, megállapodván, hogy az ismerőse rendszeres időközönként bizonyos összegeket utal, amiből a hitelező „megsemmisíti” a tőkerészt, és megtartja a „kamatnak” megfelelő részt. Erre minden józan ember ráfogná, hogy csalás (és jogosan). Mégis, a bankok lényegében ilyen feltételek mellett adják a hiteleket. Mivel minden évben több profitot szeretnének termelni, és ezt elsősorban a kihelyezett hitelek mennyiségének növelésével tudják megtenni (a piacszerzés eszköze a profit, és ha nem nőnek, versenyhátrányba kerülnek - játékelmélet). Azt a pénzmennyiséget, amiből a kamatot kellene fizetni, persze sohasem teremtik meg, ezért a kamatra adott hitel lényegében egy felnőtteknek szóló állandósult székfoglaló játék – valaki mindig veszít (azaz nem tudja visszafizetni a hiteleit), ez ilyen feltételek mellett elkerülhetetlen. Emiatt még tovább nő a kereslet a pénzre, azaz még több hitelre lesz szüksége az illetőnek, hogy finanszírozza meglévő hiteleit (lásd: Görögország). Ezek miatt tehát összességében egy adott gazdaságban évről évre nő a pénzmennyiség. Ez a körülmény további nyomást helyez a gazdaságra, ugyanis ha évről évre ugyanannyi a megtermelt javak pénzben kifejezett értéke (azaz stagnál a gazdaság), ám a magánbankok versenye, és a kamat miatti pénzhiány okozta növekvő pénzkereslet nyomán évről évre nő a forgalomban lévő pénzmennyiség, az inflációt eredményez. Ezt a helyzetet úgy is szokták nevezni, hogy „stagfláció”, mivel a gazdaság stagnálása mellett lép föl az infláció.
A piacgazdaság következményei
Mivel a pénzteremtés jogát a kormányok a magánbankoknak delegálták profit-alapon, abból indulnak ki, hogy a pénzmennyiség növekedése évről évre elkerülhetetlen. Ám a túl nagy inflációt szeretnék elkerülni, így ilyen körülmények mellett a kormányok a viszonylagos stabilitás megőrzésének kulcsát abban látják, hogy elősegítsék a makrogazdság növekedését. Lényegében a fentebbi okok miatt alakult ki az az oly jellemző narratíva, ami a gazdasági növekedést helyezi mindenek elé. Így a TTIP (Transzatlanti Szabadkereskedelmi Egyezmény) esetén, ahol csekélyke 0,5%-os gazdasági növekedésért a politikusok hajlandóak föláldozni az emberek és a környezet egészségét, sőt, még országuk szuverenitását is.[6] Talán még hisszük, hogy ha elég nagyra nő a gazdaság, akkor majd minden szép és jó lesz, ám a kereskedelmi forgalom növelésével nő a szemét és környezetszennyezés is, ezáltal gyakorlatilag egyre gyorsabban száguldunk a szakadék széle felé. Sokakban fölmerül a kérdés, hogy ha nem növeljük a gazdaságot, akkor mit csináljunk? Hogyan termeljük meg az életben maradásunkhoz szükséges javakat? Egész életünkben azt láttuk, hogy azok gyártanak termékeket, akiknek nincs rá szüksége, és olyanoknak értékesítik, akiknek van. Vagy mégsem? Elvégre saját használatra is szoktunk eszközöket eszkábálni, és egyre inkább az a tapasztalatunk, hogy azok tartanak a legtovább. A gazdaság méretét legtöbbször a GDP (bruttó hazai termék), ill. a GNI (bruttó nemzeti jövedelem) mutatókkal szokták kifejezni, ám ezek valójában csak a piacgazdaság méretét mutatják, hisz ezekből a pénzáramlás nélküli munkavégzés kimarad (pl. társadalmi munka).
Manapság munkánkat áruba bocsátjuk, hogy termékeket, és mások munkáját megvásárolhassunk. De valójában miért így cselekszünk, azaz miért a kereskedelemre alapozzuk a gazdaságot? Elvégre lehetne úgy is gazdaságot szervezni, hogy egy olyan jóléti gazdaságot alakítunk ki, ami biztosítja mindenki jólétét, akár több, akár kevesebb jószágot termelünk egy adott évben. Főleg, hogy manapság a termékek egy jelentős része nem is járul hozzá a jólét növeléséhez, ám a gyártásuk és elosztásuk során keletkező szennyezés nagyban rontja azt. A jövedelmek egy része tehát felesleges, vagy éppen káros termékek gyártásából származik, miközben a termelési potenciál töredéke is elég volna ahhoz, hogy kielégítsük minden ember szükségletét. Valójában mindenkinek jutna elegendő élelmiszer, [7] ivóvíz,[8] ruha,[9] és lakás. [10][11] Globálisan ugyanis jelenleg 10 milliárd embernek elegendő élelmiszert termelünk,[12] aminek kb. 25%-át ugyan elpazaroljuk,[13] de még így is elég volna 7,2 milliárd embernek. Sőt, ha kevésbé pazarló állatokat tenyésztenénk, akkor további millárdok élelmezését lehetne biztosítani, hisz kevesebb étel menne kárba az állatok nevelése során (viszonyításképpen: míg a szarvasmarha esetén 1 kg hús előállításához 7,1 kg takarmányra van szükség, addig a sertésnél 3,3 kg, a házityúknál pedig csak 2 kg).[14] Hazánkban kb. másfélszer annyi élelmiszert termelünk, mint amire egyébként minimálisan szükség volna.[15] Ami a lakást illeti, a globális adatok alapján jelenleg 100 millió hajléktalan van,ám ennél sokkal több az üres lakás[10][11] (Magyarországon pl. több mint négyszer annyi üres lakás van, mint hajléktalan).[16][17]
Magától értetődő, hogy az egyenlőtlenség növekedése, és az eladósodás előbb-utóbb egyre vehemensebb megmozdulásokhoz fog vezetni (pl. Occupy Wall Street). A nyersanyagok kimerülésének jelei körvonalazódnak olyan jelenleg fontos nyersanyagok kapcsán, mint pl. az olaj, vagy a ritkafémek. Az olaj esetében már olyan kétségbeesettek vagyunk, hogy több százezer hektárnyi tűlevelű őserdőt tarolunk le, és az alatta lévő talajt óriási mennyiségű vizet felhasználva hígítjuk és finomítjuk (pl. kanadai olajhomok-kitermelés), a ritkafémek 95%-a pedig már egyetlen országból származik, mert máshol rég kimerültek a források.[18] Ami a környezetszennyezést illeti, jól tudjuk, hogy valaha a folyóvizek többségéből inni lehetett, szmog pedig nem létezett, ám manapság a Föld kilenc létfenntartó folyamatából mindegyik hanyatlóban van, négy esetében pedig már túljutottunk a fenntarthatóság pontján.[19] Ezt úgy nevezik, hogy „ökológiai deficit”, és a 70-es évek óta egyre csak nő.[20] Ez olyanokban érhető tetten, mint az óceánok elsavasodása, vagy a biodiverzitás csökkenése. A WWF tanulmánya szerint az elmúlt negyven évben az élőhely-vesztés és az orvvadászat miatt eltűnt a világ vadállományának 50%-a,[21] és most már hivatalosan is beléptünk a 6. kihalási korba, amit az emberi beavatkozás tagadhatatlan volta miatt „antropocén” kihalási korszaknak neveznek.[22] Egy ilyen korszak jellemzője, hogy a fajok több százszor gyorsabban pusztulnak, mint normális esetben; ilyen legutóbb a dinoszauruszok kihalásakor volt, és egy óriási meteor-becsapódás okozta. Ilyen hatással van gazdasági rendszerünk a Föld ökoszisztémájára.
Érdemes hozzátenni, hogy ez nem volt mindig így, tehát az egyenlőtlenség növekedése, a környezetszennyezés, és a nyersanyagok kimerítése nem az emberi lét elkerülhetetlen velejárója. A közhiedelemmel ellentétben nem a népességrobbanás okozta, hanem a profitstruktúra. A helyzet az, hogy ha fenntarthatóak lennének gazdasági folyamataink (pl. teljes újrahasznosítás, megújuló energia, akvaponikus farmok használata), akkor még több ember élhetne ezen a bolygón gondtalanul, hisz amit elvennénk, azt vissza is adnánk a természetnek.
A fenntarthatóság aspektusai
A fentiek alapján érdemes volna meghatározni, hogy mik azok a mutatók, amik segítségével biztosíthatnánk a szükséges adatokat a gazdaságunk fenntarthatóságát biztosító visszacsatolásokhoz. A fenntarthatóságnak többféle aspektusáról is beszélhetünk; ezek a gazdasági, a társadalmi, és a környezeti fenntarthatóság. Manapság azoban lényegében csak egyetlen tényezőt, a bruttó hazai összterméket vesszük figyelembe. A politika szinte sosem hagyja, hogy bármi a GDP kárára legyen, vagy hogy úgy növelje a költségeinket, hogy közben nem hoz bevételt (pl. az egészségügy kiadásainak csökkentése). Ám a GDP sok esetben a fenntarthatóság reciproka.
A gazdasági fenntarthatóságot több tényező fenyegeti: ide tartozik pl. a nemzetállamok eladósodása, vagy a nyersanyagok kimerülése. Az előbbit alapvetően egy dolog okozza: a kamat. A pénzt évezredek óta áruként kezeljük; a hitelezők pénzt árulnak (hitelösszeg) a hitelfelvevőnek – pénzért (kamattartozás). Könnyen belátható, milyen abszurd a pénz pénzért történő árusítása, főleg, hogy a tartalékrátás bankrendszer révén a hitelek java részét lényegében a semmiből teremtik. Mondhatnánk, hogy a pénz legalább annyira hasznos, mint pl. az áram, ám ez valójában csak attól függ, mennyien gondolják így; manapság gombamód szaporodnak az alternatív, kamatnélküli fizetőeszközök, amik úgy tűnik, egyre inkább megtörik a nemzeti valuták és devizák kizárólagos uralmát. A nyersanyagok kitermelése ugyan növeli a GDP-t, ám csökkenti a fenntarthatóságot. Valójában már most bőséggel rendelkezésre állna a legtöbb jószág, hisz a futószalag révén rendkívül termelékenyek lettünk, ám még a tartós fogyasztási cikkeknek mondott javak (pl. mosógép, televízió) többsége is néhány éven belül a szemétdombon végzi. Ez nem szükségszerű, a piacgazdaságban mégis jellemző ez a gyakorlat, amit szakszóval „tervezett elhasználódásnak” hívnak. Kialakulásának oka pedig a profitstruktúra és a tőkekoncentráció, amik a piacgazdaság alapvető jellemzői. Pedig ha a javakat eleve tartósságra terveznénk, moduláris alapon, akkor nem állna elő az a tragikomikus helyzet, hogy valamit drágább megjavíttatni, mint újra megvenni. A fosszilis tüzelőanyagok esetében pedig úgy tűnik, eleve lehetetlen a fenntarthatóság biztosítása, noha jelenleg a globális energiamix 87%-át adják,[23] a közlekedés pedig 95%-ban olajalapú.[24] Amikor elkezdtük használni ezeket az energiahordozókat, el sem tudtuk képzelni, hogy valaha kifogyhatunk belőlük, vagy hogy milyen károsak a környezetre. Ám ha csökkentjük ezek arányát, akkor maga a gazdaság is zsugorodik, hisz a megújuló energia üzemanyag híján annyival kevesebb forgalmat jelent. Ez azt jelenti, hogy a GDP valójában a hatékonyság reciproka. Már azt is tudjuk, hogy a fejlett országok esetében az átlagjövedelem és a jólét között nincs semmiféle kapcsolat.[25] Nem nehéz belátni, hogy a gazdasági növekedés valójában nem cél, csupán egy túlértékelt eszköz.
A társadalmi fenntarthatóság alapvetően azt jelenti, hogy minimalizáljuk a társadalmi elégedetlenséget, ami felkelésekhez, polgárháborúkhoz vezethetnek. Ezt elsősorban az egyenlőtlenség csökkentésével lehet elérni. Itt nem feltétlenül kell teljes vagyoni/jövedelmi egyenlőségre gondolni, hisz eleve nem mindenkinek ugyanazok az igényei. Inkább arra kell törekedni, hogy mindenki alapvető szükségleteit kielégítsük (étel, víz, ruházkodás, lakhatás), a termelékenység, a termék-élettartam, és a modularitás növelésével pedig egyre több jószág esetén biztosítsuk a szabad hozzáférést. A társadalmi fenntarthatóság, azaz a gazdasági egyenlőség mértékét tehát a GDP nem, inkább a jövedelmi egyenlőség mutatói tudják mérni (pl. Gini-együttható). Azonban a a mesterséges hiánykeltés, és az egyenlőtlenség növekedése a piacra termelés közvetlen következménye. Sőt, a piacgazdaság csak hiány mellett működőképes, így az soha sem fogja az emberek szükségleteit maradéktalanul kielégíteni, noha technikailag képesek volnánk erre. A nélkülözők tehát feleslegesen szenvednek.
Talán a fenntarthatóság környezeti aspektusa a legkomplexebb probléma. A gazdasági folyamatok nem elszigeteltek; azok melléktermékei a természet számára többnyire feldolgozhatatlan, sokszor mérgező anyagokat jelent. A természetben alapvetően nincs szemét; ami az egyik élőlény hulladéka (pl. szirmok, levelek, csontok), az egy másik tápláléka. Természetesen vannak ez alól kivételek, pl. a csigaház, ám az ökoszisztéma negatív visszacsatolásai révén még ez is hozzájárul a dinamikus egyensúly fenntartásához (megköti a széndioxidot). A rendszer öntudatlanul is abban a hőmérsékleti tartományban tartja a bolygó felszínét, ahol az élet legfontosabb alkotóelemei, a fehérjék, zsírsavak, stb. megmaradnak. Ez alapvetően egy öncélú rendszer, ám ne feledjük, az emberek léte is ettől függ. És most ezt veszélyeztetjük a szeméttel, és az élőhelyek pusztításával. Mindezt miért? Jellemzően költségcsökkentés céljából, ami a profitstruktúra következménye. A környezet, azaz az ökoszisztéma épségét alapvetően a létfenntartó rendszerek épségével tudjuk mérni, amit még csak napjainkban dolgoznak ki a kutatók. Ami a GDP-t illeti, a környezetszennyezés okozta problémák számos üzleti lehetőséget jelentenek (pl. a természetes vizek szennyezése kapcsán a palackozott vizek értékesítése). Ez azt jelenti, hogy a GDP növekedése sok esetben csak a környezetszennyezés árán lehetséges. Ez talán a piacgazdaság legsötétebb aspektusa.
Gazdasági fenntarthatóság
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy munkát nem csak pénzért szoktunk végezni; ilyen pl. az egy háztartáson belül végzett munka, vagy a társadalmi munka. Vegyünk egy példát: ha egy egyedülálló férfi házvezetőnőt tart, aki takarítja annak házát, amiről nyugtát ad, majd egymásba szeretnek, összeházasodnak, és az újdonsült feleség lényegében ugyanazt a munkát végzi el pénzátadás nélkül, hisz immár egy háztartásba tartoznak. A klasszikus közgazdaságtanra alapozott gazdasági mutatók számára ez a munka hirtelen láthatatlanná válik, mintha nem is létezne. Ám azt továbbra is elvégzik, sőt, kijelenthetjük, hogy a társadalmi munka nélkül nem is működhetne társadalmunk. Erre is lehet gazdaságot alapozni, csakúgy, mint régen az ősközösségekben.
Ez természetesen nem elég minden, napjainkban szükséges munka elvégzésére, ám azt tapasztaljuk, hogy egyre többen hajlandóak szabadidejüket olyan munka végzésére áldozni, ami mások (akár ismeretlenek) számára is hasznos. Ilyen pl. az önkéntesség, vagy nyílt forrású szoftverek írása és közzététele, sőt, már a nyílt forrású gépek és házak is megjelentek. Miért? Mert az embereknek kezd elege lenni abból, hogy a piacra termelés egyre inkább a profitszerzésről szól, mintsem az emberek igényeinek kielégítéséről. Ennek többek között a tőkekoncentráció, és így az oligopóliumok, helyi monopóliumok megjelenése, valamint a kartellezés az oka. Ezek a piacgazdaság természetes, megmásíthatatlan folyamatai - egy rendszer az, amit produkál, nem pedig az, amilyennek szeretnénk, hogy legyen. Így aztán egyre többen döntenek úgy, hogy szabadidejükben saját maguknak terveznek egy jól működő terméket, amit aztán másokkal is megosztanak. A szabadalmak ellenszerét az open source (nyílt forrású) platformok jelentik (pl. Creative Commons), amik olyan jogi hátteret biztosítanak egy-egy technikai megoldásnak (pl. egy találmánynak), ami alapján bárki szabadon felhasználhatja azt, viszont senki sem szabadalmaztathatja. Ezáltal nő a társadalmi munka volumene, és lévén egy összetartó közösségen belül nincs verseny, megengedhetik maguknak, hogy a költséghatékonyság helyett elsősorban a technikai hatékonyságra törekedjenek (pl. minél tartósabb anyagok, és modularitás, amik révén drasztikusan csökken a karbantartás költsége). A bruttó hazai termékhez hasonlóan a társadalmi munkák összértékét is meg lehet becsülni, de persze egyszerűen munkaórában is mérhetjük. Mindenesetre az, hogy ez egyáltalán bekerülne a köztudatba, perspektívát adna az emberek számára a mai, eredendően fenntarthatatlan gazdasági rendszeren túl.
Talán nem várható el egyetlen kormánytól vagy önkormányzattól sem, hogy aktívan előmozdítsa ennek a gazdaságszervezési módnak a kiteljesedését a piacgazdaság mellett, hisz ebből nem származik adóbevétele. Ám minden felelősségteljes újságírónak, közszereplőnek és aktivistának erkölcsi kötelessége felhívni erre a figyelmet, és tájékoztatni a közvéleményt a kínálkozó lehetőségekről, pl. a nyílt forrású szoftverekről, gépekről és házakról, a Közösségi Mezőgazdálkodásról, szerszám-tárakról, Time Banking-ről, stb.
Ami a nyersanyagokat illeti, először is szükség van arra, hogy számbavegyük a bolygó, és azon belül az összes régió nyersanyag-készleteit (beleértve az évszázadok során keletkezett hulladék-hegyeket is). Ez egyébként elszigetelten már működik egyes nagyvállalatok esetében, melyek nyilvántartják a rendelkezésükre álló nyersanyagokat, erőforrásokat. Magát a termelést pedig egyre inkább integrálhatjuk az IoT rendszerbe (Internet of Things), amely két lépés révén lehetőség nyílik arra, hogy a termelési folyamatokat a nyersanyagok rendelkezésre állása szerint alakítsuk, sőt, a legyártandó javak dizájnját is ennek megfelelően határozzuk meg. Így, tisztán látva a trendeket, proaktívan tudunk reagálni az egyes nyersanyagok fogyására, nem kell megvárni annak tényleges bekövetkezését, mint a piacon, ahol a kereslet-kínálat alakulása csak retroaktív módon befolyásolja a termelést az árak változása révén. Ez jelenleg egy rendkívül lassú folyamat, spekulációra ad lehetőséget, és rendkívül káros következményekkel járhat, főleg, ha élelmiszer-árakról van szó, vagy olyan erőforrásokról, melyek a magában a termelésben is meghatározóak (pl. olaj, szén). A jelenlegi számítástechnikai kapacitások mellett felelőtlenség még mindig az árra hagyatkozni, hisz a nyersanyagok közelgő kimerülését nem jelzi előre, tehát teljesen alkalmatlan a fenntarthatóság biztosítására, és a krízisek elkerülésére.
A gazdasági fenntarthatóság, és a társadalmi munka előretörésének kulcsa, hogy minél inkább lokalizálódjon a gazdaság. Technikailag semmi akadálya, hogy minden város szélén legyenek farmok (akár hagyományos, akár akvapónikus), erőművek, ipartelep, újrahasznosító-üzem, stb. Az átmenet feltehetően inkább organikus lesz (pl. önellátásra törekvő kisközösségek, melyek Közösségi Mezőgazdálkodásra alapozva később meghonosítják városukban az ipari termelést, és folyamatosan bővítik az energiatermelést az igényeknek megfelelően), de elképzelhető, hogy egy merészebb kormány, vagy egy közösségi finanszírozású projekt minden fentebbi funkcióval rendelkező fenntartható okosvárosokat épít - úgymond a nulláról (pl. Masdar, Qetema projekt stb.).
Társadalmi fenntarthatóság
A társadalmi elégedettséget megpróbálhatjuk szubjektíven mérni, pl. különböző kérdőívekkel, ám így sokszor fontos trendek rejtve maradnak. Ezért sokkal célszerűbb azokat a számszerűsíthető aspektusokat mérni, amiket a szociológusok már évtizedek óta használnak. Ezek a közegészségügyi mutatók. A teljesség igénye nélkül: születéskor várható élettartam, csecsemőhalálozás, iskolát elhagyók aránya, függőségek előfordulási aránya, mentális betegségek aránya, bűnözési ráta, bebörtönzöttek aránya, valamint a tanulmányi teljesítmény, és az általános bizalmi szint. Ezeket össze lehet vonni, hogy összehasonlíthassunk különböző országokat, vagy akár vizsgálhatjuk a gazdasági egyenlőség mutatóit (minthogy már tudjuk, erősen korrelálnak).[26] Ám az egyes mutatókat nyilván célszerű külön is vizsgálni, hogy felfedezhessük a negatív tendenciákat, és az okokat kiderítve időben reagálni tudjunk a káros társadalmi folyamatokra (semmi sem történik ok nélkül). Amennyiben megtörténik az elmozdulás a piac-alapú termeléstől a közösségi termelés felé, és így eltűnik a verseny, valamint a profitstruktúra, az egyes közösségek, ill. azok hálózata egyre inkább figyelembe veheti a közegészségügyi mutatókat a fontos döntések meghozatalakor (pl. az oktatás, vagy akár egy-egy gyár megtervezése kapcsán).
Környezeti fenntarthatóság
Az egyes emberek, vagy emberi közösségek környezeti hatásának mérésére a legelterjedtebb, és legkomplexebb módja az ökológiai lábnyom. Ez azt mutatja, hogy a vizsgált közösség adott életmódja, és termelési folyamatainak adott hatékonysága mellett mennyi földterületre volna szüksége. Ez magába foglalja a legfontosabb környezeti hatásokat, mint pl. a nyersanyag-kitermelés, gyártási folyamatok, szeméttermelés, szennyezés, mezőgazdaság, közlekedés, fűtés, főzés, stb. terület-igényét. Ez az egész emberiségre vonatkoztatva egy rendkívül egyszerű mutató, ugyanis ha az emberiség teljes ökológiai lábnyoma nagyobb, mint „1 Föld” (azaz a földfelszín), akkor ökológiai deficitben vagyunk, ha pedig kisebb, akkor mindent összevetve fenntarthatóak vagyunk. Érdemes megjegyezni, hogy mivel ez egy soktényezős átlag, ezt is érdemes külön-külön is megvizsgálni, ugyanis könnyen lehet, hogy csak azért kisebb az összevont érték, mint egy, mert bár valamely erőforrást túlterheltük, egy másikat nem használunk ki teljesen. Ezért lehet az, hogy a dél-amerikai országok ökológiai lábnyoma kisebb, mint Dél-Amerika területe,[27] ám nyilvánvaló, hogy az erdőhasználat terén nem fenntarthatóak, egész egyszerűen azért, mert több fát vágnak ki, mint amennyit ültetnek.[28]
Természetesen a telepített erdők hosszú évtizedekig, évszázadokig meg sem közelítik azt a biodiverzitást, amit egy érintetlen őserdő jelent, tehát ilyen esetekben a takarékoskodás sokkal előrébbvaló, mint az újratelepítés. Ez technikailag megoldható, ugyanis a vertikális akvapónikus farmok nagyságrendekkel kevesebb helyet igényelnek, mint a hagyományos mezőgazdálodás, amit sokszor az erre egyébként korlátozottan alkalmas, hamar kimerülő esőerdei talajon végeznek, miután az őshonos esőerdőt kiirtották. Arról nem is beszélve, hogy az ott termesztett növények java része eleve kiválthatók mezőgazdasági tevékenységre alkalmas talajon termeszthető növényekkel. Ilyen pl. a pálmaolaj, ami sok esetben helyettesíthető pl. repceolajjal, így elkerülhetnénk, hogy óránként 300 futballpályányi trópusi őserdőt irtsanak ki csak azért, hogy a területen olajpálmát termeszthessenek.[29]
A hagyományos gazdasági mutatók alkalmatlansága
Jelenleg a piacgazdaság alapvető mechanizmusai, és a pénzteremtés magánkézbe adása miatt növekedéskényszer jellemzi a gazdaságunkat. Ez azt eredményezte, hogy a politikusok legfontosabb célja, és a médiában talán leggyakrabban hallott gazdasági koncepció a gazdasági növekedés. Ez az alfa és ómega, ennek fényében szervezik a makrogazdaságot, és alapvetően minden egyéb megfontolást ennek rendelnek alá. Az emberek össze vannak zavarodva, mert úgy tudják, a gazdasági növekedés növeli a jólétet, ám ez sokszor a környezet, így közvetve a jólét kárára történik. Emellett persze azt látjuk, hogy a gazdasági növekedés, azaz a többlet-jövedelmek 95%-a a leggazdagabb 1% zsebébe vándorol, miközben a reálbérek stagnálnak, vagy éppen csökkennek.[30] Az emberek kezdenek ráébredni, hogy a GDP nem sokat árul el egy társadalom jólétéről. Mégis, elmondható, hogy a legtöbbek előtt nincs perspektíva; nem tudják, hogy emellett milyen tényezőket kellene figyelembe venni ahhoz, hogy megállapítsuk, általában milyen jól élnek az emberek, és hogy hogyan lehetne ezeket hosszútávon javítani. Az emberek jóléte, valamint a fenntarthatóság közötti kapcsolatot pedig alapvetően nem látják; nincs benne a köztudatban, hogy a társadalmi, gazdasági, és környezeti fenntarthatóság valamint a jólét korrelál egymással, mivel az emberek – jobb híján – a jólétet még mindig pénzben próbálják mérni. A GDP alapvetően inkompatibilis a fenntarthatóság mutatóival, mert a fenntarthatóság a természethez, valamint egymáshoz való viszonyunkat mutatja meg, ezeket viszont nem lehet pénzben kifejezni.
Új gazdasági paradigma
Ahhoz hogy megteremthessük a visszacsatolásokat társadalmi-gazdasági rendszerünkben annak érdekében, hogy megvalósulhasson a fenntarthatóság, és ezáltal nőjön a jólét, nem mást kell tennünk, mint megváltoztatnunk a gazdasági rendszert, és a hozzá kapcsolódó narratívát. Ha azt szeretnénk, hogy 15 év múlva is beszélhessünk még emberi civilizációról, mindenekelőtt át kell térnünk egy gazdasági, környezeti, és társadalmi szempontból is fenntartható rendszerre, ahol az egyéni érdek egybeesik a közérdekkel.
Hogyan eshet egybe az egyéni érdek a közérdekkel gazdasági szempontból? Nyilván csak úgy, hogy a termelés közösségi alapon zajlik. Az uralkodó kapitalista filozófia miatt a közösségek atomizálódtak, a legkisebb egysége a háztartás, ami sok esetben egy egyedülálló ember alkot (szingli). A háztartások szintjén az önellátásához (pl. ökofalvakban) föld, és sok munka kell, és még így is meglehetősen alacsony életszínvonalat tud csak biztosítani (élelmiszer, alapvető eszközök). Miért van ez? Alapvetően azért, mert egy-egy háztartás igen korlátozott erőforrásokkal, szakértelemmel, és idővel rendelkezik. Ezért aztán az önellátás szervezetlen formájában nem képes vetekedni a piacgazdaság nyújtotta lehetőségekkel (legtöbbünk nem vágyik arra, hogy indokolatlanul sokat dolgozzon, és nélkülözzön mindenféle modern kényelmet, mint pl. az angolvécé).
A termelési hatékonyság növekedése, és a termelési költségek csökkenése azonban magukat a termelőeszközöket is érintik. A termelőeszközök egyre olcsóbbá válásával (pl. CNC vágók, 3D nyomtatók), valamint az energiaköltségek csökkenésével (pl. megújuló energia) az ipari javak termelése is egyre többek számára válhat elérhetővé. Ezt a folyamatot úgy is szokták nevezni, hogy a termelés demokratizálódása. Ennek révén egyre kevésbé lesz igaz, hogy csak a leggazdagabb 1% rendelkezik termelőeszközökkel. Ezt a folyamatot naiv feltételezések alapján úgy is értelmezhetnénk, hogy a termelői oldalon az oligopóliumok és helyi monopóliumok mellett egyre több kistermelő jelenik meg a piacon. Ám ez csak akkor volna így, ha az emberek teljesen elszigetelt, önző lények volnának, ahogy azt a Közgazdaságtan feltételezi. Az ember azonban társas lény, és közösségekben érzi igazán jól magát. És mivel a kisebb közösségek (pl. falu, város) egyre inkább be tudják szerezni a modern élet kényelmeit is előállítani képes termelőeszközöket, így fokozatosan eltűnik a motiváció a termékek adás-vételére. Ez az újfajta, közösségi gazdaságszervezési forma egyre elterjedtebbé válik, persze csak ha az emberek egyáltalán ismerik a lehetőséget. Ez a közösség-alapú, olcsó termelőeszközöket, és elsősorban megújuló energiát (zéró marginális költség mellett) alkalmazó gazdaságszervezési rendszer már képes az emberek számára alternatívát nyújtani az eredendően fenntarthatatlan, könyörtelen piacgazdasággal szemben (pl. Közösségi Mezőgazdálkodás, nyílt forrású gépek, szerszám-tárak, Time Banking, stb. révén).
Ennek egy fejlettebb formája a Természeti Törvény-, és Erőforrás Alapú Gazdaság. Ennek a rendszernek három alappillére van; 1) erőforrások számbavételezése, 2) dinamikus egyensúlyra való törekvés, és 3) stratégiai dizájn. Funkcióit az IoT rendszer által tudja ellátni. Ebben a rendszerben a gyárakat közvetlenül összekötik a nyersanyagok szintjeit, és a társadalmi egészséget mérő projektek számítógépeivel, valamint a környezet épségét mérő szenzorokkal, a termelés során a dinamikus egyensúlyt pedig fenntarthatósági-, és hatékonysági protokollok révén tartja fenn a rendszer, szinte automatikusan. Ezek a protokollok a tudományos módszer termékei. Azt, hogy miből mennyit termeljen a rendszer, az egyének mondják meg, egyfajta webshop-on keresztül. Az egyes termékdizájnokat is az egyének hozzák létre open source platformokon, amiket a fenntarthatósági protokollok révén feltöltés után rögtön értékelni tud a rendszer. Így mindig javasolni tudja a leghatékonyabb, leginkább fenntartható terméket (persze lehet egy rosszabb dizájnt is választani, ha az valamiért jobban tetszik, csak az annyival jobban igénybeveszi az erőforrásokat). A rendszer a gyakran igényelt termékeket tömeggyártásban termeli, és közelségi alapon szervezett elosztóhelyekre küldi, a ritkán igényelt termékeket pedig flexibilis termelés révén tudja kielégíteni, és akár házhoz is szállíthatja azt (pl. drónokkal). Ez persze csupán két véglet, köztük számos egyéb megoldás is létezhet. Érdemes megjegyezni, hogy mindemellett az egyén maga is gyárthat termékeket, pl. a garázsában lévő 3D nyomtató, vagy CNC plazmavágó révén. Ha ez az otthoni termelőeszköz is része az IoT-nek, az erőforrás-felhasználás adatai azonnal megjelennek a rendszerben, egyéb esetben lassabb a visszacsatolás. Mivel a gazdaság a szükségletek (és vágyak) kielégítésére történő termelő-tevékenységet, és a megtermelt javak elosztását jelenti, a politika pedig elsősorban a gazdaság zavartalan működését hivatott elősegíteni, könnyen beláthatjuk, hogy a gazdaság decentralizálásával, növekvő automatizálásával, és a megfelelő visszacsatolások beiktatásával egyre kevésbé lesz releváns a politika, és egyre inkább a kisebb, helyi ügyekre fog korlátozódni.[31]
Összefoglalás
Elemzésünkből kiderült, hogy a piacgazdaság eredendően fenntarthatatlan. Mindig is az volt, csak a volumene az elmúlt évtizedekben érte el azt a szintet, ami már a Föld ökoszisztámáját, így magát a gazdaságot is veszélyezteti. Nyilvánvalóvá vált, hogy hiányoznak belőle azok a visszacsatolások, melyek biztosíthatnák, hogy a természet véges erőforrásait újratermelve hosszútávon működhessen. A trendelemzések alapján elmondható, hogy ha meg szeretnénk menteni a gazdaságot, a jelenleg használt, ellentétes érdekeket eredményező, túlontúl leegyszerűsített gazdasági modellről fokozatosan át kell térnünk egy harmóniára törekvő, stabil, tudományosan megalapozott, eredendően fenntartható modellre. Ez, csakúgy, mint az összes korábbi gazdasági forradalom - beleértve a Neolitikus Forradalmat, az Ipari Forradalmat, és a Zöld Forradalmat – az elit hatalomhoz való ragaszkodása miatt minden bizonnyal csak egy alulról szerveződő kezdeményezés fomájában tud kibontakozni, ahol kiemelkedő szerepet kap az emberek informálása, a tévitek eloszlatása, és az értékek formálása.
Források:
[3] Donella Meadows, Jorgen Randers, Dennis Meadows „Limits to Growth: The 30-Year Update” Chelsea Green Publishing, 2004.
[8] Peter Joseph, Ben Mcleish, Matt Berkowitz „The Zeitgeist Movement Defined: Relizing a New Train of Thought” CreateSpace Independent Publishing Platform, 2014. pp.184-190
[14] FAO Statistical Yearbook 2013 p.127
[15] Jim Sprinkle „Livestock Nutriton for Small Acreages” University of Arizona, 2010 p.11
[25] Richard G. Wilkinson and Kate Pickett „The Spirit Level: Why More Equal Societies Almost Always Do Better”, Bloomsbury Press, 2009.
[26] ibid.
[27] Kitzes et al., 2008 „Shrink and share: humanity's present and future Ecological Footprint” Philos Trans R Soc Lond B Biol Sci. 363(1491):467-75.
[31] Peter Joseph, Ben Mcleish, Matt Berkowitz „The Zeitgeist Movement Defined: Relizing a New Train of Thought” CreateSpace Independent Publishing Platform, 2014.
